Mert rövidebbek a nappalok, és rosszabbak az éjszakák. Mert sűrűbbek a hajnali fölriadások. Hosszabbak a krákogások, köpni se tudok. Pedig eléggé utálkozom. Mert október tizenötödikén bezárt a Duna parti devidám csónakház. Mert most jövök Frankfurtból. Mert ott volt Ottlik (Katused Varavalges. Loomingu Raamatukogu 1998; Scoala le linga granita. Univers 1988, Lei 18.000), nem volt ott Mándy. Mert épp olvasom a Budapesti Negyed nyári-őszi számát, A Kerepesi úti temető I-II., az őszit különöst. A temető leírása, parcelláról parcellára, sírról sírra, andalító olvasmány, szűrt októberi fényben. Bejártam a sírkertet képzetben, a Bal oldali falsírboltoktól az 56. parcelláig. Sírokat. Találomra. A jobb árkádsor és az út között, Kisteleki báró Lévay József (miniszteri tanácsos, államtitkár; 1897-től báró; báró Lévay Lajos politikus bátyja, báró Lévay Henrik biztosítóintézet-alapító unokaöccse) 1863-1951. Ennyi. Kétezeregy híres regény, életzanza. Halálzsugor. Mert megint van célja életemnek. Kilencre viszem a gyereket óvodába. Nap mint nap. Nagy feladat, nem is sikerül. Akkor most hogy´ engedjük be/ki apukát, zárva az óvoda. Istenem, apuka marad, térdig gázol játékokban-gyerekben, délben lefekteti az óvó nénit. Apuka nagy egy hülye. Mert. Mert a Farkasrétre, ki a ki a, jártunk a Gesztenyésbe, Búfelejtőbe, az Ezüspontyban volt a "lakodalmam", vas-. Mert a Kerepesi temető mellett visz a 37-es villamos MTK-meccsre. Két felkiáltójel, a kapun FELTÁMADUNK!, a kerítésen HÍRES GÁBOR A LEGNAGYOBB KIRÁLY! Két égbekiáltó. Mert az öltöző a temetőkerítésnél, szünetben lecseréltek, néztem a zuhany ködéből a sírok között anyókát. Csak menj a sírkövek közé. A labda után, engem küldtek, akkor is, idegurult. Átjött. Mert ide temessen el én. Mert közelg halottak napja, talán azért. Emlékezem két őszi temetésre.
Ottlik Géza, 1990. XI. 6.
Találkozunk a temetés előtt fél órával, így beszéltük meg. ´ az egyik buszmegállóban várt, én a másikban. Sorra engedtem el az 53-asokat, sokan mentek a temetésre, nem baj, még odaérek.
Egyszerre jutott eszünkbe, rossz megállóban várjuk egymást. Félúton találkoztunk; ő gyalog indult vissza, én gyalog előre. Ezt helyesen gondoltuk. Káromkodni nem volt idő, szótlanul kerestük a tömeget. Úgyis mindenki arra megy. De nem a főbejáraton kellett bemenni, hanem egy hátsó kapun, a Hó utcáról, erre még nem jártam. Nem tudtam, hogy itt is van egy ravatalozó, elindultunk a központi felé. Útközben egy néni megállított, hogy segítsek becsomagolni a sírt. Valószínűleg a férjéét. Elég sokáig tartott, amíg madzaggal megkötöttük a sírkövön a fóliát. Betakartuk a fedőlapot is, köveket raktunk a fóliára, ne fújja el a szél. Jön a hideg, ez árt a sírnak, megrepeszti, mondta a néni. Megköszönte, kerestük tovább a temetést. Valaki végre elmagyarázta a helyet.
A temetésnek már vége volt, persze, nem tarthattak beszédeket, így akarta. Csak három nő álldogált a sírnál, nem mentem oda, biztosan közeli hozzátartozók. Így hát a fenyőket néztem. Szerintem azt se akarta, gondoltam, hogy eljöjjenek. Én nem voltam ott.
Nem találkoztunk senkivel, a buszmegállóban sem, hazafelé.
Mándy Iván, 1995. X. 20.
Délelőtt még kerestem a labdát, amit előző este rúgtunk át a kertbe. Nem is kert volt ez - elhanyagolt bokros terület. Egy rozzant, leláncolt pad, kibelezett gyerekkocsi, csomó kutyaszar, szemét. És mitől meszesek a levelek. Mikor volt itt utoljára mészeső? A fűzfán zöld nejlonzsákcafat. Mgijeszt egy macska. Galambsuhogás, galambok nélkül. "vodazaj.
De hol lehet a labda? Tegnap a sötétben az egész csapat kereste. Már ment a következő meccs, hallottuk a kiabálást a pályáról. Beépítetlen foghíjtelek a Holló utcában. Hogy bírják ezt az állandó ordibálást, ujjongást, káromkodást, sípszót az itt lakók?
De hiszen nem lakik itt senki. Cédula az ajtón. Új címem: Nyár u. 1. A lépcsőfordulóban fénypászma a falon. Az ajtókról, ablakokról, a korlátról csöndben pattogzik a festék. Itt nincs senki. Vagy örökre bezárkózott. És les a függöny mögül, ahogy szerencsétlenkedek itt, ebben a más világokból idezuhant kertben. Lehet, hogy ő vitte el a labdát. Látta, ahogy pattog a keramiton, és sok-sok év óta először kimerészkedett. Most engem néz, hóna alatt a labdával. Ezzel a mesével persze nem állhatok elő, a többiek kiröhögnek.
Most a 28-as villamos is jó (MTK-meccsre csak a 37-es).
Te az a lakás! Amikor férjhez ment, nem mentem fel hozzá, tudtam, hogy nem való, egyszer találkoztunk a kapuban, mondta, most nincs otthon a férje, felmehetek, te a lakás, már az előszobában gyönyörű fehér bútorok, arany szegéllyel... elüldözték a faluból, pedig híres volt, a tévében először őt mutatták, mikor díjátadás volt... A Teleki téren szállok le. Levelek a villamoshuzatban. Vasárnap megint erre járok, blasz négy, az MTK edzőpályáján a Lehel Piac ellen. A padokon már kabátban fekszenek, háttal a temetőnek.
Labda nem tűnhet el csak úgy, gondoltam kifelé jövet. Átpattant a szomszédos átjáróházba, a Gozsdu-udvarba, és elvitték.
Csak így történhetett.
Majd ezt mondom a többieknek.
Még tart az október, feszt. Ahogy a költő mondja. idő csordogál az ember taknyála / a kerepesi temető futamán ma téged indítanak / nem tudom ki hogy van vele ha besüt a konyhába / már kora reggel felvidít a nap. Lehet vinni a gyereket az óvodába.
