Bambán és félszegen néztem magam elé, mint a szentlélek, aki kisebb látászavarral küszködik a sok cigaretta miatt, a fejében pedig üres, gazdátlan bárányok sétálnak és kolompolnak a puszta mezőn, amelyről letépkedték a virágokat az ízlésdömpingben megzavarodott kalauznők. Most hogyan tovább?
Néztem a betont a lábam előtt, a padka mögött futó autókerekek lanyhadt rugózását, és minden pillanatban változtattam az arcom színét, ahogy a fejem fölött lógó forgalmi lámpák veszettül villogtak, hol pirosban, zöldben, sárgában játszott a fejem, a hajam nem tudom, miben játszott. Kezem a zsebemben, sikamlós szalonnabőrre hasonlító cukros papírt csuszoltam az ujjaim között, még ha ez nem is jó szó rá, csuszolgattam, mintha valamire emlékeztetne ez a test közeli anyag, ámde a fejem, fejdíszem színenként robbant más és más alakra, darabokra nem, és már szállt az éjszaka, mint a szentlélek, el a jó büdös francba, mondjuk Japánba, hogy ott leírjon egy zabkereszt alakú kultúrkört, s magától loccsanjon bele az óceánba hitt remény veleje.
Megsodortam a nyelvem a számban, kis befektetés, nagy haszon, van, aki szöggel képes rádióadást fogni, hát akkor nekem a nyelvem mért ne lenne alkalmasabb. Hatalmas művek szóltak a fejemben, bejött a Bartók is, egy kézzel a láncos oszlopba kapaszkodtam, meglegyen a kívánt földelés.
Lökdösték az oldalam, a lábam, a csípőn kiálló karom, rám néztek, ha piros volt a fejem, szabad. Mennyire szeretem ezeket az embereket! Szinte kiengesztelhetetlen vagyok. Menni, menni, el a jó büdös francba, de mindig valami országban vagyok, és akkor ugyanez, csak más-más szentlélek cumizza agyon az agyam, ha hagyom.
Nemmm mmmozdulok! Hátha így. Felszívódok, mint az orrcsepp, a lavinaként leomló, hömpölygő takony.
Finom és lágy, dallamos kezek hullottak az égből, az egyik választása a vállamra esett.
Szörvusz, mondta a lány halkan, oldalt néztem, a fejem sárgában fénylett. Szörvusz, válaszoltam tájegységben maradva. Bocsanát, hogy závár, aztat kérdem, ván-é rosz fogad?, kérdezte a lány, haját kipakolta vékony arcából, mosolygott, mintha ez lenne az utolsó, százezer forintos kérdés, amelyért az egész család zománcait újra csiszoltathatom.
A nyelvemet visszafordítottam vízszintbe, a Bartók műsora elhallgatott, és mintha nem tudnám a választ, egyenként letapogattam a fogaimat, a keze a vállamról lement, és tudtam ebből, nem Mátyás király ő, hogy hány-e még a harminckettő, ott a kocsma udvarán, hanem a direct number van, aki először ellenőrzi a rabszolga fogait, aztán mehet a vásár, ukmukfukk, ami belefér.
Egy van, mondtam mégis, hátha az őszinteség rontja az üzletet. Á, mondta felvillanyozva, most már az ő arcán is kavartak a nemzetiszín kereszfények, á, á, á, ismételte, mint kacsa a nokedlit, az nadjon jó, nadjon jó. Tenyleg, nadjon, mondta, felirom ide cimem, holnap ötkor varlak itt, ne feled. Nadjon fontos mindketonknek.
Fölírta a címet egy dísznövényboltos névkártyájának hátuljára, bedugta a mellzsebembe, és úgy mosolygott, hogy közben éreztem, farzáró izma összeszorul.
Ahogy ment és távolodott, néztem, másokat is leszólít-e, úgy holnap öt harmincra. Nem, látta a többieken, hogy jó a foguk vagy tök rossz, és nem, ez alapeset neki, és megértem, utáljuk úgyis mindnyájan a tökéletest, ellenben a nagy katyvaszt is, megértem, ennyi kell, egy rossz fog az optimális egy férfinél.
Teljesen természetes járással távolodott, nem szökellt örömében, és amikor már nem nézhetett vissza, elindultam át a zebrán, bele a forgalomba. Büdös nagy szaggatott fékezés, a kamionból két férfi is kiszáll, üvöltenek, és rohannak felém. Amikor rám borul a sötétség, megállok, és nézek, csak ennyi a hendikep, és ez néha ijesztő. De akkor hazáig futottam. Jólesett.
Másnap sokáig aludtam, tudtam, akár fél ötig is aludhatok. Képzelegtem?, nem hiszem, de ezt a napot is meg kell mászni. Ötkor a megadott címen voltam. Már várt a lány a kapuban. Bevezetett egy óriási üres szobába, csak az ablak előtt középen állt egy szék, egy fogorvosi szék, felszerelve, no hiszen. Leültem, eltűnt, vártam, és még bizakodtam, hogy jóra fordulok. Akkor úgy harminc fogorvosnő hallgatólány lepte el a szobát, mindegyik megnézte a fogaimat, bólintottak, vihorásztak, a rengeteg csaj szabadon kotorászott a számban. Bejött a prof is vagy kicsoda, injekció, kis szusszanás, és elkezdődött.
A lány már nem mosolygott, farzáró izma elengedett, a fogót bedugta a számba. (Nem kéne innen elhúznom, ezzel az érzéstelenítővel, rá három sör, és minden más, nem?) Hátulról négy puha kéz fogta meg a fejem, majd a rossz fejtámlaállítás miatt azonnal az ölükbe szaladt. Rotálja, rotálja!, üvöltött a prof a számba. A lány meg rotálta, rotálta, a fejem pedig a hasak, keblek, nadrágcsatok közt vonaglott, az óriási szobát lassan megtöltötte az ezerféle parfüm illata, a finomságuk, néha hajfürtök surrantak át az arcomon, becsuktam a szemem, és nem is tudtam, mit érzek, olyan édes kis fájdalom..., kezek cserélődtek rajtam, hasfalak és pólók, és a fogam ott mélyen cuppogva tocsogott.
Este még zsibogott az arcom, a lámpáimnál álltam, most rendesen működtek a fények. Forgalom nem volt, elindultam a túloldalra. Nem szokásom, de mintha az előbb valamit fölvettem volna a földről. Egy relét, egy relét a lámpákból, a tegnapi hibás relét. Fölvettem, megnéztem, és eltettem. Otthon megtakarítottam egy púderecsettel, és odatettem a párnámra aludni. Aludt a relé, mint egy maci, aztán mellébújtam, rátettem a kezem, és én is elaludtam.
Aki nem hiszi, járjon kanosszát, majd hozzászokik, jó éjszakát, gyerekek.
