Alice Skoda-országban
A humanista legfeljebb fakultatív szabadidős programként szereti a gépeket, azok közül is azokat, amik hasonlítanak rá. Például egy öreg-régi, tészta arcú rádió vagy a duhaj, billegő fülkés Ifa. De például a mosógép már más tészta, forgódobba akadt pacalszálak, örvénylő víztenger, amiből jó, ha az Orion űrhajó bibés antennája kiáll.
Nekem ott volt a jó Skodám (120L), hogy levegyen a lábamról, arról a lábamról, amelyik a humanista, a másikról nem, amelyik nem az.
Kezdtem ott, hogy egy karácsony előtti pár héttel csillagos éjszakán megvettem. Építkezett a tulaj, bontásból. Igazán csak másnap láttam, amikor összevetettem a hóval, hogy nem egészen fehér, törtfehér inkább. Éjszaka a hó is sötét, alul ott a föld, átszivárog rajta.
Egy hét sem telt bele, felváltva maradt kezemben a kesztyűtartó meg a hamutartó. A hamutartót visszanyomtam, de a fémtál alja lezárlatolta az indexet. Ezt most úgy képzelném utóbb, hogy a Dohány utcába nem tudok bekanyarodni a cigim miatt. Méltatlan parafrázis egy szegedi autóra nézve. De Skodával nincs megállás.
A vezetőülés szivacsát kirágták a pockok, a vezetőülés szivacsa a legfinomabb. A hűtővíz felforrt, majd elfogyott. Stoppolás: Apukám, jó étvágyat, zongorázott rajtam az útközi szerelő, megfőzted a motort. Éreztem a dugattyúgyűrűk bársonyos, zaftos zamatát. De nem főztem, kölcsönvízzel mentem tovább.
Alig (nagyon) vártam, lássa már egy vérbő szerelő. Látta. Ki kell cserélni a kipufogót. Ez a baja, mondta. Hogy ez eddig nem jutott eszembe, csaptam a homlokomhoz az életvonalamat. A kipufogó a Skoda lelke, ha nem tudsz rendesen üríteni, előbb-utóbb neked is kilyukad a fogad, mondta. Mondta vagy nem, most ezt hagyjuk!
Rá néhány hónapra gumicsere, négy gumi; nyolcvan fölött úgy reszketett a kormány, mint akinek alkoholos tejben áztatott mákos gubába göngyölik az útlevelét az orosz határon. Visszafelé persze. Visszafelé göngyölik.
Már hogy lássunk is valamit éjjel, mondta a szerelő, nem ártana kicserélni a fényszórókat se (is). Tök vakok, mondta a szerelő a hónalját verdesve egy tollseprűvel. Verdeste vagy sem, most ez mindegy!
Szinte idő sem telt bele, elment a fűtés. Ki kell cserélni a radiátort, de bontásradiátorra, olcsóbb, a régin jobbak a menetek. Megkapta a Skoda, de nem fűtött. Várjál már, mondta a szerelő, ez nem radiátor, amit beleraktunk, mit vettél te? Radiátort, mondtam. Ö, ö, rázta a fejét, ez, apukám, vízpumpa. Szépen átnyomtak vele. De akkor minek raktad be?, kérdeztem. Nagyon hasonlít a radiátorra, van benne cső, ilyenek. Egyáltalán nem melegített?, kérdezte a szerelő. De egy kicsit, mondtam. Ha kint tizenöt fok van mínuszban, akkor bent plusz öt, úgy zeneileg mindig hússzal emel a vízpumpa a jókedvemen.
Ez a kocsi egyszer már totálkáros volt, vonta le a végkövetkeztetést a szerelő, de ahhoz képest jó állapotban van, egyáltalán nem látszik, hogy minek mehetett neki, nincsen se a szélvédőnél, se az elefántfülnél beszorult, letépett hajtincs.
Ekkor került kezembe egy szakírás a Skodáról. Az azt mondta, jó kocsi ez, viszonylag jól áttekinthető a műszerfal, csak egy a baj vele, hogy túl gyakoriak a Skoda-tüzek. Leszakad a benzinvezeték, a benzin megcsókolja a forró motort, berobban a tartály, és már lángol is, napkeltétől napnyugtáig. Mondtam a szerelőnek, hogy azonnal, de azonnal mutassa a benzincsövet. Ez az, mutatta. De nem az volt az, csak valami katéter, jó vastag műanyagból, hogy még az északnyugat irányú kamionforgalmat is áteressze.
Poroltót kéne venni, gondoltam, kell egy poroltó a családba. Nem vettem, a poroltó jelenléte növeli a veszélyérzetet, ami egyébként is akad, és, gondoltam: családba, ebbe aztán, nem üt a ménkű.
Lendületesen fölhajtottunk a pizzeria melletti szárazkapuba. A rugók önmagukat emlegették, nyekkenés, szárazkapu. Álltunk, mint izomból kitátott szájban a forró gesztenye, az évelő komlópalánta. Te sírsz?, kérdeztem hátra. Nem, kaptam a válasz. De valami csöpög. Na, akkor ugrás kifelé. Az előbb tankoltunk, uszkve negyven liter, meg amit az agyam elbír. Szépen komótosan, mint egy szűk vesszejű komondor a tejgumigyár udvarán, hugyozott kifelé alul a Skoda. Mivan-mivan-mivan, hadonásztam, mint egy fél borjú. Mit kell csinálni nekem, neked, nekik, nektek? A pizzeria felől cigis lányok, fiúk és öregasszonyok közeledtek, a szél ki-kikapott a parázsból egy darabot. A szárazkapun alul folyt be a benzin. Embert így még nem láttál terelni embert. Szárazkapu föltépve, inkább az udvarban robbanjon, érvel bennem a bölcs, s talán másban is. Aszta-aszta, juteszembe, juteszedbe, a tűzoltókat kell kihívni. Lusta, álmos hang a vonal végén, egy ügyelet. Azt mondja: nincs hozzá felszerelés, és tűz sincs még a riadóra, engedjük lavórokba a benzint, vödrökbe, homokozzuk le a kifolyt részt, s várjuk, amíg minden egyes csöpp önállóan, ám kart karba öltve elhagyja a tartályt; nyugalom, a levegő páratartalma és hőfoka most nem alkalmas a benzin berobbanásához.
Még háromszor hívtam fel, mondván, nem hiszem el, mennyi a benzin gyulladáshője, be fog ez robbanni. De nem robbant be.
Másnap az ügyeletes elvitte a leülepedett benzint, jó lesz a rotátorba, csirkéket kergetni a szappanhabtól sikamlós udvaron, vagy egyáltalán, jó, ha van otthon tartalék benzin.
A következő nap elvontattuk a szerelőhöz a kiszáradt Skodát, megmutattam a benzinvezetéket, hogy ez az, és nem amaz. Hát, igen, eljött az ideje a cserének, mondta tisztán és nyugodtan a szerelő, mint akit már sem kettőhúsz, sem ipari áram nem borzongat.
Amint új csövet kapott, eladtam ezt a gonosz autót, amely egy időre végleg leszámolt bennem a gépek iránt érzett félhumanista lágy tojással.
Csak egyvalamitől tartok még nagyon: hogy majd egyszer, egy karácsony előtti jégkockás éjszakán feltűnik velem szemben egy bal ötös kanyarban, és a fényszórók foncsora recésen rásiklik a vakfoltomra, majd a bíbortestek és csapocskák közé vág, mint egy születésnapi tortákat imbolygó csarnokvízben szállító, haláli jópofa uszály.
