Egyszer arról is beszélni kéne, barátaim - mondom, ugye, én, a beszélgetés lelkes híve -, hogy mi van olyankor, amikor a szomszéd asztalnál a Perugia-Salernitana meccs esélyeit latolgatja egy a felesektől jelentékeny hangerőre kapott társaság, s mi reflexből arra gondolunk, hogy szegényeknek ez jutott, így telik itt az életük nap nap után, hm, hm, bizony, ám egy másodperccel később már azon dolgozunk, hogy megálljuk, hogy beleszóljunk, mert kizárt az iksz, mivel a Salernitana a múlt héten idegenben döntetlenre játszott, és most otthon nyernie kell, hogy elkerülje a kiesést az utolsó fordulótól függetlenül, s az a mackós különben is hülyeséget beszél, az Udinese sérültjeit illetően fogalma sincs semmiről, két héttel korábbi állapotra hivatkozik. Ilyenkor az jön, hogy voltaképpen közéjük tartozunk - hisz hogy mást ne mondjunk: történetesen magunk is itt ülünk -, és ahogy rajtuk végignézünk, elkezdjük szégyellni magunkat ezért. Aztán meg fordítva: szégyellni kezdjük, hogy szégyelltük magunkat az előbb, s egyenesen büszke kezd lenni rá az ember, hogy ezeknek a nyelvét is ismeri, holott húsz perce még Borbély Szilárd költői nyelvén gondolkodott. S akkor szokott jönni a felvetés, hogy lehet-e egyszerre otthon lenni az Éva presszó és Borbély Szilárd fantasztikus, depresszív nyelvében, vagy éppenhogy egyikben sem lehet, sem külön-külön, egyszerre meg pláne nem. És akkor van az, barátaim, hogy valójában hová is tartozunk, mert ugye - egyfelől - kétségkívül itt vagyunk, az Éva presszó sarokasztalánál, de azért Borsodi helyett Tuborg de luxe-ot iszunk, és elő sem merjük venni a pipát, másfelől pedig lehet-e kompetens szakmailag az, ha Borbély Szilárd elemzésébe beszüremkedik az Éva presszó tapasztalata, merthogy mitől ne szüremkedne be, ha van. Itt most tartanék is egy rövidke hatásszünetet, olyan súlyú kérdések ezek.
Mindez arról jutott az eszembe, hogy mértékletességem dacára megint elég szarul vagyok, mióta lejárt az egyéves absztinenciám, s valami félreértett büszkeségből kifolyólag a gyógyszerekre nem akarok visszaállni semmiképp. (Ez pedig onnan jutott az eszembe, hogy mindenről az jut az eszembe, hogy szarul vagyok.) Mindez pedig úgy függ a hatásszünet előtti témakörrel össze, hogy két intenzív hatás ért a múltkor egyetlen napon, s a napi történések többségével szemben mindkettő a jó irányú, segítő jellegű, kapaszkodót nyújtó kategóriába tartozott: olyan volt mindkettő, mint amikor közúti ellenőrzéskor neked int a rendőr, hogy haladhatsz tovább. Hogy nem, hogyhogy nem, betértem egy sörre a buszállomás kocsmájába munka után. Dél volt, egy asztalnál három Tar Sándor-hős mulatott, s az egyik férfi - nyilván már egy órája - arról próbálta meggyőzni az illuminált nőtagot, ki is az ő testvére valójában. Az érvkészlet nem volt túl változatos, de meggyőzőnek tűnt mindenképpen. Te - mondta a manus idegi alapon a kacarászó nőnek - én benyomom a szemed, ha azt mondod, nekem testvérem Lajos. Jobban tudok figyelni - mondta erre a némber -, ha fizetsz egy felest. A kancsal Pista csak a testvéred legalább?! Pis-taaaaa!!! - döbbent meg az ember - sosem volt testvérem, benyomom a szemed. Az a kövér - győzködte az asszony -, amelyik most jött ki a börtönből, tudod. A főnök erre elhűlt, levegőért kapkodott; összenézett a csapossal, most akkor hogyan lesz, lesz-e itten emberhalál. A pillanatnyi beállt csendben az eddig pusztán ivó harmadik is megpróbált jelentősebb szerephez jutni, összeakadt nyelvvel magyarázta az asszonynak, Jóska a testvére, de az most ment be, nemhogy kijött volna -szemérmesen hozzátette -: szemedet benyomom. Nem beszélt jól, mert kapott a nőtől egy büdös nagy pofont, továbbá a nagydarab is megbúbolta, nem jött ki, most ment be tényleg, te barom, de nem Pista, hanem a Márió. Az unikumos. Nem is lakik semmiféle Jóska a Jókai utcában - tartotta a nő a frontot -, Pista lakik ott, aki most kijött. Ki beszél itt, baszlak, a Jókai utcáról - horkant föl a főnök - szemedet benyomom. Az én testvérem Pista, vagy ki az isten, Jóska, összezavarsz szándékosan, szemedet benyomom. Már akkor tudtam, ki az én testvérem, szemedet benyomom, amikor a biciklit toltad a tanyasi iskola felé.
A térdemen jegyzeteltem a hiteles tájékoztatás elkötelezettjeként, de ezen a ponton kiakadt a csuklóm, s megfájdult a bárszéken a hátam, így az eseményeket sajnos egészségügyi okokból nem követhettem tovább. "Indulhatunk, itt már tudjuk, milyen: /rád bízom, merre, csak ne ez a bolygó legyen" - dúdoltam Balázs Fecóval, mert távozáskor mindig elfog a szomorúság, megremegek. Aztán jött otthon a másik téma, a másik életem, vagy ugyanannak a másik része, vagy a jó isten tudja, hogy van ez, de egyszerre volt infernális és felemelő ez is, nyugodtan mondhatom: "Az édes, édesangyal, olyan / édes az angyal, brutálisan <ahogy> néz. / Finom az ajka, porcelán arca, / a gonosz mosoly, ami néz. Körbeveszi / sok fáradt papír rózsaszirom. / Halott az arca, kirúzsozott szája <a> / füléig ér. Marcipánszárnya, / ruhája, ahogy omlik, a konfetti rá. / Leeszi magát, ahogy nyeli a tejszínt / undorodásig. Fejét félrehajtva / okád, oly édesen hány. Porcukorban / áll, körbeszórva, a tájban, / az angyali táj. A finom / fehérség, a puha szárny, / a kifeszült, nagyra nyílt száj, / ahogy hány. Úgy száll, úgy/ száll le rá, a konfetti száll. / És néha <fel>nyújtja az ujját, / az édes ujjait, nagy csontos ujját / fel. Porcukor rajta tejszínbe / ragadva, Bekapja az ujját, / szopogatja, majd megint <fel>nyújtja / magasra. Az édes égen túlra, / az édes égbe néz. A porcukorban / állva éles üvegcserepekkel / az ereit vagdossa át, finom / szép csuklóján a kék ereket. A vért, / az édes, sűrű <édes> vért issza, / a vért a porcukor felissza, és / rózsaszín lesz a halvány <finom> / cukorrózsa. Az angyalból, ahogy / kinyílnak a rózsák, fölszaggatott / csuklójából hullnak a szirmok alá. / Átvérzett papírrózsák. A smaragdzöld, / a bíbor marcipán, ahogy omlik <alá>. / A kezéből, ahogy áll ott, mint / elképzelt rózsacsokor. Ahogy / omlik a vér, milyen édes / az angyal. Milyen édes <a vég>." Ez egy Borbély Szilárd-vers az Ami helyet című könyvből, egész nyugodtan elolvashatjátok újra, barátaim.
Tiszta kettősség az élet, őrület.
