Most jócskán délre vagyok tőled, kedves olvasó, legalábbis délebbre, mint a zömed (nem árt egy kis óvatosság, tekintettel a MaNcs remélhetőleg szaporodó számú afrikai és antarktiszi előfizetőire). Távközlésileg és nyomtatott sajtóilag el vagyok hát szakítva hazámtól, aminek hasznait élvezem és terheit viselem. Ha hozzájuthatnék is újabb információkhoz, elzárkózom előlük: van az a pár lap, ami egy-két héttel ezelőtti napilapból a bőrönd mélyén megmaradt, meg van az a negatív információ, hogy Európa közepéről a hírtelevíziók nem szólnak, s mindez megnyugtatóan kikapcsolja szeretett hazámat látókörömből, amelyet most inkább a délszaki szépségek töltenek be.
Kellett volna talán valamilyen állót előkészítenem (ne gondolj huncutságra, te piszkos fantáziájú olvasó, ez újságírói szakkifejezés az akármikor felhasználható cikkek, írások megjelölésére), de amikor még otthon voltam, azt gondoltam: ez reménytelen. Kis aktuálpolitikai töltettel szoktam én ezeket írni, márpedig akkor naprakésznek kellene lenni. És a dolgok zajlanak, gyorsan alakulnak, állandóan más és új témák kerülnek elő, már egypár napos késés is végzetesen elavítja a publicisztikát.
Most már, innen a távolból, kicsit másként látom ezeket a dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy ha most rittyentenék egy zaftos-gunyorosat a Nemzeti Színház vagy a metró ügyében, abszolút beletalálnék. Vagy mondjuk: nem tudom, hogy állnak az árvíz-belvíz ügyek, de ha cseszegetném a kormányt, hogy késlekedik, keveset és nem jól osztogat, akkor nagyon elcsípném a legégetőbb problémát. Vagy morgolódhatnék mindenféle Postabank-ügyeken, mélázhatnék Nitschről és a magyar katolicizmusról, egyáltalán a vallás, egyház és állam viszonyáról - a kedves olvasó észre sem venné, hogy nem tegnap írtam és nem a szomszéd utcában.
Amiben van valami megnyugtató.
Nemcsak az benne a megnyugtató, hogy ennek megfelelően a honi publicista nyugodtan kiveheti rendes évi szabadságát (megérdemelten), hanem az is, hogy a dolgoknak megvan a maguk bejáratott menete, minden szépen megy a maga útján, kezdünk jó unalmasak lenni, a közélet is, a közéletet kritikusan (ám sok szeretettel) figyelő ember is (meg biztosan te is, kedves olvasó). Nincsenek megrázó, nagy, forradalmi események, ismerjük egymást e kis hazában, mint a tenyerünket, valóra válik a miniszterelnöki vágy: öregesen, lassacskán, kiszámíthatóan éldegélünk. Új hülyeségek persze mindig vannak, de azok is valahogy a megszokott nyomvonalakat követik. A rájuk adott reakciók ugyancsak.
Jó ez így, csak így tovább, édes hazám, üzenem innen a távolból.
Továbbá az is örömmel tölt el, hogy annyira agyalágyultak még semmiképpen sem vagyunk (és ebbe nagylelkűen egész Európát beleértem), mint az amcsi hírfogyasztók (legalábbis ahogyan ezt a CNN közvetíti, vagy ahogyan szeretné látni): az ifjabb Kennedy gépének lezuhanása maximum, mondjuk, szomorú családi hír vagy súlyos közlekedési esemény. Ehhez képest most, amikor e sorokat rovom, egy napja más sem megy a rangos hírtelevízión, mint a gép keresgélésének részletei, interjúk és szakértői jelentések a gép paramétereiről, a parti homok állagáról, a tenger és a levegő helyi turbulenciáiról. A sok komor szakértő és kommentátor és sajtóreferens és riporter és bemondó és slapaj aligha veszi észre, hogy önmaga paródiája az a fontoskodás és nyüzsi, amit végbevisz. A CNN azt szeretné sugallni, hogy igenis valami történik, nagy és fontos események zajlanak körülöttünk. Az európai ember már tudja, hogy Kennedyk jönnek-mennek, élnek-halnak, kormányokkal ugyanez, nem kell nagy feneket keríteni a dolognak. A dolgok kiszámíthatók, minden (na jó, sok minden) megírható előre.
