Ez az első nyár, amikor nem engednek be diákjeggyel sehova, amit én teljesen megértek, tiszta ősz vagyok, csak hát tavaly is éppen így bírtam kinézni, s akkor még pompásan működött a dolog. Rejtély, hogy mi történhetett. A magam részéről ugyanúgy kezdtem idén is a szezont, mint bármikor, mióta az eszemet tudom, csókolom, Magdika, egy diákot kérek, a kezeit csókolom, s már robogtam is a pénztártól roppant önbizalommal a strand bejárata felé. Hello, csövi, nyújtottam a jegyet a gyereknek, csak nem nyár lett már megint, s már száguldottam volna is tovább, amikor megtörtént a felzaklató, váratlan esemény. Csocsesz, mondta a szokottnál tán halványabban ez a kedves beengedő ember, s eddig rendben is volt a dolog, ám a koreográfia csak eddig működött, mivelhogy ezután szelíden megfogta a vállam, és hozzátette, ne hülyéskedj már, öreg. Akkor vettem észre, kiemelték, kitűző van rajta, amiből is éles ésszel megértettem, a strand fölött új idők szellemében fúj a szél. Mi van, érdeklődtem megcsendesedvén, itt a főnök a közelben, vagy jön a revizor talán, s hozzátettem egy csöppecskét számon kérő éllel, mégis bizalmasan, emlékeztetvén mintegy a sörhegyekre, amiket életemben neki már fizettem, nyilatkozzál, mi a téma, Csabika. Nem, csupáncsak nem megy semmi játék a jövőben, értesültem tényszerűen, szigorodtak a feltételek.
Nagyon helyes, gondoltam a hosszú sorba visszaállva, mégis röhej, hogy diákjeggyel járnak évek óta strandra a magamfajta rokkant nyugdíjasok. Bekeccsölnek iskolásként, oszt´ alig tempóznak egy párat, s már sípolva veszik a levegőt, tekingetnek a part, azon belül a legközelebbi büfé felé, mekkora is a sor pillanatnyilag. Másrészt meg, ugye, ott van az emberben a becsület: pár évvel ezelőttig a fél város vízműves volt, dolgozói szabadjeggyel tapogatott tömött sorban a nagyerdei gyógyfürdő felé, én például, ha jól emlékszem, a szállítmányozási részleget erősítettem; ´89 után is csak az évszámot kellett évről évre megkapirgálni, mégis, hogy érvényes legyen, de a fénykorban nem volt szükség erre se. Na, ez az, bólogattam helyeslően a nem mozduló sorban állva, ami miatt a kommunizmus például megbukott. A törekvést támogatom: nehogy már a demokráciát is megfertőzze Debrecenben a korrupció -itt a Loki-csőd is a példának okáért, ezrek jártak ingyenbérlettel a meccsre, Vadicska meg nem kapott fizetést, pfhű, holott.
Másnap azért csak megroppant megint ez a szilárd erkölcsi alap útban a Vidámpark felé - csak megpróbálom, gondoltam, hátha itt még a régi szisztéma van érvényben, s a nagy arc még működik. Nem ragozom: lényeg, hogy itt sem tudtam magamat diáknak, az ötéves gyerekemet háromévesnek, a hatévest négyévesnek, a kilencévest pedig hatévesnek eladni, mint tavaly; hovatovább a dodzsemben sem keringhettek néminemű jattért az idők végeztéig számolatlanul. Bábszínház, Állatkert, mozi: dettó, csak kapkodom a fejem, de a parkolóban is szigorodtak a feltételek: az afféle beszédre, hogy tegyél rá egy félórásat, oszt´ igyál egy jó hideg sört, kisfiam, délután jövök, ezen a nyáron már csak minden második legény lesz vevő. Nem hiszi el az ellenőr, hogy a jegyet a lyukasztó önnön meghibásodása okán nem ütötte át, mi több, új elemként veszi a fáradságot, odamegy a mondott géphez, s mielőtt a szemedbe néz, demonstrálja a tényállást: egy húzással, mint az isten, átüti. Avval a szöveggel pedig, hogy ötezrest adtam, maga meg ezerből adott csak vissza, egyenesen nevetségessé válik a boltban a próbálkozó, jó esetben kidobják és kiröhögik, rossz esetben megverik és leköpik.
Ez az újfajta, eleddig ismeretlen módi, ismétlem, a létezés erkölcsi alapjaira kifejezetten jó hatással van, az ilyeneknél, mint jómagam, az érzelmi szférát viszont alapjaiban ingatja meg. Mert hát ugye kell a brontnak ilyen terrorisztikus légkörben a szórakozás - lényeg vész el, a kedélyesség, a kisvárosi ismerősség, az emberi kapcsolat. Hangsúlyoznám, helyes az elv, hogy Csabika helyett egy Csabikának álcázott kommandós enged be a strandra: a szándék várospolitikailag mindenképp nemes, növeli a bevételeket. De miután hatóság lett nagy hirtelen a parkolóőr, a vidámparki kisnyugdíjas és az eddig készségesen riadt kabinos, a paraszt önkéntelen arra gondol, én nektek akkor innentől nem parkolok, nem pancsolok, nem elvarázsolt kastélyozok. Engemet ti húsz év után, Magdikáim, Csabikáim, ne magázzatok. Szerencse, hogy úgyse nagyon szeretek már menni sehova - eddig is csak azért mentem egyébiránt, hogy elteljen a nap valahogy. A szigorodó feltételek közt nézem inkább a plafont.
