Egotrip

Olyan ez kicsit, mint amikor az emberek állítólag azért léptek be a pártba, hogy belülről erjesszék meg bomlasszák. Közben pedig beleszoktak. Valahogy én is így kerülhettem a szakmába, csak nekem nem voltak annyira nagyravágyó terveim már a kezdet kezdetén sem.

Szigorú, de liberális országokban a rosszfiúk maguk választhatják meg a halálnemet; az elektrosokkot rendszeresen túlélő masszív baromarcúaknak fájlövéssel szeretném végleg elvenni a kedvét a modemvásárlástól. Vágvölgyi sensei drótos amerikai és távol-keleti eszmefuttatásait kiegészítendő elsősorban a virtuális terep hazai vonatkozású történeteivel szándékozom elszórakoztatni az olvasót, mert rájöttem, hogy belőlem se lesz már hongkongi akcióhős soha. Ez nem egy olyan ország, ahol érdemes légvárakat építeni, tudományos pályafutásról, virtuális közösségről, a legjobb online újságról meg hasonló közhelyekről pláne nem, az ember örüljön, ha etetni bírja a kölykeit, ha már roppant megfontoltan húszéves fejjel nekiállt legyártani őket. Ez egy olyan ország, ahol az Internet óriásplakátokra nyomtatott www-címek meg kereskedelmi rádiók idióta reklámszövegei formájában jut el a fáradt tömegekhez, akik legfeljebb egy tuti pornókép vagy bombarecept reményében ülnének le a számítógép elé, ha lenne nekik. Internet alatt itt minálunk egyelőre egy belterjes bitbuzerátor bandán kívül állami pénzt és privát profitot, a bulvársajtó uborkaszezonját, virtuális szent szarról deliráló médiaszemélyiségek jelszavai mögött gyarmatosító multikat, voodoo mágiát, eufemisztikusan: piacépítést kell érteni.

Itt van az ősz, munkás évszak, fogjunk hát bele; kétheti üzemmód, nem túl lelkesen. Megkopott ember egy megkopott lapban: a kilátások nem túl biztatók. "Ambícióm annyi sem, mint a síri holtnak", az önbizalmam evvel azonos - szeretet van, megint a zsarnok szeretet, merthogy két embert itt a stábnál régóta, kissé érthetetlenül, nagyon. Meg még mi van. Erről szól majd a dal, a varjúdal, pontosítok gyorsan egy ide illő ős-P. Mobil-címmel, hogy jó kedvem mellett rögtön az elején kiváló neveltetésem is világos legyen.

Befejeződött a nagy mű, igen, a gép forog (persze képletesen, a számítógépben nincs semmi, ami forogjon, alapvető különbség ez mechanika és komputerelektronika között, de ebbe most ne menjünk bele), az alkotó meg pihenés helyett kitalál valami mást. Harmincnégy hete kezdődött az Elektrosokk, a többi Egotriphez hasonlóan, fél évre lett kitalálva, ezt nyolc héttel sikerült sztahanovista mód túlteljesíteni. Más rendszer lesz, más szerzők, vetésforgó, több izgalom. Színesebb, érdekesebb. Fejlődünk, mint szoktunk. A digitális forradalom sem marad ki a jövendő Egotripek közül, Bodoky kollégám és harcostársam fogja követni a témát Fájllövés címen. (BTW - by the way; apropó, a számítógépes zsargonban -, szokás lapunkat kritizálni, hogy túl sokat foglalkozunk az Internettel, keveset a magyarokat is érdeklő s érintő témákkal, mint a korrupciós botrányok, a televíziós vetélkedők, a nemzeti hagymáz, az elszegényedés vagy a nyers sertészsír fogyasztása. Nos, hadd jelentsem ki ismételten és ünnepélyesen: a digitális forradalom korunk legfontosabb eseménye, amely alapvetőbben befolyásolja majd a világot meg az emberiség jövőjét, mint a gőzgép és a robbanómotor együttvéve; olyan mélységig, mint a tűz megszelídítése vagy a maghasadás mesterséges előidézése.)

A CD-ROM esztétikájáról és tudásszociológiai lehetőségeiről már esett szó ebben a kis rovatban. Most megint nyílt alkalom, hogy ezen a témán rágódjunk, ugyanis a Magyar Filmintézet kiadásában megjelent a Mozgóképtár - Magyar filmtörténeti CD-ROM sorozat első darabja, a Játékfilmek a kezdetektől 1944-ig. Kevés olyan hasznos területe van a CD-ROM alkalmazásának, mint a filmtörténeti adatszolgáltatás: külföldön a Cinemania ´95 (és nyilván a ´96 is) az egyik legkelendőbb lemez, és nagyon ötletes a Criterion Goes To The Movies vagy személyes kedvencem, Rick Prelinger Ephemeral Filmse (utóbbi kettő a kitűnő Voyeger CD-ROM kiadó publikálásában). A magyar Mozgóképtár többi tervezett kiadványa a Dokumentumfilmek a kezdetektől 1920-ig, a Játékfilmek 1944-1962, a Dokumentumfilmek a Horthy-korszakban, a Játékfilmek 1963-tól napjainkig és a Dokumentumfilmek 1945-től napjainkig. Csinos kis vállalkozás, kár, hogy a kultuszkormányzat pénze elfogyott rá - nyilván kellett a kéttenoros szuperkoncertre vagy más okos dologra -, olyan húszmillió forint kéne hozzá, igaz, megreformálná a filmoktatást, sőt a filmről való gondolkodást Magyarországon, de ha nincs, hát nincs. A szerkesztés Komár Erzsébet, az adatmodellezés és interakció Szakadát István, a látvány pedig Yasar Meral munkája. A tanulmányok szerzői: Király Jenő, Balogh Györgyi, Sándor Tibor, Peternák Miklós, Pintér Judit, Fazekas Eszter és Magyar Róza. Felelős kiadó: Gyürey Vera.

Mert ritka az olyan világhírű egyetem, amelyet egy újságospavilon köré szerveztek, márpedig a Massachusetts állami Cambridge-ben a Harvard egyetem ilyen. A Harvard egyetem az nem a rektor hivatala a Massachusetts Hallban, meg a Sever Hall - ahol a Love Story című filmben Ali McGraw megvallja Ryan O´Neillnek, hogy leukémiás -, meg a Widener könyvtár, mely a Kongresszusi után a második legnagyobb az Egyesült Államokban. A Harvard egyetem legjellegzetesebb pontja kétségtelenül a Harvard Square, noha ez hivatalosan nem része a felsőoktatási intézménynek, a Harvard Square pedig még kétségtelenebbül az Out of Town hírlapkioszk köré szerveződik. (Nem mindig volt ez így, archív fényképek tanúsítják, hogy még a század elején sem lehetett ott találni az újságost, de az még nem a média kora volt, s történetünk szempontjából amúgy is lényegtelen.) A kioszkban egyébként emberes a választék, a South China Morning Post éppúgy kapható, mint a Buenos Aires-i El Mondo, a jamaicai The Gleaner; a Gazeta Wyborcza, a Slobodna Dalmacija és a szarajevói Oslobodjenje éppúgy, mint a New York-i Novoye Russkoye Slovo vagy a bostoni orosz ajkú taxispopuláció kedvelt Bostonski Kurirja. (És akkor a speciális érdeklődésre számot tartó magazinokról, mint például a kéttucatnyi tetováló, body piercinges, illetve a súlyosabb aberrációkat felvonultató lefóliázott kiadványokról nem szóltam.) Magyar nyelvű lap nincs, egy időben biztató kezdeményezések bimbóztak egy bizonyos Magyar Narancs című kiadvány beemelésére a választékstruktúrába, de ez sem szökkent szárba.

Para-Kovács Imre

1996. június 10-én megnyílt az Internet World Exposition Magyar Pavilonja. "A millecentenáriumi ünnepségsorozat egyik kiemelt rendezvénye, az Internet Expo Magyar Pavilonja többé-kevésbé rejtett kulturális értékeinket mutatja be. Ismerteti azokat a technikai innovációkat, amelyek magyar szellemi műhelyekből indultak világhódító útjukra - köztük az Internet egyik ősét, a telefonhírmondót. (...) A pavilon a maga keretei között XXI. századi kultúránk fontos kezdeménye. Szimbolikus jelentősége a száz év előtti ünnepségekével vetekszik - nosztalgikus csinnadratta nélkül, Õsbudavára helyett a valós értékekre koncentrál, ringlispíl helyett kreatív pihenést kínál. Látogatói világszerte láthatják: Magyarország minden öniróniájával együtt komolyan veszi önmagát és az előtte álló lehetőségeket" - szól a meghívó szövege, s utalnék egy néhány héttel korábbi Elektrosokkra, ahol a jeles amerikai szakértő is a kicsiny, ám lángoktól öleltet találta a régió legfejlettebbjének. (Kicsit szörföztem az úgynevezett Nyugatra, a német meg az osztrák pavilont megszemléltem: hát, ha van koleszterinben gazdag, savanyúkáposzta-ízű cyberspace, akkor ezek a site-ok azok, úgyhogy ne veszítsük csüggedésünket!)

A törökbálinti lovarda a jobb kihasználtság jegyében szabadtéri acid-partynak és esküvői összejövetelnek egyszerre adott helyt szombat éjszaka. Ez a rendezési bravúr minden bizonnyal alaposan behatárolja az ifjú pár cselekvési terét az elkövetkező néhány hétben, mivel a két bulit összekötő folyosón volt a közös mosdó, ami részben lehetetlenné tette, hogy a két populáció ne találkozzon, másrészt megkönnyítette az átjárást közöttük. A násznép legnagyobb megrökönyödésére néha ezüstre és aranyra festett emberek jelentek meg a decensen rock and rollozó párok között, és intenzív helyben járással színesítették az estét.

Egy norvég fjord, amit belep a déli pompa és fölkavar a déli elevenség. Kétezer métert meghaladó hegy-óriások, tengerbe zuhanó sziklafalak, elképzelhetetlen kontraszt. Píneák, ciprusok, narancsfák, kiterjedt olajligetek között romos paloták, magányos kolostorok és templomok: a Bocche egykor látott szebb időket is.

Egyebek: Van például alteregója Az embernek, aki, ha kedve szottyan, idős, erősen vasorrú bába-jellegű adminisztrátornőket mérgez pszichedelikummal, majd foteljükben hanyatt dőlve élvezi a segéderő szerény eszközökkel előadott, de sok lehetőséggel kecsegtető ámokfutását. Ezt maga Az ember sose merné megtenni, úgy érezné magát, mint aki emberkísérleteket folytat, mint akinek jobb kozmetikumos flakonokon rosszul venné ki magát a neve. Pedig azokon a nőarcokat nagyon kedvelte Az ember, a lehetőségek határain belül még el is szemezgetett velük, és irigykedve gondolt a pályatársai által előadott, KISZ- és építőtáborokban elért sikerekre. Õ maga ugyanis azzal töltötte a nyarat, hogy vonatkupékba húzódva vagy másodrendű országutak mentén stoppolva reménykedett a nagy találkozásban, aztán hol a következmények elől menekült, hol meg még az se.

Múlt pénteken a http://www.leary.com Internet URL-en a következő szöveg jelent meg: Timothy has passed on (Timothy elhunyt). A történet 1943 áprilisában kezdődött a bázeli Sandoz gyógyszergyár laboratóriumában, amikor egy dr. Albert Hofmann nevű derék svájci mérnök véletlenül nagyobb mennyiséget szippantott egy öt éve szintetizált szerből, a lizergénsav-dietilamidból, rövidítésben: LSD-ből. A Harvardon még ma is legenda, ahogy Timothy Leary, a klinikai pszichológia professzora ingázott laboratóriuma és a Divinity School, a hittudományi kar között, és a pszilocibin gombák, valamint az LSD által megközelíthető spiritualizmusról prófétált a hallgatóknak. 1960-ban pszichedelikus kísérleteket folytatott az egyik massachussettsi börtönben önként jelentkező rabokkal, szerzőtársaival, Metznerrel és Alperttel: ennek alapján is készült forradalmi könyvük, a Psychedelic Experience. Megismertette Allen Ginsberget és Jack Kerouacot az LSD áldásaival - ez utóbbi klasszikus mondata volt betrippezve, hogy "a vízen járást sem egy nap alatt építették" -, Ginsberg pedig bevezette a marijuana rejtelmeibe. Timothy pápa előtte kicsire nem adott, elkezdték tervezni a "pszichedelikus forradalmat". Kirúgták a Harvardról, a New York állambeli Millbrookban farmot vásárolt, megtelepedett; egy újabb generáció, a hippik kultikus és legendává vált látogatással kezdték az új érát, a Merry Pranksters autóbusza a cross country trip után betolatott a farmra, és Ken Kesey nála is megfőzte elhíresült, LSD-vel gazdagított őzchilijét. ´66-ban fél gramm fű a határon, a mexikóiak kiadták, vádemelés, harminc évet kért az ügyész, tiltakozás, Algériába szökött, onnan Svájcba, Gstaadban Roman Polanskival cimborázott, tovább szökött, az afganisztáni Kabul repülőterén megint lekapcsolták, hogy aztán a San Diegó-i börtönben Polanski felesége, Sharon Tate gyilkosával, Charles Mansonnal üljön együtt. ´76-ban szabadult, Hollywoodban telepedett meg, korántsem visszavonultan.

Az ember nagyon jól idomítható, mégis makacs fajta, például nem megy át a piroson, de azért lelép a járdáról, hogy ezzel is jelezze önállóságát. A fentiekre a legszebb példát a tatai tó partján láttam néhány éve, amikor a lakosság jelentős hányada a parton dagonyázott strandolást imitálva, csak éppen a vízbe nem merészkedtek be, mivel az annyira fertőzött volt, hogy a kacsáknak már hiányzott a fejük a sok lebukástól. A helyzet azóta jelentősen javult, ha jól tudom, lebetonozták az egészet.

- Széchenyi Zsiga volt az, nem Pista. A vadász. Együtt vadászgattak Károlyi Istvánnal, aki miután Afrikában elefántra elvadászta a sok pénzt, pótlás után nézett. Ekkor jött, ´35-ben, mondjuk, Onczay jószágigazgató, hogy legyen itt szálloda, turistaparadicsom - igazítottam helyre a még mindig falnak dőlve lihegő öreget.