A CD-ROM esztétikájáról és tudásszociológiai lehetőségeiről már esett szó ebben a kis rovatban. Most megint nyílt alkalom, hogy ezen a témán rágódjunk, ugyanis a Magyar Filmintézet kiadásában megjelent a Mozgóképtár - Magyar filmtörténeti CD-ROM sorozat első darabja, a Játékfilmek a kezdetektől 1944-ig. Kevés olyan hasznos területe van a CD-ROM alkalmazásának, mint a filmtörténeti adatszolgáltatás: külföldön a Cinemania ´95 (és nyilván a ´96 is) az egyik legkelendőbb lemez, és nagyon ötletes a Criterion Goes To The Movies vagy személyes kedvencem, Rick Prelinger Ephemeral Filmse (utóbbi kettő a kitűnő Voyeger CD-ROM kiadó publikálásában). A magyar Mozgóképtár többi tervezett kiadványa a Dokumentumfilmek a kezdetektől 1920-ig, a Játékfilmek 1944-1962, a Dokumentumfilmek a Horthy-korszakban, a Játékfilmek 1963-tól napjainkig és a Dokumentumfilmek 1945-től napjainkig. Csinos kis vállalkozás, kár, hogy a kultuszkormányzat pénze elfogyott rá - nyilván kellett a kéttenoros szuperkoncertre vagy más okos dologra -, olyan húszmillió forint kéne hozzá, igaz, megreformálná a filmoktatást, sőt a filmről való gondolkodást Magyarországon, de ha nincs, hát nincs. A szerkesztés Komár Erzsébet, az adatmodellezés és interakció Szakadát István, a látvány pedig Yasar Meral munkája. A tanulmányok szerzői: Király Jenő, Balogh Györgyi, Sándor Tibor, Peternák Miklós, Pintér Judit, Fazekas Eszter és Magyar Róza. Felelős kiadó: Gyürey Vera.
Ötven filmből láthatók részletek; sajnos, aki ezt akarja követni, annak egy viszonylag combos gépre lesz szüksége, az erős 486-os alapkövetelmény, különben meg lehet bolondulni a lassúságtól; és kár, hogy a kurzorból nem lesz mutatóujj az interaktív mezők fölött, mert egy lassú géppel csak kattintgat az ember összevissza, mint céllövöldében részegen. Az ötvenben olyanok vannak, mint a Három sárkány, a Meseautó, a Halálos tavasz, a Lovagias ügy, a Harapós férj vagy A kék bálvány. De a szöveges rész is lebilincselő, ha mondjuk a filmirodalomra kattintunk, majd beóvatoskodunk a filmpolitika általában rovatba, akkor már az első három dokumentumcím gondolatébresztő (Alakker György: XI. Pius apostoli körlevele a filmszínházakról [Virgilanti cura], Bp., Actio Catholica, 1941; G. V. Alekszandrov: Polgári film a reakció szolgálatában [Burzsusznaja kinematografija na szluzsbe reakcii, ford.: János György], Bp., Szikra, 1949; "Film, a tömegagitáció leghatásosabb eszköze" I. V. Sztálin, "...az összes művészetek közül számunkra legfontosabb a film" V. I. Lenin, 30 év, 1919-1949 [Album], Bp., MSZT, 1950). Az adattárban utánakereshetünk olyan hajdani filmszínészeknek, mint Buttykay Emmi, C. Turáni Endre, Harmonikás Mici vagy Kolcsakowa Magda. Interaktíve rákérdezhetünk, hogy mi volt a műfaja azoknak a filmtári filmeknek, amelyekben Korda Sándor volt a rendező. Válasz: A 111-es (melodráma); Aranyember (filmdráma); Nagymama (vígjáték); Szent Péter esernyője (vígjáték). Megtudhatjuk, hogy Princz Mimi A kék bálványban alakított nagyot, és a hollywoodi sikerek előtt Szőke Szakáll a Barátságos arcot kérek c. paródiában, a Helyet az öregeknek c. vígjátékban, a Mindent a nőért c. kabaréban és Az ellopott szerda c. vígjátékban kacagtatott a magyar gyöngyvásznon.
Érdekes interaktív kísérlet lesz - most még nem használható, de az adatgazda-interakciómester Szakadát István ígéri, hogy a következőkben ez is lesz, ha lesz rá pénz -, hogy a filmeket különböző, eddig szokatlan, de igen hasznos szempontok szerint is lehet keresni. Például a metaforikus elemek (pl. álom, betegség, ének, futás, gép, halál, kacagás, lehajlott fa, mennyország, pózolás, tükör, utazás) vagy motívumok alapján is (pl. álláskeresés, ateizmus elleni harc, bűntudat, csábítás, diszkrimináció, elidegenedés, erotika, feltámadás, flört, gyilkosság, hatalom, idill, időutazás, isteni küldetés, karakterkülönbség, kémnő, látomás, mítosz, nevelőintézet, őrület, politika, reménytelen szerelem, sors, tréfa, vamp, végzetszerűség). Szóval izgalom, interakció, tudáshegyek, csak legyen erős gép meg pénz a folytatáshoz.
Para-Kovács Imre
Én-teriőr
A nap, bár másnak, de menetrendszerűen felvirrad, aztán körülnéz és meggondolná magát, de akkor már késő, kiabálhat utánam egész nap, hogy ugyan, várnám már meg, én mindig egy lépéssel járok az árnyékom előtt, mire őt valami furcsa szédülés fogná el, addigra én már a levitálás felgyorsított változatának örömeiben lubickolok, mint akit összetévesztettek egy disznótoros valamelyik címszereplőjével; legalábbis az utcán, ahová néha ki-kinézek, hirdetik az ilyesmit.
Valaki másnak a másnaposságában térek magamhoz, vagy valaki máshoz - talán inkább az utóbbi, gondolom az eszmélés röpke pillanatában -, újszülöttként méregetve a vicceket, amelyekben én vagyok a poén, amin senki sem röhög, a többség, amelyhez egyébként tartozom, beéri azzal, hogy megadó mosollyal vokálozik a rólam szóló téveszmék táncdalfesztiválján. Valaki másnak a másnaposságából próbálok kilábalni, ilyenkor szokott bántó módon feltűnni végtagjaim létszámhiánya, ilyenkor szoktam magamat félkarú rablókkal összetéveszteni, majd - ha még futja a készenléti erőmből - a közlekedési rendőr karrierjét megirigyelni, elálmodozni azon, ahogy egyetlen megmaradt mellső végtagommal egyszerre irányítok forgalmat és fogom be a fülemet, az irányításom következtében egymásnak rohanó járművek és utasaik jajszavát kilúgozandó.
Hál´ istennek mindez csak álom, a reggel egy önjelölt Wagner-tenor modorában köszönt be. Csendre inteném, de a neki címzett flaska célt téveszt, közönyös lakótelepi betonon találkozik méretre szabott végzetével, és mialatt engem az üvegcsörömpölés dünnyögése altat el, a neki címzett flaska visszaszáll a feladóhoz, hozzám, aki most ott állok, kezemben a csonkolt nyakú palackkal, zavarban, mint egy hongkongi film bérgyilkosa, 1997 nyarának közepe táján.
Később mindez elmúlik, elterpeszkedhetek végre a hordágy végtelen rónáin, fejük búbján árvalányhajat viselő fogdmegek meleg, barna tekintete vigasztal, cssss, csss, suttogják felém, aki pedig egy szót se szólok, hagyom, hogy lebotladozzanak velem az ideiglenesen működésképtelen lift ideiglenesen tátongó aknája körül keringve. A földszinten aztán mindnyájan megtorpanunk, ők kezükben a hordágy fogójával, én kezemben, hogy mivel, mindegy is, a felharsanó sziréna hangját, bölcsődalunkat majdnem abszolvált óvodák csendes pihenőjéből, tévedésből ránk íratott anyánk protézisének híjai közül, ismerjük már mindahányan.
Turcsányi Sándor
Láthatás
Olyan jól ment minden. Ezt a kabátot például a Csepel Áruházban vettem. Orkán. Kívül, de belül bélelt, először a gyerek osztályfőnökének volt ilyen, de hagyjuk a gyereket, övet is adtak hozzá, de elveszett, amikor futottam a HÉV után. Elértem, ezért nem mehettem vissza érte. Sajnálom, fémcsatja volt. Mindig keféltem a szőrmegallért. Volt, amikor az asszony, de hagyjuk most az asszonyt. Egyébként meg tudta már az asszonyt meg a gyereket, a kicsit is. Fönn dolgozott a munkaügyön, aztán elment. Visszajött egy május elseji bulira, akkor jöttünk össze. A kabátban nagyon bíztam, látja mégis, hogy egy jobb darab. A sapkát meg megszoktam, svájci volt, látszik. Az ő kabátjáról persze mindenfélét pletykáltak, hogy a vezér hozta Malmőből, de nem izgatott. Lehet, hogy a melltartóját is a vezér hozta, mégis, de hagyjuk.
Hogy így visszajött, fáradtabbnak látszott, de eltolták a napokat, háromnapos ünnep lett elseje, felvonulás, buli, még mindig maradt két nap, Margiték lementek Abonyba.
Nem sokat gondolkoztam az egészen. Örültem, meg kicsit ittam is. Csak mértékkel, ahogy szoktam. Nem nyílott az ajtó, ott a lépcsőfordulóban, előtte, pontosabban nehezen nyílott. Rásegítettem a vállammal, ez imponált neki, még szép. Simán bejutottunk. Kicsit csalódott voltam. Olyan lakás volt, mint a mienké meg a többi a kerületben. Viaszosvászon a konyhaasztalon, de szép rend és tisztaság mindenütt.
Keverttel kínált.
Épp megittam, amikor berohantak.
Kovács Kristóf
7, hó
Elvált nő: harminc év fölött az egyetlen lehetséges menedék, minősített esetben gyermekét/gyermekeit egyedül nevelő e. n., illetve egészen kivételes pillanatokban fellelhető az egygyermekes, saját tulajdonú ingatlannal rendelkező e. n., de ilyen tulajdonképpen nincs is, csak önkontrolljukat vesztett, színes hetilapok oldalain bukkan fel fényképe és rövid életrajza a Horoszkóp alatti sarokban, majd a kis interjúban karrierjéről beszél, meleg szavakkal ecseteli, hogyan osztja meg idejét hivatása és családja között, miként áll helyt a reklám/közigazgatási/újságírói/egészségügyi szakmában, és drámai mondatokban mutatja be a kora estéket, amikor fáradtan, de elégedetten odaáll a tűzhely elé, mert a közös vacsora az imádott 8/12/16 éves Árpáddal/Olgával/Szamantával kihagyhatatlan szertartás, ami összetartja a kicsiny családot.
Az e. n. beletörődik, hogy használtan vett Polski Fiatja/Suzukija/2002tii BMW-je előtt hiába téblábol tanácstalanul, nem segít senki, a szerelő elnéző és sajnálkozó mosollyal magyarázza el az AC-pumpa jelentőségét, aztán megpróbál finoman közeledni, kávézást ajánl, az e. n. pedig vagy elfogadja, vagy nem, pedig rohadt dolog egyedül ébredni, hiába meséli barátnőinek, milyen nyugodt és kiegyensúlyozott, amióta Béla/Imre/Sándor lelépett azzal a szukával, hiába hangoztatja, hogy csak nyert az egészen, nincs semmi gondja azóta, az élete békés, kiszámítható mederben hömpölyög, tudja és a többiek is tudják, hogy reggelente fékezhetetlen sírógörcsöket kap, üres és megalázó viszonyt folytat a nőgyógyászával/hentesével/főnökével, aki spiccesen a szeretkezéseikről gyárt otromba tréfákat kollégái körében, és már a zakóját sem veszi le, ha felmegy az e. n.-höz. Csak a nyakkendőn lazít.
Az e. n. munkájába menekül, Szász Endre-reprodukciókat gyűjt, meghitt és bizalmas viszonyt épít ki a távkapcsolóval, utálja, de nézi a Dallast, aprósüteményeket eszik, chipset, kindertojást, és örül, ha kézzel festett pingvint talál, a negyedik hónap után feladja a callaneticset, melle megereszkedik, hízni kezd, majd kényszeresen fogyókúrázni, míg el nem hiteti magával, hogy aki őt szeretni fogja, az szeresse a lelkéért, ebbe belenyugszik, tudja, a munkahelyén még mindig jó nőnek tartják.
Az e. n. valamikor negyven körül összeakad az elvált férfival, aki szinte mindenben ellentéte az annak idején elképzelt tökéletesnek, de jól kijön a gyerekkel, nem iszik túl sokat, úgynevezett rendes ember, időben hazajön, néha hoz virágot, míg az e. n. meg nem öregszik.
Az e. n. valami divatos betegségben hal meg 67 évesen, ágyban, párnák közt, és csak a kapuban jut eszébe, hogy fellázadjon emiatt a rettenetes, elfecsérelt élet miatt, de akkor már késő.
