Egotrip

Németországban a nyolcvanas években recsegett-ropogott az evangélikus egyház megcsontosodott épülete: a hívek az utcára vonultak (talán még az NDK-ban is!), reformokat és megújulást követelve. A püspökök, egyházi vezetők a megszokott hangnemben nyugtatgatták őket: bízzanak csak az egyházban, majd az megoldja a problémákat. Erre a legközelebbi tüntetésen megjelentek a táblák: Die Kirche sind wir! "Az egyház mi vagyunk!".

Tisztában vagyok rovatom tematikai korlátaival, úgyhogy nem az Amor Veneris (© Frederico Andahazi-Kasnya, vö. Az anatómus) tárgykörben a lap más hasábjain folyó vitához kívánok hozzászólni, még ha e témához eredendően nagyobb is az affinitásom, mint a gazdasághoz. Nem, most arról az élvezetről ejtenék szót, amit az öncélú rombolás idéz elő bizonyos, a hatalom birtokába jutott egyedekben. Mint például az előző kormány által megkezdett nyugdíjreform lerombolása.

És felvette legszebb öltönyét, azt a galambszürkét, amiben nősült, begombolta a legalsó gombot a fekete ing fölött, megigazította sötétkék, széles nyakkendőjét, aztán ellenőrizte a gyereket, helyén van-e a sildes sapka, a kantáros nadrág, aminek térdnél végződő szárába gondosan élt vasalt az anyja, meg a fehér ing, centrumos nejlonzacskó a tojásoknak, és elindultak a Bolgárkertész utcán, meglocsolni az ismerősöket.

kezdtem írni ezt a kis rövidet, gondoltam, legyen az én kis olvasóimnak is egy kis ünneplés, emlékezzünk meg jeles költőinkről, egyúttal terjesztem az ismeretet, felhívom a figyelmet, röpke verselemzés, tévhitek eloszlatása, vicces befejezés.

Osztály-hovatartozás és bűnössé nyilvánítás

Úgy a múlt század közepén, vagy egy kicsivel később, egy fallabdapályán, notesszel kezemben a falról és a földről, a különböző beszögellésekből visszapattanó téglatest alakú, illetve korongszerű gépradírok visszapattanási statisztikáját ellenőriztem, mikor telefonon értesítettek, hogy föl kéne szállnom a Holdra. Brrrr!, mondtam, még csak ez hiányzott, hogy én legyek az első emberpár, aki bolygóközi űrutazással múlatja azt a drága saját időt.

Összehangolt támadás, titkosszolgálati eszközökkel, hazánk európai csatlakozásának megakadályozása irányában, melyet sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudok, de a pártelnök széklete meglehetősen híg volt, a mentőautó megérkezése előtt is már többször ki kellett mennie, és a hányadék színéből és állagából ítélve aligha lehet kétséges, hogy ez a magát függetlennek tekintő nemzetközi szervezet mindössze azért fordít különös figyelmet a köztársaság rendőrségének tevékenységére, mert a Bokros-csomagot népünk nyakára hozó, idegen befolyás alatt működő kormányzat annak idején nem tett semmit annak érdekében, hogy a határokon túli magyarságot is méltán megillető kedvezmények az igazságos és évezredes európaiságunkhoz illő gazdasági fejlődés tekintetében előrelendüljenek.

Ezúton szeretném felhívni annak a kedves polgárnak a figyelmét, aki a Jászberényi úton kitette rottweiler típusú kutyáját - majd minden bizonnyal gázt adott, és elégedetten hazament, miután a kutya egy darabig futott az autó után, aztán leheveredett -, hogy az eb még mindig várja, így ránézésre kábé egy hete. Fekszik az út mentén, és minden kocsira felkapja a fejét, érthetetlen okból bízva a gazdájában, hogy visszajön, pedig ő nem fog, mert egy sunyi tapló, a kutya viszont nem nagyon barátkozik, mert dolga van: várnia kell.

"Egyelőre nincs ok az inflációs prognózis változtatására, az év második felében mind a Pénzügyminisztérium, mind a Magyar Nemzeti Bank az áremelkedés ütemének erőteljes csökkenésére számít" - nyilatkozta a pénzügyminiszter a jegybankelnökkel duettben előadott sajtótájékoztatóján (Népszabadság, 2001. március 29.). A Világgazdaságnak adott, ugyanaznap megjelent interjújában viszont Matolcsy gazdasági miniszter azt közölte, hogy "a Gazdasági Tanács következő ülésén újratárgyalja az inflációs célt, és olyan áremelkedési szintet állapít meg, amelyet a gazdasági szereplők is elfogadnak". Hogy nagyobb legyen a zavar, felidézünk egy előző napi hírt is, mely szerint Járai jegybankelnök Prágában azt nyilatkozta: az év végére 6-7 százalékos pénzromlást valószínűsít.

Az igekötős igék alapvetően kétfélék aszerint, hogy az igekötő mit csinál bennük. Az egyik fajtában az igekötőnek konkrét jelentése van, mert irányt, helyet, állapotot fejez ki: fölmászik, belefagy, átküld, szétszór, leönt (valamit valahova). Ilyenkor az igekötő "hová?, mivé?" kérdésre felel, azaz határozói értékű. "Hova mászol? - Föl." "Hova szórtátok a hamut? - Szét." A másik fajtában ezt a rákérdezést nem lehet megcsinálni: *"Hova szerette Dorsch az igazgató feleségét? - El."; következésképpen az elszeret-ben az el nem határozói értékű, nem helyviszonyt fejez ki. Ez akkor is igaz, ha metaforikusan itt is érezzük az irányjelölést, azaz "tőle el"; a metafora nem maga a dolog. Tja, Dichtung und Wahrheit. Az jó, hogy "Hova szállították a veszélyes hulladékot? - El.", de az elszeret nem ilyen, megbukik a rákérdezés-próbán.

Először úgy délután három körül estem hadifogságba. Tavasz volt, hozzákötöttek egy orgonabokorhoz, és néhány méterrel arrébb a sorsom felől tanácskoztak. Nem értettem mindent tisztán, mert az elasztikusan illatozó orgonabokor körül 101 méhecske zúgott begőzölve, kezükben mézgyűjtő vödör és mézpumpa, amivel a nektárt szivattyúzták kifelé a bibékből. Hallottam, amint az egyik katona azt mondja, áldozzuk fel az isteneknek, de aztán egy másik azzal érvelt, hogy meglehet, túl nagy falat leszek, nem is biztos, hogy rám vannak kihegyezve az istenek, ezért inkább végezzenek csak ki úgy, antirituálisan. Közben a méhecskék rólam is megpróbáltak begyűjteni némi nektárt, de nem találták a bibémet. Akkor viszont a parancsnok azt mondta, hogy egy élettel több vagy kevesebb mit sem számít, a kivégzés csak időrabló művelet, inkább használnának föl ésszerűen, például gyűjthetnék rőzsét rövid pórázon.

Mert tavasz van, azért. Mert kedvenc lapomban megszűnt?, szünetel? a gájd rovat. Mert a múltkor lemaradtak a cseh mellékjelek. És mert cseh sörnek neveztem az Aranyfácánt, főleg azért. Írom ezt itt.

Kikerülvén a tényfeltárás ingoványából végre, újra a látomásos líra és annak határterületei felé vehetem az irányt, kezdve rögtön azzal, hogy nevet adok egy pulinak, ezzel is nyomatékosítva már-már a lealjasulásig megszilárdult elkötelezettségemet a jövő, valamint csatolt részei iránt.