Molnár Tamás egykori ellenzéki azt a vicces állítást kockáztatta meg a Magyar Nemzet április 12-i számában, hogy a legszívesebben zsidó vallású homoszexuális feminista négernek születne, ha újra születhetne, továbbá cigánynak, akit faji alapon nem vettek fel a száz kilométerre lévő kisegítő iskolába, és hajléktalan munkanélkülinek, aki emiatt pszichés zavarokkal küszködik és így tovább. Az egykori ellenzéki ezzel azt sugallja a maga tréfás módján, hogy a kisebbségi csoportok, akiket említ, és akiknek speciális problémáival különféle emberjogi társulások és az emberi jogok megsértését nehezen elviselő személyek foglalkoznak, alapjában véve privilegizált helyzetben vannak. Jó buli tehát Magyarországon zsidónak, cigánynak, homoszexuálisnak, feministának, négernek, munkanélkülinek, nyomoréknak, lelkibetegnek és hajléktalannak lenni.
Nem foglalkoznék ezzel a csakugyan patologikus élcelődéssel, ha nem rejlene mögötte széles körű társadalmi támogatás. Ebben a fantasztikus országban, ahol toleranciadíjat lehet kapni spiclivédelemért, egy falu lakossága aláírási akcióba kezd, és az utcára vonul tüntetni, de nem a megvert cigányok, hanem a verőlegény rendőrök érdekében. Ez a puszta tény, mely nem csupán a szóban forgó falut jellemzi, hanem az irányított közhangulatot is, csaknem annyit árt az ország imázsának, mint amennyit az Országimázs Központ egybegyűjtött hazugságai és féligazságai együtt. A Nap-kelte egyik műsorában pedig egy betelefonáló hölgy azt kérdezte Krasznai Józseftől, a zámolyi cigányok szószólójától, hogy mi a véleménye a magyar lakosság magyarországi diszkriminációjáról. Krasznai azt felelte, hogy erre a kérdésre akkor válaszol, ha majd magyarok ablakát verik be, magyarokat nem szolgálnak ki a boltokban, magyarok nem kaphatnak munkát pusztán származásuk miatt. De felelhetett volna a kérdésre kérdéssel is: kik különböztetik meg hátrányosan Magyarországon a magyarokat a nem magyaroktól? A cigányok? Vagy a kormány? A hölgy erre nem tudott volna felelni. Csak a szélsőjobboldal géniuszai súghatták volna a fülébe, hogy kik nyomják el őt, mint magyart. A nemzetközi tőke. Párizs, Tel-Aviv, New York. Sion Bölcsei. Szinonimák ugyanarra.
Az egykori ellenzéki első állítása tehát, amelyet szóvá teszek, úgy foglalható össze, hogy Magyarországon még a legnyomorultabb kisebbségnek is jobb, mint a jó magyar embernek. Ez uszítás, mely egyszerre irányul minden rendű és rangú kisebbség ellen, és a csőcselék legrosszabb ösztöneire apellál. Második állítása úgy foglalható össze, hogy a kisebbségvédők, kiváltképpen az egykori ellenzék tagjai hazaárulók. Mióta? Amióta az első szabad választásokat követően kiszorultak a hatalomból. Az egykori ellenzéki szerint tehát a rendszerváltozás előtt a demokratikus ellenzék hatalmon volt. A Kádárhoz mindvégig lojális hazafiak régóta hirdetik, hogy az ellenzék valójában, a látszat ellenére a pártállamot szolgálta, ők viszont, a beilleszkedők lényegüket tekintve és úgyszintén a látszat ellenére harcoltak a rendszer ellen. De egykori ellenzékitől ezt a húgyagyú hazugságot még sohasem hallottam. Ez Molnár Tamás egyetlen újítása.
Ami a hazaárulás vádját illeti: ezzel azokat az értelmiségieket szokták illetni, akik belpolitikai célból külföldi nyilvánossághoz fordulnak, vagy külföldi segítségért folyamodnak. Ez a vád többnyire szelektív. Széchenyit, aki Magyarország jövőjét csak a Habsburg Birodalmon belül tudta elképzelni, nem szokták hazaárulónak nevezni, amiért a császárt és belügyminiszterét szatirikusan pellengérre állító írását Londonban nyomatta ki, azzal a szándékkal, hogy a külföldi közvéleményre hasson. "Mert - írta e tárgykörben, de persze sokkal kiélezettebb helyzetben Széchenyi - azon sok tényező között, amely hozzájárulhat népünk kimentéséhez a teljes megsemmisülésből, a legfontosabbak egyike kétségtelenül az a vélemény, amelyet a külföld alkot Magyarországról... csak a civilizált világ közvéleménye tudna talán, amennyiben számunkra kedvező, megálljt mondani annak az ördögi kormányzati tendenciának, amelynek folytán bennünket mint nemzetiséget lassan meggyilkolnak." Horthyra sem igen mondják manapság, hogy hazaáruló, amiért a legitim magyar hadsereget román, francia stb. segítséggel verte meg. Viszont a demokratikus ellenzék tagjait hazaárulónak mondták, ahányszor a Szabad Európa Rádióban vagy más külföldi fórumokon léptek fel a pártállam vagy a kommunista világrendszer politikája ellen. Most pedig azok a hazaárulók, akik az emberi jogokon esett hazai sérelmeket a nemzetközi közvélemény színe elé viszik. Molnár Tamás "mószerezés"-nek nevezi, ha valaki "rendőri brutalitásról, faji megkülönböztetésről és nyomorgó menekültekről külföldön hablatyol". Hasonló nyelvet használnak az emberjogi csoportok ellen valamennyi autokrata rendszer védelmezői, például Iránban, Irakban, Törökországban. Ilyesforma volt a hivatalos duma Sztálin uralmának kezdetétől fogva a Szovjetunióban, a hitleráj idején Németországban, vagy a legutóbbi időkig Milosevic Jugoszláviájában. Pedig nem az a botrány, hogy beszélünk rendőri brutalitásról, faji megkülönböztetésről és nyomorgó menekültekről, hanem az, hogy joggal beszélünk róluk, és idehaza teljesen eredménytelenül.
A demokratikus érzület számára patrióta szempontból is fontosabb az emberi jogok hazai érvényesülése, mint az uralmon lévő kormány presztízse. Szégyenkezünk, ha országunkban büntetés a kisebbségi sors. Ha ez a helyzet, egyetlen kormány sem bújhat ki a felelősség alól. Molnár Tamás lezüllést lát abban, hogy a demokratikus ellenzék régen a kommunista diktatúra ellen lépett fel, most viszont "egy demokratikusan megválasztott többségi kormány ellen". A szintén demokratikusan választott Horn-kormányt viszont úgy jellemzi, hogy "az egykori ellenzék hatalomba került csoportjai... összefeküdtek az ország ellenségeivel". Ilyen emberrel, aki ennyire különböző kritériumok alapján írja le ugyanazt a jelenséget, nehéz vitázni. Mégis megpróbálom. Nincs az a demokratikus választás, amely emberjogi sérelmeket legitimálna. A Horn-kormány által elkövetett emberjogi sérelmeket - idegenrendészeti és rendőri túlkapásokat, roma-diszkriminációt - sem legitimálta, és az egykori demokratikus ellenzék nem egy tagja holdudvarrá minősült át, mert nem fojtotta magába kritikáját. Csakhogy minél eltökéltebben csorbítja a kormány a parlament ellenőrző szerepét és a hatalmi ágak önállóságát, annál kevésbé érhet célt a belső bírálat, és annál fontosabb az országnak a nemzetközi demokrácia segítsége. Molnár Tamás, az egykori ellenzéki kigúnyolja azokat, akik nemzetközi fórumokon "fújnak, sikoltoznak, hörögnek: itt a nyakunkon a fasizmus!" Csak az a bökkenő, hogy most már valóban itt nyáladzik az ajtónk előtt. Orbán Viktor nemrégiben demokratikusnak minősítette a MIÉP-et. Szalonképessé lényegült át a náci örökség. Így hát nemsokára egész Európa belügyévé válhat, hogy Magyarországnak el kell-e szenvednie Csurka demokráciáját.
