A matematika felszabadító ereje
Először úgy délután három körül estem hadifogságba. Tavasz volt, hozzákötöttek egy orgonabokorhoz, és néhány méterrel arrébb a sorsom felől tanácskoztak. Nem értettem mindent tisztán, mert az elasztikusan illatozó orgonabokor körül 101 méhecske zúgott begőzölve, kezükben mézgyűjtő vödör és mézpumpa, amivel a nektárt szivattyúzták kifelé a bibékből. Hallottam, amint az egyik katona azt mondja, áldozzuk fel az isteneknek, de aztán egy másik azzal érvelt, hogy meglehet, túl nagy falat leszek, nem is biztos, hogy rám vannak kihegyezve az istenek, ezért inkább végezzenek csak ki úgy, antirituálisan. Közben a méhecskék rólam is megpróbáltak begyűjteni némi nektárt, de nem találták a bibémet. Akkor viszont a parancsnok azt mondta, hogy egy élettel több vagy kevesebb mit sem számít, a kivégzés csak időrabló művelet, inkább használnának föl ésszerűen, például gyűjthetnék rőzsét rövid pórázon.
Így is lett, elkötöztek az orgonabokortól, elköszöntem a méhecskéktől, majd egy szerény bőrszíjon vezetve szedtem a rőzsét. A bőrszíj másik végén, arányosan, egy katona tartotta tőlem a távolságot, elszívott egy spanglit, majd, hogy unalmát a pokolba kergesse, elemi erővel rákérdezett, mármint, hogy árulnék el neki néhány hadititkot, és akkor cserébe megengedi, hogy rőzseszedés közben megegyek néhány nyers gombát, esetleg egypár friss rüggyel variálhatom. Én persze nem tudtam semmiféle hadititokról, éhes sem voltam. Erre ő feltette, minden bizonnyal hazudok. Ettől elment gyorsan a kedvem, mert éppenséggel holmi igazságok kiderítése nyithat igazán jókora hazugságperspektívát. Hagyjuk is, mondtam, inkább nézd, milyen szépen iszik a folyóból az a hatalmas grizzly. A katona azonnal a folyó irányába nézett, de a medve nem volt ott. Hazudtál, állította a katona. Na látod, válaszoltam neki, hát így áruljak én el neked bármilyen hadititkot, merthogy nem hiszel nekem.
Ekkor a katona mögött megcsörrent egy bokor, lássuk a medvét, két német katona ugrott elő, ezt az oroszt, mert eddig orosz hadifogságban voltam, ezt az oroszt leteperték, de olyan rosszul teperték le, hogy sikerült neki megszöknie. Már én is futottam volna, csak hát rajtam kantár volt, könnyen megállítottak vele. Ki vagy, kérdezték. Mondtam: hadifogoly. Az jó, válaszolták, épp szükségünk van egy hadifogolyra, és azzal elvezettek az ő táborhelyükre.
Nagyon megörültek nekem, de amikor kiderült, hogy az oroszoknál is hadifogságban voltam, meg most náluk is az leszek, nem egészen értették, kinek az oldalán is állnék. Ekkor hülyének tettettem magam. Ez tökhülye, állapították meg, kössük oda egy orgonabokorhoz. Szinte semmi különbség nem volt az oroszok és a németek orgonabokra között, hacsak az nem, hogy ez alatt a bokor alatt ült egy cigányasszony, aki tenyérjóslással foglalkozott. Mindjárt kérte is, mutassam meg a tenyeremet. A németek körbeálltak, hallani akarták ők is a rizsát. Összekötve mind a két tenyeremet egyszerre tartottam oda. Ne haragudjon, mondtam a cigányasszonynak, utoljára reggel mostam kezet. Ugyan, fiacskám, válaszolta, jósoltam én már halott ember tenyeréből is.
A cigányasszonynak hosszú, hegyes körme volt, és amikor végighúzta a különböző vonalaimon, megcsiklandozta a tenyeremet, én meg ettől mindig elkaptam a cigányasszony ujját. Szép hosszú élete lesz, mondta nekem, a hadifogolynak. Erre a németek vezére felhúzta a revolverét, és megkérdezte a cigányasszonyt, hogy biztos-e benne. Erre a cigányasszony fölháborodva berágott, hogy ő ilyen ateista környezetben képtelen teljes hatásfokkal koncentrálni, s most már köszöni szépen, ne főzzék le a kávét, abból a zaccból immár nem mond jövőt, neszkávéból pedig nem hajlandó, anakronisztikus. Fölpattant, s mintha ott se lett volna, már nem is volt ott.
A németek mereven álltak az orgonákkal szegélyezett barackosban. Volt közöttük, aki elment vizelni, s ők jártak rosszabbul. Mert alighogy lehúzták sliccüket a takarásban, megjelentek az apacsok, és egyszerű nyílszerszámaikkal úgy elhajtották őket, hogy csak úgy porzott utánuk a veséjük.
Amikor beállt a hadinyugalom, hát mit mondjak, ezek is vizsgálgatni kezdték az orgonabokorhoz fűződő viszonyomat. Hadifogoly, mutatkoztam be udvariasan; kétség sem fért hozzá, sápadtarcú vagyok. Skalp, kiáltotta a törzsfő, majd a tűzrakás szabályai szerint máglyát gyújtottak. Teljes menetfelszerelésben táncoltak a tűz körül, olykor egy-egy nyílvesszőt elsuhintottak a fülem mellett, ki ne maradjak a jóból.
Már javában benne voltak a hangulatban, amikor úgy 7 óra tájban, a naplemente mindennemű árnyalataitól kísérve egy apacscsaj guggolt le mellém. Tegezéből előrántott egy négyzetrácsos füzetet, majd magázva mondta: hadifogoly, oldja meg a számtanházimat! Konkrétan annak bizonyítását, hogy a háromszög súlypontja, az oldalfelező merőlegesek metszéspontja és a magasságvonalak metszéspontja egy egyenesre esnek.
Szelíden fölhúztam az orromat, jelezzem a turpisságot, csuklómról leoldattam a szíjat, majd a feladat érzékenységéhez képest egy igen durva készséggel, úgynevezett ácsceruzával felskicceltem a bizonyítást. Az apacscsaj szépen megköszönte, de mire átmásolta a törzsfőnök füzetébe a lobogó máglya fényénél, én már addigra túl voltam árkon s bokron, de lehet, hogy még az otthoni magyarázkodáson is. Az, hogy hadifogolyként matekoztam a barackosban, túl gyerekes érvnek tűnt elszámolni az időmmel.
