Kertek alatt
(depresszív gyakorlat)
szorongásaira csakis az állatkertben lelt írt
"ha már mindenáron kert, akkor sírkert legyen"
(Bán Zoltán András)
mindegy nekünk sörkert vagy sírkert
(K. Dezső)
Idén a mindenszentek és a halottak napja négynapos ünnepre esett, és isten úgy határozott ("ha már ünnep, legyen ünnep"), hogy e jeles alkalomból véget vet a világnak.
(állatkert)
Csütörtökön, mindenszentekkor nyílt napot (vagyis hát: éjszakát) tartottak az állatkertekben - megnyíltak a kapuk, ketrecek. Bárki ingyen bemehetett, szétnézhetett a kifutókban, az oroszlán barlangjában, akváriumokba merülhetett, megsimogathatta a terráriumban a pókokat. Ez volt az ún. "Állatkertek éjszakája". És a tömeg tódult - családok jöttek, rokonok vidékről. Csak a vattacukor, a kürtőskalács és a többi nyalánkság került pénzbe - még a közlekedés is ingyenes volt, mert az ellenőrök is az állatkertben tolongtak, ők sem akartak kimaradni. Este héttől már mozdulni sem lehetett a ligetben, az ismeretlen katonáig ért a sor. De mindenki türelmesen várakozott. Néha egy-egy jajkiáltás hallatszott a bejáratig, és gyanús volt (de senki sem tette szóvá), hogy kijönni senkit sem láttak. "Mindenki sorra kerül" - mosolygott a vak jegyszedő, aki most a forgóajtót kezelte, kitapogatva a belépőket, különösen a nőket. Megérte várakozni, mert odabent soha nem látott élmények fogadták a látogatókat. A ragadozók (tigris, oroszlán, párduc s a többiek) szabadon mászkáltak és ragadoztak. A szerencsésebbekkel az oroszlán végzett, de tíz órára már úgy telezabálta magát, hogy hagyott a tyúkoknak is. Mert a máskor oly békés háziállatok (szárnyasok, tehenek, lovak, kutyák, kecskék, juhok és társaik) is az emberekre támadtak, akik visongva sikoltoztak, sikoltva visítoztak, mintha a szomszédos, sajnos zárva tartó vidámpark hullámvasútján ülnének. A pónilovak a gyerekeket ették meg, a zsiráf nem válogatott. A krokodilok, aligátorok kitátották szájukat, és csak úgy ugráltak be az emberek, mintha a szomszédos, sajnos zárva tartó strand medencéjébe vetnék magukat. Az unokák végignézték, ahogy a farkas felfalja a nagymamát, aztán, szüleik után, ők következtek. Pókok csípték, halak harapták halálra az állatkerti éjszaka vendégeit - de a legnépszerűbbek, mint mindig, a majmok voltak! Ordítva kergették az embereket, azok is ordítottak, futottak a ketrec körül, a népek nevettek, nem lehetett tudni, most akkor melyik a majom, és melyik az ember. Aztán hamar kiderült, amikor a majmok rájuk ültek, és mielőtt lakmároztak volna belőlük, banánt dugtak az emberek seggébe, és röhögtek, ahogy csak ők tudnak. Még a nem állatkerti lakó madarak is ideröpültek messzi tájakról, és kivették a részüket a mulatságból, az emberekből, aztán egy-egy vérző szívvel továbbröpültek. Csak a keselyű ült nyugodtan odafönt, undorral elegy megvetéssel, nagy bölcsen figyelte a vérengzést. Még nem jött el az ő ideje. Aztán, amikor minden elcsendesült, és elfogytak a sorok és az emberek, amikor az állatkert mellett üresen elcsattogott a hajnali ceglédi vonat, végignézett az állatkerten isten (mert ő volt, keselyű képében), és látá, hogy ez jó. És méltóságteljesen aláereszkedett, és evék a halottakból, és halált evék.
(sírkert)
Másnap, pénteken, halottak napján, aki még élt és mozgott, kiment a temetőbe, meglátogatta hozzátartozóját. Mindenkinek volt hozzátartozója a temetőben, aki már várta a nyitott sír szélén üldögélve. "Miért keresed az élőt a halottak között?" - kérdezte. "És miért hoztad ezeket a gyertyákat, virágokat? Vidd a picsába" - mondta, és belelökte, belelőtte, belefojtotta hozzátartozóját ama gödörbe, melyben az előbb még ő, mondjuk így, feküdt. Aki hozzátartozó pedig nem jött ki a temetőbe (mert rossz gyerek, férj, feleség, szerető, vagy csak beteg, vagy egyszerűen lusta volt), azt a halott kereste föl, ütötte agyon, szúrta le stb. a hálátlant, és kivitte a temetőbe. Mert jól rendelte azt az isten, hogy csak az támadhat föl, aki megöl valakit az övéi közül, és a maga helyére fekteti. "Tente baba, tente, én idefönn, lenn te", dúdolgatták a halottak, akik immár éltek, az élők pedig meghaltak, s a dúdolgatástól meg-meglebbent a gyertyaláng, mert néhány millió rendes évi temetőturistának még volt ideje gyertyát gyújtani, mielőtt holtnak hitt rokona végzett vele. FELTÁMADUNK! De hol van az megírva, hogy utána élünk? "Halottaknak pedig lenniük kell", dünnyögte isten, mert ő volt az, temetőőr képében. "Különben elveszíteném az állásom", mondta, mert más már nem hallhatta, csak úgy magának, és az összes feltámadottat belelőtte egy hatalmas, közös gödörbe. "Valamiből, valakikből nekem is élnem kell", mormolta, és várta, míg egyenként lehullanak, majd összegereblyézte és elégette a rőt, sárga, barna, csodaszín leveleket. Gyönyörű az idei ősz.
(sörkert)
Másnap, szombaton, isten engedélyezett egy utolsó szép napot halottaknak, élőknek. Győző napja volt, az élet győzedelmeskedett a halál fölött, s viszont. Mint az agóniában a reményteli pillanatok, percek, órák, úgy csillant föl, akár a remény, söröskorsók habján a fény, egy szép, együtt töltött nap utolsó lehetősége. Isten a találkozót Pesterzsébetre, a Vízisport utcába, a strand melletti sörkertbe tűzte ki, pontban délre, nappali éjfélre. És el is jött mindenki. Értsd: mindenki. Isten kinyittatta az évek óta bezárt strandot, kinyittatta a csapokat, csobogott az ivókutakban az élet vize, hullámzott a víz, a tömeg a hullámmedencében. "A 2 x 2 józansága hullám", ez volt a jelszó, a szlogen, így hirdették óriásplakátok, újságok, kereskedelmi rádiók, tévék a földön, azonképpen a férgek a földben, harsonázták az angyalok az égben. És el is jött mindenki. Értsd: mindenki. Szépapák találkoztak unokákkal, özvegyek, szeretők párjukkal, de még a szomszédok is, akik, míg éltek, nem is látták egymást. És ittak, ettek (egy korsó sör pár virslivel, a virsli kecsöppel vagy mustárral, két zsömlével; sajnos nem frissek, ha benyomod, mint a szivacs - még az előző feltámadásból maradtak meg; istennek a temetőőri fizetésből ennyire futotta), jól szórakoztak napnyugtáig. Közösen, áhítattal nézték, ahogy a csepeli papírgyár mögött 16 óra 32 perckor lemegy a nap (az óraátállítás után korán sötétedett), és a Nappal eltűntek ők is. Isten bezárta a sörkertet, a strandot, visszament ő is a temetőkbe.
(édenkert)
A negyedik napon, vasárnap isten megpihent a halálban, az elhagyott édenkertben, a földben. És látá isten, hogy ez jó.
(kert)
A világ végét egyetlen ember, K. Dezső élte túl, aki végig szobájában ült. Térdeire könyökölt, fülét befogta, szemét lehunyta. Az a valaki, aki K. Dezsőnek adta ki magát, és evett, ivott, ölelt, aludt, ürített, írt, beszélt, házasodott, elvált, jegyet váltott, bliccelt, cserélgette ingeit, gatyáit, bevásárolt - meghalt, de ő, az igazi K. Dezső, élt.
Hétfő volt, hétfő lesz most már mindörökkön örökké.
