Rokonok
K.-nak a világon mindenütt éltek rokonai, csak éppen Magyarországon nem. Unokatestvérei 1956-ban kimentek Amerikába, Kanadába, utóbb az édesanyja is kivándorolt, feleségétől elvált, gyerekeik nem voltak. Mint egy múzeumőr járt fel-alá a rámaradt, könyvekkel és képekkel teli, tágas lakásban.
K. anyai nagyszülei Oroszországból, közelebbről a mai Lettországból kerültek Magyarországra. Az 1905-ös forradalom - ahogy K. nagyanyja mondta: az első forradalom - után kellett elhagyniuk Dvina-parti szülővárosukat. Nem pusztán a forradalmat követő antiszemita zavargások miatt, hanem azért, mert K. nagyapja maga is részt vett a forradalmi eseményekben. Az oroszországi zsidó szociáldemokrata párt, a Bund tagja volt. Valószínűleg ezért nem vándorolt ki Amerikába, mint az Oroszországból menekülő zsidók tízezrei. Németországban kitanulta a fogtechnikát, majd egy szaklapban meghirdetett állás kedvéért költözött Szegedre 1909-ben, és ott is maradt, amíg 1944 márciusában mint városszerte ismert szociáldemokratát le nem tartóztatták. K. nagyanyja ötven év alatt csak néhány száz szót tanult meg magyarul, azokat viszont őző nyelvjárásban használta. Eszöl könyér? - kérdezte K.-tól. Alig tudtak beszélni egymással, és K. csak a nagyanyja halála után, a német nyelvű leveleiből jött rá, milyen okos asszony volt.
Miután megjárta Amerikát, K. nagyon szeretett volna eljutni a Szovjetunióba. Kiküldetésre semmi esélye nem volt, ahhoz viszont, hogy valamilyen társasutazásra jelentkezzen, nem érzett kedvet. A harmadik lehetőség a magánmeghívás volt. K. feltételezte, hogy a nagyszülei testvéreinek élnek még leszármazottai a Szovjetunióban, de semmit sem tudott róluk sem ő, sem az édesanyja. Aztán, ahogy a mítoszokban egy pásztor vagy egy énekesmadár képében felbukkan az utat mutató istenség, egy délután két férfi csöngetett be K.-hoz. Munkácsról jöttek, magyarul beszéltek, és Liza sógoraiként mutatkoztak be. Liza neve nem volt ismeretlen K. számára. Édesanyja gyakran mesélte, hogy olykor nagynénik és unokatestvérek érkeztek az akkor éppen független Lettországból, és hosszabb-rövidebb ideig ott is maradtak a szülei házánál. K. nagyapja időközben letette az ehhez szükséges vizsgát, és hamarosan elismert fogász, jómódú polgár lett Szegeden. Liza az egyik nővérének a lánya volt, Szeged után Csehszlovákiába ment, ott járt egyetemre, hamarosan a kommunista diákmozgalom egyik vezetője lett. 1938 óta nem érkezett róla hír. Most a munkácsi rokonok mondták el, hogy a német megszálláskor a párt segítségével sikerült Londonba menekülnie. Itt ismerkedett meg a későbbi férjével, a Munkácsról való Károllyal, aki zsidó származású, magyar anyanyelvű csehszlovák állampolgárként a párt segítsége nélkül, de ugyancsak kijutott Angliába. Londonban egy lányuk született, Maja. A háború után a fiatal házaspár ahelyett, hogy Londonban maradt volna, Kárpátaljára utazott. Lizát feltehetőleg kommunista meggyőződése késztette erre, Károly pedig szerette volna viszontlátni családja életben maradt töredékét. Történetünk idején - az 1970-es évek elején - Maja már Moszkvában élt a férjével, matematikát, illetve fizikát oktattak a Lomonoszov egyetemen, és volt egy kisfiuk.
A családi látogatás megszervezése nem volt olyan egyszerű. Nemcsak az útlevél megszerzéséhez kellett munkahelyi ajánlás, de ahhoz is, hogy szovjet állampolgár meghívhasson egy külföldit. "Tolját megkérdezte a kar személyzetise, a KGB embere, hogy akit meghívunk, zsidó-e - mesélte Maja. - A feleségem zsidó, felelte Tolja, gondolom, a rokona is zsidó." Maja és K. angol, orosz, magyar keveréknyelven beszéltek, de azért jól megértették egymást. Valójában anyai részről Tolja is zsidó volt, de az ukrán apja után a személyi igazolványa nacionalnoszty (nemzetiség) rovatában az ukrán megjelölés szerepelt, nem a jevrej. Ha a két szülő nemzetisége különbözött, a gyermek tizennyolc éves korában szabadon választhatott a kettő közül. K. nem egészen értette a történetet. "Ezt hivatalosan kérdezte a személyzetis, vagy bizalmasan?" - kérdezte. "Ha egy KGB-s kérdez valamit, az akkor is hivatalos, ha bizalmasan kérdezi" - felelte Maja. "Úgy értem - próbálkozott K., de itt a nyelvi hiányosságok már megnehezítették a kommunikációt -, úgy értem, azt akarta kérdezni bizalmasan, hogy a meghívott a mi fajtánk-e. Unsereiner, ahogy mondani szokták." Ezt meg Maja nem értette. Aztán amikor rájött, mire gondol a messziről jött vendég, elképedve nézett K.-ra. "Hogy képzeled, hogy egy személyzetis, egy KGB-s zsidó lenne?" "Nálunk azért még előfordul" - tűnődött K. "U naszÉ never. Nem lehet." K. azokra a zsidó ismerőseire gondolt, akik, valahányszor szóba került ilyesmi, váltig ismételgették: azért amíg itt vannak az oroszok, addig nem lesz Magyarországon újra zsidóüldözés.
Szigorú szabály írta elő, hogy a külföldi vendéget huszonnégy órán belül be kell jelenteni a kerületi rendőrségen. Ez egyébként Magyarországon is így volt. Mire Maja odaért a rendőrségre, vége volt a hivatali időnek. Jöjjön másnap, mondták. Másnap időben ott volt, de a bejelentkezést akkor sem sikerült elintézni. Nacsalnyik bolen, mondták a rendőrök. Beteg a főnök, nincs más, aki aláírja a papírt. Ez így ment napokig. K. szeretett volna Leningrádba is elutazni, ehhez azonban engedélyt kellett kérni az OVIR-ban, a külföldieket ellenőrző hivatalban, ott viszont nem fogadták, amíg nem jelentkezett be. Az ötödik napon aztán a főnök meggyógyult, és minden jóra fordult.
Szerencséd van, mondta Maja, itt van Maksz bácsi Harkovból, legalább őt is megismerheted. Maksz bácsi K. nagyapja másik nővérének volt a legidősebb fia, akkoriban már jóval túl a hetvenen. Valamikor, amikor még nem volt kizárt, hogy egy zsidó az állambiztonsági szolgálat tisztje legyen, Maksz bácsi az NKVD ezredese volt, rettegett ember Harkovban. A német megszállás alatt bosszúból a feleségét és a tizenkét éves fiát akasztották fel. 't magát nem érték utol, mert Maksz bácsit 1937-ben mint japán kémet húsz év kényszermunkára ítélték. "Jezsovsina - mondta Maksz bácsi -, biztos hallottál Jezsov hibáiról." Jezsov Berija elődje volt a titkosszolgálat élén, amikor kitelt az ideje, őt is letartóztatták és agyonlőtték. K. Magyarországon úgy tanulta, hogy a rendszer jó, csak Sztálin hibákat követett el. Maksz bácsi nem ment ilyen messzire. Szerinte hibákat csak Jezsov követett el. S igaza lett. Amikor kitört a szovjet-német háború, a Gulag-lakók egy része beállhatott katonának. Így lett a volt ezredes baka a Vörös Hadseregben. A nevét azonban meg kellett változtatnia, egy hírhedt japán kém, a nép ellensége nem lehetett szovjet katona. "Vitmanról Altmanra kellett változtatnom a nevem." "De Maksz bácsi - kérdezte K. -, ha úgyis meg kellett változtatnod a neved, miért nem lettél mondjuk Ivanov?" "Ivanov? - kérdezett vissza Maksz bácsi megütközve. - Egy zsidót nem hívhatnak Ivanovnak." Amikor a nála legalább húsz évvel fiatalabb felesége kiment a szobából, Maksz bácsi lehalkította a hangját: "A második feleségem nem zsidó. De hozzám nagyon rendes."
A háború végén Maksz bácsi több hónapig állomásozott Székesfehérváron. Közben már százados lett. "Úgy tudtam, hogy Magyarországon minden zsidót kiirtottak, azért nem is kerestem a családot. Akkoriban tudtam pár magyar szót, de most már csak egyre emlékszem." "Feketepina", mondta hibátlan kiejtéssel, és nagyot kacsintott hozzá.
