A mostanság beindított reformokról sokan gondolják azt: nagyobb a füstje, mint a lángja. Csak felkavarják az állóvizeket, de nem terelik őket új, termékeny mederbe (ha szabad az ünnepi lakomák előtt is már ilyen képzavarral élnem). Tény, hogy a sokak érdekeit sértő és még többek érzelmeit felzaklató intézkedések kevesek fejében állnak össze valamiféle rendszerré, egy irányba mutató koncepcióvá. Az is tény, hogy a reformokat meghirdető és azokhoz nevüket adó politikusok nem jeleskednek az elménket megvilágosító okfejtésekben. Holott tudhatnák, hogy még a mainál nyugodtabb légkörben sem elég annyit odavetni a népnek, hogy nesze, hidd el, jó lesz ez neked. Most, amikor valóságos lángok és füstök színesítik időnként a hazai közéletet, még fontosabb lenne, hogy legalább azok kapjanak némi emészthető magyarázatot a nagy dózisú gyógykezeléshez, akikből egyáltalán kicsiholható a kíváncsiság szikrája, és nem mondanak zsigerből nemet mindenre, ami ettől a kormánytól jön. Mert az artikulált reakciókból és a közhangulatból egyaránt az látszik, hogy a legcsekélyebb változás is heves ellenérzést vált ki - pártállásától függetlenül - csaknem mindenkiből.
A változások horderejéhez mérten szinte kommunikációs vákuum észlelhető a kormány térfelén: alig hallhatunk-olvashatunk valamit arról, hogy az intézkedések voltaképpen mi a csudára valók (a jónép bosszantásán túl). Nemcsak a nagyközönség, de még a tisztelt politikusok fejében is keverednek az akut költségvetési kiigazítás és a tartós hatású reformok lépései, kevesen tudják, hogy egy-egy területen hol húzódik a határ a kétféle program között. Ebből a szempontból nem szerencsés, hogy a különféle reformok a konvergenciaprogram részeiként kerültek terítékre, mintha egyedüli funkciójuk az államháztartás hiányának leapasztása és a maastrichti kritériumok teljesítése volna. Így aztán nem csoda, hogy nehéz megérteni: mi végre a tandíj vagy a vizitdíj, ha nem folynak be az állami büdzsébe, és ha így van, akkor viszont miért nem örülnek az egyetemek, a háziorvosok és a szakrendelők, ahová a lé kerül. Nemigen esik szó arról, hogy miért lesz jobb és kevésbé pazarló a felsőoktatás vagy az orvosi ellátás, és miként javítja a közoktatás hatékonyságát és/ vagy színvonalát a pedagógusi óraszám emelése. Nem tudni, hogy a konvergenciaprogramban felsorolt (részben már megvalósított) ún. strukturális intézkedések milyen átfogó reformprogramokba illeszkednek.
A nyugdíjügyben is kevés támpontot kaptunk annak megértéséhez, hogy a mostani módosítások hogyan fogják meggátolni a finanszírozás ellehetetlenülését, ami már belátható időtávon valós veszélyként lebeg mindannyiunk felett. Bár a kormány nem titkolja, hogy valójában csak most folynak a komplex nyugdíjreform szakértői előkészületei, a már eldöntött lépéseknek is olyan gyönge a kommunikációja, hogy nemcsak az átlagpolgár képtelen átlátni a tervezett intézkedések értelmét és koherenciáját, hanem még a kormánypárti képviselőknek sem sikerült minden kérdésben egységbe forrni - és nem hiszem, hogy ennek kizárólag pártpolitikai oka volna.
Ahol meg kaptunk némi magyarázatot az intézkedésekre, mint például a - talán a többinél előrébb tartó - egészségügyi reformnál, ott meg rögvest kétszer annyi ellenérvet tesznek hozzá a status quo fenntartásában érdekeltek: az orvosok, a gyógyszerészek és a gyógyszergyártók. Tőlük hamarabb megtudhatjuk, miért veszélyezteti gyógyulásunkat szinte minden lépés, amit az egészségügyi tárca tesz vagy tenni óhajt, mint hogy választ kapnánk arra, mit gondolnak javaslataikról a reformok kimunkálói. Hihetetlen erejű a zsigeri ellenállás: még azoknak az orvosoknak és betegeknek a többsége is szorosra zárja sorait a megismert reformlépésekkel szemben, akik tisztában vannak a magyar egészségügy tarthatatlan állapotával. Pedig tudják, hogy ha nem is pont ez a tökéletes módja a változásoknak, a létező rendszerek fenntartása még roszszabb lenne. Nehéz elhinnünk a miniszter állítását, hogy a mostani változások megteremtették "egy tisztességes, méltányos, becsületes, garantált minőséget nyújtó egészségügy kereteit" (Magyar Narancs, 2006. november 30.) akkor, amikor a betegekre (és ki nem az?) legnagyobb hatást gyakorló orvosok és gyógyszerészek kórusban mondják ennek ellenkezőjét.
Az intézkedések erőtlen kommunikációja, amely az ellenérdekek és ellenérvek harsány megjelenítésével párosul, igencsak kontraproduktív módon érvényesül: ahelyett, hogy - a fékezett habzású mosóporok mintájára - csillapított indulatok mellett érne el átütő hatást az emberek magatartásában, az indokoltnál is habzóbb közhangulatot gerjeszt. A miniszterelnök lazább pillanataiban reformkorról ábrándozik, miközben a választópolgárok egyik (kisebbik) része forradalmat játszik, másik (nagyobbik) része pedig ijedten hárítana el bármiféle változást. Ebben neki magának is óriási a felelőssége: azzal, hogy a választások előtt még a reformok előkészítését is blokkolta, nemcsak annak esélyét rontotta, hogy megfelelően kimunkált és jól kommunikálható állapotban induljanak be a reformlépések, hanem azt a közvélekedést is erősítette, hogy nincs szükség komolyabb strukturális változásokra.
A változásokban ellenérdekeltek, akik állásukat, biztonságukat vagy csak eddigi kiváltságaikat féltik, támaszra lelhetnek a más okokból, de szintén ellenérdekelt ellenzékben. Nekik még az égetően sürgős lépések elhalasztása sem fáj akkor, ha abból politikai tőke kovácsolható, márpedig a változatlanság nemcsak a magukat konzervatívnak nevezők táborában népszerű, hanem mindenkinél, aki hajlamos szorongani az ismeretlentől. Nem vagyok ugyan szociál-pszichológus, de lefogadom, hogy a társadalom minősített többsége ebbe a kategóriába sorolható, s jócskán kisebbségben vannak azok, akik az (ismeretlen) újra voksolnak. Az újdonság varázsa egy-egy pillanatra és egy-egy dologban felkeltheti az emberek érdeklődését, de leginkább akkor, ha befogadása nem jár együtt életvitelük gyökeres változásával.
Most viszont éppen arról van szó, hogy rengeteg mindenben kell változtatnunk korábbi életmódunkon, és ennek csak egyik része anyagi természetű (gázár, vizitdíj, tandíj), a másik (talán a nagyobbik) része a beidegződéseket, szokásokat, életvitelt érinti. Éppen olyasmiket, amelyekben a társadalom többsége már amúgy is nagy horderejű változásokra kényszerült a kilencvenes években, s amelyekről (hála Orbán és Medgyessy urak politikai opportunizmusának) a kétezres évek elején már azt hitte, hogy elegendőek. Hát most már legalább mindenki tudja, hogy nem, ha azt még talán nem is, hogy menynyire nem.
Bár most éppen nincs ezredváltás, sőt még az évszázadnak is csak az elején vagyunk, az év utolsó lapszámában mégsem érhetem be egyszerű búékkal. Minimum ilyesmit kell kívánnom olvasóimnak (ha még vannak egyáltalán) a jövő évre: rendszervisszaváltás nélküli, zökkenőmentes korszakváltást!
