Várhegyi Éva

Ekotrip

Irányváltás?

  • Várhegyi Éva
  • 2015.11.08 12:10

Egotrip

Pár nap leforgása alatt a honi gazdasági vezetés három fontos személye is irányváltást szorgalmazott.

Varga Mihály a Volkswagen-csalásból vonta le a tanulságot, hogy a jövőben lazítani kellene a járműgyártástól és az ­autó­­exporttól való függőségünkön, mert alaposan megérezné a magyar gazdaság, ha a kormányzati támogatásokkal felturbózott húzóágazat teljesítménye visszaesne a VW-botrány nyomán: szakértők fél és másfél százalékpont közé teszik ennek hatását a magyar GDP növekedési ütemére, vagyis a jövő évre várt 2-2,5 százalékos ütemet 1-2 százalékra is leviheti.

Matolcsy György az eddig egyedüli üdvösként kikiáltott unortodoxiától távolodna el kissé. Ő egy konferencián jelentette be, hogy bár bizonyos unortodox módszereket meg kell őrizni a monetáris politikában, amúgy vissza kell térni a „normál működéshez”. Egy másik konferencián Lázár János állt elő azzal a meghökkentő bejelentéssel, hogy a kormány megvizsgálja, „milyen intézkedések kellenek ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani a két százalék feletti gazdasági növekedést”.

Az ország gazdaságpolitikai vezetése tehát elbizonytalanodni látszik az eddig magabiztosan képviselt magyar modellt illetően. Nem vitás, hogy a jelen helyzetben és a reális kilátások tükrében fölöttébb indokolt volna az irány-, sőt akár modellváltás is. De vajon a három úr tényleg belátta tévedéseit, vagy csupán az aktuális kudarcok sokkjára reagáltak tőlük szokatlan engedékenységgel? És egyáltalán, mi­féle korrekciókra gondolnak? Olyanokra, amelyek orvosolhatják az eddigi politikával előidézett bajokat? Vagy csupán újabb álmegoldások vannak készülőben?

Nos, az irányváltást ígérő nyilatkozatokban javasolt korrekciók korántsem látszanak elégségesnek a bajok mélységéhez mérten. Varga Mihály csupán az iparon belüli szerkezetváltás szükségességét ismerte fel az egyoldalú autóipari függőség fonákjára ráébresztő VW-ügy kapcsán, hiszen a bővítendő ágazatok között a gyógyszeripart, valamint az orvosi műszerek és a gépipari alkatrészek gyártását említette. Holott az alapvető bajok a kormányzati gazdaságfejlesztés szemléletével vannak. Főként azzal, hogy a struktúrapolitikában túlzott szerepet szánnak az állami beavatkozásnak: a stratégiai partnerségre kijelölt, titkolt módokon támogatott pár tucatnyi vállalatnak kel­lene fellendítenie a magyar gazdaságot, miközben teljes ágazatokat nyomnak víz alá különböző extrasarcokkal és versenykorlátozó intézkedésekkel. A magyar kormány fejlesztéspolitikája ráadásul arra a torz gazdaság­filozófiára épül, mely szerint a „kézzel fogható” termékek előállítása hoz létre értéket, míg a szolgáltatók csak élősködnek. Ennek az Orbán által már 2010 nyarán meghirdetett ideológiának a jegyében üldözik a kereskedelmet és a pénzügyi szektort, sarcolják meg a telekommunikációs cégeket.

Pedig a fejlett gazdaságokban már a 20. század végére jócskán túlsúlyba kerültek a szolgáltatások az iparral és mezőgazdasággal szemben. Eme evidencián túl azt sem ártana figyelembe vennie a kormánynak, hogy a fejlett országok ipari termelésének Magyarországra telepítése (ami prioritást élvez a honi gazdaságpolitikában) messze nem biztosít akkora stabilitást, mint a helyhez kötött szolgáltatások fejlesztése. Naponta látunk rá példát, miként lehet pár hét alatt átvinni egy-egy gyártósort vagy egész üzemet más országba, ha a versenyképességi szempontokat mérlegelő tulajdonos érdeke úgy kívánja. A szolgáltatások jó részénél viszont még ma, az internet világában is fontos, hogy fizikai közelségben legyenek az ügyfelekhez – ezt használja ki a magyar kormány, amikor az emiatt bebetonozott szolgáltatókra vet ki különadókat.

Matolcsy György szelíd önkritikája sem kecsegtet semmi jóval, hiszen épp arra nem világított rá, hogy mit ért a „normál működéshez” való visszatérésen. Az MNB egy ideje már valóban lebegteti a gyenge hatásfokához képest tetemes költséggel járó növekedési hitelprogram fokozatos kivezetését, mondván, ezt most már a piaci hitelezésnek kellene fölváltania. Ám közben újabb lépést tett az unortodoxia irányába, amikor a feladatkörébe nehezen illeszthető „önfinanszírozási program” jegyében a monetáris politika homlokterébe az eddigi szokványos (kéthetes betét) helyett új, nem szokványos eszközt (három hónapos betét) állított. Meglehet, ezzel sikerül a bankok szabad pénzeszközeit az állampapírokba terelnie, ám annak árán, hogy közben teljesen összezavarja a hazai pénzpiacokat, és így aligha szolgálja a piaci alapú hitelezés feléledését.

Lázár János is csak a baj megállapításáig (apadó növekedési ütem) és annak felszíni okáig (kevesebb uniós pénz) jutott el, ám a hanyatlás mélyebb okaira már láthatóan nem kíváncsi. Bátor coming outja sem kevés persze, hiszen elsőként ismerte el kormánytag, hogy nagy dózisú uniós támogatások nélkül a magyar gazdaság képtelen gyarapodni. Ám az EU-források gyorsított lehívásán kívül csak arra a nem túl eredeti ötletre futotta fantáziájából, hogy állami fejlesztési alapot kell létrehozni a magyar nagyvállalatok megsegítésére. (Arról nem beszélt, hogy mit szólna ehhez az európai versenytanács, amely csak a kkv-k támogatását engedélyezi.)

Lázár végül is fontos igazságra mutatott rá, amikor felhívta a figyelmet a magyar gazdaság erős függőségére az EU-pénzektől. Csak addig a következtetésig nem jutott el, hogy az állami aktivizmus növelése helyett (de legalább mellette) a gazdaság belső mozgatórugóit kellene működésbe hozni. Pedig könnyedén puskázhatott volna a Világgazdasági Fórum (WEF) nemrég megjelent versenyképességi értékeléséből, amely gyenge helyezésünk (63. hely a 131 ország között) mögöttes tényezőire is rámutat. Például arra, hogy a közintézmények minőségének rangsorában Magyarországot olyan elemek húzták le a 99. helyre, mint az állami szabályozás terhei (128. helyezés), a kormánydöntések részrehajlása (125. hely), a politikusokba vetett közbizalom (120.), a közpénzek „eltérítése” a preferált személyekhez (119.), a kormánypolitika átláthatósága (119.), vagy a tulajdonjogok biztonsága (110.). Vagyis csupa olyan tényezőben kullogunk hátul a mezőnyben, amin a kormány tudna javítani – ha akarna.

A Fórum bevallott célja, hogy segítse a kormányzat és az üzleti élet „politikacsinálóit” a jövőbeli versenyképesség erősítésében. Ám a magyar kormánynak mindez láthatóan falra hányt borsó; éppúgy lepereg róluk, ahogyan más nemzetközi szervezetek (OECD, IMF, hitelminősítők) jó tanácsai. A mi vezetőink még a felismert hibáikból is csak annyit tanulnak, hogy ezután nagyobb elánnal kell nagyjából ugyanazt ten­niük. Ha kormányzati akarnokságból, voluntarizmusból állítanának föl világrangsort, abban bizonyára előkelő helyen végeznénk.

Neked ajánljuk