Varga Mihály a Volkswagen-csalásból vonta le a tanulságot, hogy a jövőben lazítani kellene a járműgyártástól és az autóexporttól való függőségünkön, mert alaposan megérezné a magyar gazdaság, ha a kormányzati támogatásokkal felturbózott húzóágazat teljesítménye visszaesne a VW-botrány nyomán: szakértők fél és másfél százalékpont közé teszik ennek hatását a magyar GDP növekedési ütemére, vagyis a jövő évre várt 2-2,5 százalékos ütemet 1-2 százalékra is leviheti.
Matolcsy György az eddig egyedüli üdvösként kikiáltott unortodoxiától távolodna el kissé. Ő egy konferencián jelentette be, hogy bár bizonyos unortodox módszereket meg kell őrizni a monetáris politikában, amúgy vissza kell térni a „normál működéshez”. Egy másik konferencián Lázár János állt elő azzal a meghökkentő bejelentéssel, hogy a kormány megvizsgálja, „milyen intézkedések kellenek ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani a két százalék feletti gazdasági növekedést”.
Az ország gazdaságpolitikai vezetése tehát elbizonytalanodni látszik az eddig magabiztosan képviselt magyar modellt illetően. Nem vitás, hogy a jelen helyzetben és a reális kilátások tükrében fölöttébb indokolt volna az irány-, sőt akár modellváltás is. De vajon a három úr tényleg belátta tévedéseit, vagy csupán az aktuális kudarcok sokkjára reagáltak tőlük szokatlan engedékenységgel? És egyáltalán, miféle korrekciókra gondolnak? Olyanokra, amelyek orvosolhatják az eddigi politikával előidézett bajokat? Vagy csupán újabb álmegoldások vannak készülőben?
Nos, az irányváltást ígérő nyilatkozatokban javasolt korrekciók korántsem látszanak elégségesnek a bajok mélységéhez mérten. Varga Mihály csupán az iparon belüli szerkezetváltás szükségességét ismerte fel az egyoldalú autóipari függőség fonákjára ráébresztő VW-ügy kapcsán, hiszen a bővítendő ágazatok között a gyógyszeripart, valamint az orvosi műszerek és a gépipari alkatrészek gyártását említette. Holott az alapvető bajok a kormányzati gazdaságfejlesztés szemléletével vannak. Főként azzal, hogy a struktúrapolitikában túlzott szerepet szánnak az állami beavatkozásnak: a stratégiai partnerségre kijelölt, titkolt módokon támogatott pár tucatnyi vállalatnak kellene fellendítenie a magyar gazdaságot, miközben teljes ágazatokat nyomnak víz alá különböző extrasarcokkal és versenykorlátozó intézkedésekkel. A magyar kormány fejlesztéspolitikája ráadásul arra a torz gazdaságfilozófiára épül, mely szerint a „kézzel fogható” termékek előállítása hoz létre értéket, míg a szolgáltatók csak élősködnek. Ennek az Orbán által már 2010 nyarán meghirdetett ideológiának a jegyében üldözik a kereskedelmet és a pénzügyi szektort, sarcolják meg a telekommunikációs cégeket.
Pedig a fejlett gazdaságokban már a 20. század végére jócskán túlsúlyba kerültek a szolgáltatások az iparral és mezőgazdasággal szemben. Eme evidencián túl azt sem ártana figyelembe vennie a kormánynak, hogy a fejlett országok ipari termelésének Magyarországra telepítése (ami prioritást élvez a honi gazdaságpolitikában) messze nem biztosít akkora stabilitást, mint a helyhez kötött szolgáltatások fejlesztése. Naponta látunk rá példát, miként lehet pár hét alatt átvinni egy-egy gyártósort vagy egész üzemet más országba, ha a versenyképességi szempontokat mérlegelő tulajdonos érdeke úgy kívánja. A szolgáltatások jó részénél viszont még ma, az internet világában is fontos, hogy fizikai közelségben legyenek az ügyfelekhez – ezt használja ki a magyar kormány, amikor az emiatt bebetonozott szolgáltatókra vet ki különadókat.
Matolcsy György szelíd önkritikája sem kecsegtet semmi jóval, hiszen épp arra nem világított rá, hogy mit ért a „normál működéshez” való visszatérésen. Az MNB egy ideje már valóban lebegteti a gyenge hatásfokához képest tetemes költséggel járó növekedési hitelprogram fokozatos kivezetését, mondván, ezt most már a piaci hitelezésnek kellene fölváltania. Ám közben újabb lépést tett az unortodoxia irányába, amikor a feladatkörébe nehezen illeszthető „önfinanszírozási program” jegyében a monetáris politika homlokterébe az eddigi szokványos (kéthetes betét) helyett új, nem szokványos eszközt (három hónapos betét) állított. Meglehet, ezzel sikerül a bankok szabad pénzeszközeit az állampapírokba terelnie, ám annak árán, hogy közben teljesen összezavarja a hazai pénzpiacokat, és így aligha szolgálja a piaci alapú hitelezés feléledését.
Lázár János is csak a baj megállapításáig (apadó növekedési ütem) és annak felszíni okáig (kevesebb uniós pénz) jutott el, ám a hanyatlás mélyebb okaira már láthatóan nem kíváncsi. Bátor coming outja sem kevés persze, hiszen elsőként ismerte el kormánytag, hogy nagy dózisú uniós támogatások nélkül a magyar gazdaság képtelen gyarapodni. Ám az EU-források gyorsított lehívásán kívül csak arra a nem túl eredeti ötletre futotta fantáziájából, hogy állami fejlesztési alapot kell létrehozni a magyar nagyvállalatok megsegítésére. (Arról nem beszélt, hogy mit szólna ehhez az európai versenytanács, amely csak a kkv-k támogatását engedélyezi.)
Lázár végül is fontos igazságra mutatott rá, amikor felhívta a figyelmet a magyar gazdaság erős függőségére az EU-pénzektől. Csak addig a következtetésig nem jutott el, hogy az állami aktivizmus növelése helyett (de legalább mellette) a gazdaság belső mozgatórugóit kellene működésbe hozni. Pedig könnyedén puskázhatott volna a Világgazdasági Fórum (WEF) nemrég megjelent versenyképességi értékeléséből, amely gyenge helyezésünk (63. hely a 131 ország között) mögöttes tényezőire is rámutat. Például arra, hogy a közintézmények minőségének rangsorában Magyarországot olyan elemek húzták le a 99. helyre, mint az állami szabályozás terhei (128. helyezés), a kormánydöntések részrehajlása (125. hely), a politikusokba vetett közbizalom (120.), a közpénzek „eltérítése” a preferált személyekhez (119.), a kormánypolitika átláthatósága (119.), vagy a tulajdonjogok biztonsága (110.). Vagyis csupa olyan tényezőben kullogunk hátul a mezőnyben, amin a kormány tudna javítani – ha akarna.
A Fórum bevallott célja, hogy segítse a kormányzat és az üzleti élet „politikacsinálóit” a jövőbeli versenyképesség erősítésében. Ám a magyar kormánynak mindez láthatóan falra hányt borsó; éppúgy lepereg róluk, ahogyan más nemzetközi szervezetek (OECD, IMF, hitelminősítők) jó tanácsai. A mi vezetőink még a felismert hibáikból is csak annyit tanulnak, hogy ezután nagyobb elánnal kell nagyjából ugyanazt tenniük. Ha kormányzati akarnokságból, voluntarizmusból állítanának föl világrangsort, abban bizonyára előkelő helyen végeznénk.
