Még a helyszínre is emlékezem: az Annában zajlott le a találkozás, a Váci utcai presszóban, amely ma is áll és működik, s amelynek akkoriban, a hatvanas évek legelején vonzóan és izgatóan rossz volt a híre. Ide, a pénzes maszekok, ráérős aranyifjúk és ledér hölgyek társaságába settenkedtünk be egyik iskolatársammal, hogy beleszagoljunk a hely dekadens levegőjébe, és egy kis időre elbújjunk a simogató félhomályban (ezt hangulatvilágításnak hívták akkortájt), a munka és a tanulás odakinti napsütéses világa, egyáltalán a szemkápráztatóan éles fényben játszó Jövő elől. Leültünk, rendeltünk valamit, kávét, üveg sört, erre már nem emlékszem.
A wurlitzerre viszont igen. Tulajdonképpen őmiatta mentünk el az Annába. A wurlitzer ikon volt és fétis, még mielőtt közelebbről megismerkedhettünk vele. Amerika üzenetét hozta, a Coca-Cola, a farmernadrág, a T-shirt, a rock ’n’ roll és a többi társaságában. Olyasvalamik voltak ezek, amikre az akkori hivatalosság ferde szemmel nézett, a Nyugat-imádat jelképeit látta bennük, egy nem kívánatos, mert nemzet- és szocializmusidegen életforma terjeszkedésének tárgyi kísérőit. De volt benne annyi kompromisszumkészség, hogy ne csináljon ügyet, legalábbis ne csináljon nagy ügyet a dologból – ha annyira vágynak ezekre a dolgokra az emberek, hát legyen, jobb a békesség. És persze a külföldi turistákra is tekintettel kell lenni, ők otthon megszokták ezeket, itt se szenvedjenek hiányt belőlük. Így lett például a hatvanas évek elejére motel Tihanyban – és wurlitzer az Annában. Akinek volt kedve és pénze, része lehetett mindkettőből. Egy kicsit, s persze csupán képzeletben, maga is külföldinek – értsd: nyugatinak – érezhette magát tőlük.
Az Annában először az asztalunk mellől vettük szemügyre, de lámpáinak meleg fénye hamarosan közelebb vonzott a különös jószághoz. Éppen működésben volt: valaki pénzt dobott bele, a feliratok közül kiválasztotta a kívánt zeneszámot, majd benyomta az alatta levő gombot. A wurlitzer engedelmesen tette, amire utasítást kapott: az üvegpanel mögött láttuk, hogy felemeli karját, odasiklatja az élükre állítva sorakozó kislemezek közül a kiválasztotthoz, kiemeli, ráteszi a lejátszó korongra és elindítja, mondjuk, Neil Sedakától az O! Carol-t, vagy Brenda Lee-től az I’m Sorry-t.
A wurlitzer megbízható, sőt száz százalékig kiszámítható volt, mindig végrehajtotta, amit kívántak tőle, és sohasem tévedett. Ebben leginkább a sci-fi irodalomból ismert robotokra emlékeztetett. De volt benne valami kedvesen élőlényszerű, majdhogynem emberi jelleg is, persze igen korlátozott mértékben – amiben viszont a horrorfilmek zombijaira hasonlított, igaz, szolgálatkész és emberbarát változatban.
Aztán jött a kazettás magnó, majd a hifitorony és a VHS-lejátszó – a wurlitzer kénytelen volt visszavonulót fújni. Azok a példányok, amelyek elég erősek voltak az életben maradáshoz, leköltöztek vidékre. Megmagyarosodtak: vidéki kocsmákban forgott korongjukon az Ajjaj, fekete vonat és a Gyere, táncolj, cigánylány. De ott sem húzták sokáig. Kivesztek.
Legalábbis úgy hittük. Ám nem így történt. Nem vesztek ki, hanem – némi lappangási idő után – átalakultak. Úgy húsz-egynéhány évvel ezelőtt jelentek meg közöttünk az emberszabású wurlitzermutánsok, más néven wurlitzerzombik – hogy hibridizáció útján jöttek létre (wurlitzer és ember keresztezése révén), vagy eredetileg emberek voltak, akiket egy titokzatos kórokozó, a HWV (Human Wurlitzer Virus) fertőzése révén váltak gyógyíthatatlan áldozataivá az ún. Wurlitzer-szindrómának, nem tudjuk.
Emberi testük a szokásos szervek mellett egy brutálisan leegyszerűsített wurlitzermechanizmust, azaz lemezjátszó-automatikát tartalmaz, ugyanis Wurlitzer-őseik nyolcvan-kétszáz hanglemeze helyett ők már csupán négy lemezt képesek lejátszani. Ennek megfelelően kezelői interface-ük, amely mellkasukon található, csupán négy lemezválasztó gombból és a hozzájuk rendelt négy címkéből áll. Szemben az elődök gazdag zenei választékával, a szűkös kínálatban négy prózai lemez szerepel.
A négy címkén a „Trianon”, a „Zsidó”, a „Cigány” és az „Aktuális + alcím” szavak olvashatók. A címkékben jelölt tartalmú lemezek közül az első három állandó és egyszer s mindenkorra rögzített, míg a negyedik időről időre cserélődik (hogy miféle processzus révén, nem tudjuk), s minden csere során új alcímet kap (pl. „Gyurcsány”, „migránsok” stb.). Az egyes lemezek tipikus tömeggyártási termékek, minden egyes példányukról hangra pontosan ugyanaz a szöveg játszható le, mint az összes többiről.
A wurlitzerzombik lemezeik lejátszásán kívül hangadásra képtelenek. Kommunikációjuk ezért egyszerű, ám kényelmes. Ha találkoznak, végignyomogatják egymáson a négy-négy gombot, meghallgatják ugyanazt a négy lemezt kétszer egymás után, majd elbúcsúznak egymástól – hacsak nem kezdik újra a gombok nyomogatását.
Riasztó jel, hogy – miközben szemlátomást egyre több van belőlük – evolúciójuk sem állt meg: a mutánsoknak ma már mutánsaik vannak. A fiatalabb wurlitzerzombikon például már nincsenek címkék és gombok. Ők ún. hangaktiválással működnek: ha meghallják a Trianon (zsidó, cigány, migráns stb.) szót, már indítják is a megfelelő lemezt (pontosabban a tömörített digitális hangfájlt, amely közben kiváltotta a lemezt). Egyiknél-másiknál már az evolúció következő etapja is érzékelhető: a wurlitzerzombik legeslegújabb mutáns-generációjának az egyedeinél a hangaktiválás már rokonértelmű szavak és kifejezések, eufemisztikus, illetve álcázó jellegű körülírások hatására is lezajlik. A „Zsidó” lemez a „nemzetközi háttérhatalom” kifejezés hallatán is elindul, a „Cigány” lemezt a „kisebbségi” vagy az „etnikum” szó is azonnal aktiválja. A „Trianon” lemez pedig az esetek többségében megbízhatóan reagál a „szőrös talpú oláhok” vagy a „havasi franciák” kifejezésekre, mint ahogy az „elcsatolt”-ra, a „csonkolás”-ra, a „négy folyó”-ra, a „nem ország”-ra és a „mennyország”-ra is.
Matematikus barátaim magyarázták el nekem, hogy ezek az újabb wurlitzerzombik már ún. sztochasztikus valószínűségi alapon működnek, aminek az a következménye, hogy hangkép-felismerési – Gestalt-azonosítási – képességük már-már az emberekére emlékeztet. Azaz ezeknek a legújabb wurlitzerzombiknak egyike-másika szinte a megtévesztésig tökéletes humánszimulátor.
Ránézésre is, hiszen a korábbi típuson a feliratok és a gombok elárulják, hogy mégsem emberrel van dolga az embernek, hanem wurlitzerzombival. Ez az újabbak esetében már korántsem nyilvánvaló. Nagyon kell vigyázni, ha rokonainkkal vagy ismerőseinkkel találkozunk, hiszen nem tudhatjuk előre, hogy amióta utoljára láttuk őket, nem vett-e erőt rajtuk a Wurlitzer-kór. Ha nem vigyázunk, könnyen megeshet, hogy egy óvatlan szavunkra elindul az ezerszer hallott lemez, amelyet így aztán ezeregyedszer is kénytelenek leszünk végighallgatni.
Sajnos, ma már nem lehetünk elég óvatosak. Pontosabban, nem tudunk elég óvatosak lenni, hiszen – hacsak elvszerűen nem állunk szóba senkivel – minduntalan beléjük ütközünk. Számuk a jelek szerint egyre nő. Hamarosan abszolút többségben lesznek. Idővel követelni fogják, hogy ezt a tényt az ország neve is tükrözze. Ami egy apró és jelentéktelen alkotmánymódosítással megoldható. Ha ez megtörtént, attól kezdve Magyarországot (hivatalosan) Wurlitzerországnak hívják. Vagy (elegánsan): Wurlitzerlandnek… Esetleg (aktuálisan): Wurlitzerisztánnak…
