A magyar társadalom tizenöt év alatt megtanult élni a véleménynyilvánítás szabadságával. Volt, aki már elõbb is ismerte, van, aki máig nem tudja, hogy mi az, de az összteljesítmény biztató. A véleményszabadság, bár mozgalmas gyermekkora volt, és még kamaszként is rúgták-pofozták, szépen felcseperedett. Büszkék lehetünk, hogy a miénk.
Ám van neki egy ikertestvére is, akirõl gyakran megfeledkezünk. Neki sokkal nehezebb sor jutott: elhanyagolták, alig törõdik vele valaki. Ezt a testvért információszabadságnak hívják. Ez a sorozat róla fog szólni.
A magyar alkotmány egyazon mondatában szerepel a véleménynyilvánítás és a közérdekû adatok megismerésének és terjesztésének szabadsága. Nem véletlenül: hiszen ahhoz, hogy valamilyen kérdésben felelõsen véleményt alkothassunk és nyilváníthassunk, információknak is a birtokában kell lennünk. Ám míg véleménnyel bármely napszakban, bármely ügyben minden magyar állampolgár rendelkezik, és azt szívesen meg is osztja ivócimborájával, esetleg levakarhatatlan kis matricák formájában a BKV utazóközönségével, s ha politikus, a reggeli tévémûsorok riportereivel, addig információval a populáció elhanyagolható része bír.
A közérdekû információk jelentõs részét ugyanis annyira eldugták ebben az országban, hogy gyakran nem is tudjuk, mi tartozik ebbe a körbe, és mi az, aminek valóban titokban kell maradnia, mert különben valamely súlyos állami érdek sérül, vagy a nyilvánosság mások magánéletébe gázolna bele. Bár közérdekû adatok a hatályos jogszabályok, ingyen mégsem férhetünk hozzájuk. Közérdekû, hogy a rendõr, határõr, vámos milyen utasítások, intézkedések szerint cselekszik - ám ezeket az elõírásokat a jogszabályokból közvetlenül nem lehet kiolvasni, és nem ismerhetjük meg õket máshonnan sem. Közérdekû, hogy a kormányüléseken mi hangzik el - mégsem tájékozódhatunk felõle. A köztársaság minden polgárának jogában áll tudni, hogy a költségvetési kiadásokat fillérre hogyan költik el, ám jobbára ez is homályban marad.
Bármilyen, a véleménynyilvánítást elõre korlátozó rendszerrõl alaposan feltételezhetõ, hogy alkotmányellenes - ezt az Egyesült Államok Legfelsõbb Bíróságának ítélete mondta ki a Washington Post és a New York Times államtitok-sértési perében a hetvenes évek elején. A teljes amerikai igazságszolgáltatást két hét alatt megjárt ügyben a bíróság megvédte a sajtó, illetve a közérdekû adatok megismerésének a szabadságát, és a Pentagon hadititkai szabadon megjelenhettek a beperelt lapokban.
A példa távolinak tûnik, pedig nem az. A magyar információszabadság ugyanis igencsak hasonlít az amerikaira, legalábbis törvényi szinten. A szabályozás nem rossz, az alkotmány és az adatvédelmi törvény (mely egyben a közérdekû adatok megismerését is garantálja) igen szélesen határozza meg a közérdekû adatok fogalmát, és erõs jogosítványokat ad az informálódni vágyóknak.
A jó szabályozás azonban kevés ahhoz, hogy a titkolózás évszázados hagyományait semlegesítse. A magyar közhatalom szervei szinte kivétel nélkül - az Alkotmánybíróságtól a törvényhozói, a végrehajtói, a bírói hatalmi ágon keresztül a legalsóbb szintû hivatalokig és a helyi önkormányzatokig - irtóznak a közérdekû információk nyilvánosságra hozatalától. Pedig ha Magyarország bármely közhatalmat gyakorló intézménye korlátozza a közérdekû adatok megismerését, és ezáltal a szabad véleményalkotást, az alkotmányunkat sérti meg. Azt akadályozzák ezzel, hogy széles körû, korlátoktól mentes, heves, valódi viták alakuljanak ki. Ezzel pedig alapot adnak annak a feltételezésnek, hogy a közhatalmi szféra nem tud demokratikusan, a nyilvánosság legteljesebb rálátása mellett mûködni. Képtelen arra, hogy elismerje hibáit és megpróbálja azokat kijavítani; tartósítja a rossz, gyakran korrupt gyakorlatot, és rutinná teszi a törvénysértést.
Legjobb tehát, ha nem is az államtól várjuk el, hogy enyhítse az emberek kiszolgáltatottságát a hatalomnak, s õ bontakoztassa ki a nyilvánosságot és virágoztassa fel az információszabadságot. Hisz ezt egy alkotmányos alapjogunk szavatolja. Csakhogy ezzel a joggal ritkán élünk. Vajon miért nem használjuk ki jobban az információszabadság adta lehetõségeket? Vajon egyszerû lustaságból nyugszunk-e bele abba, hogy tudatlanok maradunk, és bármit be lehet nekünk mesélni? Netán valamilyen szörnyû ármány miatt nem férünk hozzá a közérdekû adatokhoz? A közérdekû adatok köre rendkívül széles, megismerésükhöz rengeteg energia kell. És kinek van ideje utánajárni az ügyeknek, kelletlen köztisztviselõket szóra bírni, irattárakat bányászni, használhatatlan vagy egyedül a fõhivatalnok széles mosolyát bemutató hivatali honlapokat böngészni?
Az információszabadság részben akkor lehet mûködõképes, ha azok, akiknek ez a hivatásuk, kérdeznek, feltárnak, utánajárnak, és végül mindezt leírják. S azért nem mûködik maradéktalanul mégsem, mert belenyugszunk, hogy a napilapokban nem létezõ vagy valaha létezett, de idõközben zombivá vált politikusok véleményét olvassuk tucatszámra. Az információszabadság érvényesítése a sajtó elsõdleges feladata lenne: ám a sajtó nemegyszer átáll a kormányzat oldalára, és cserbenhagyja a kormányzottakat. Persze reménykedhetünk erõsen, hogy nem ilyen vészes a helyzet, de a puszta remény a változtatáshoz nem szokott elég lenni. Valamit a honpolgároknak is tenniük kell. Hisz a törvény nem tesz különbséget a sajtó és az egyszerû állampolgár között.
A magyar jogrendszerben minden egyes esetben a titkolózó állami szervnek kell azt a vélelmet megdöntenie, hogy törvényellenesen titkol el információkat. Ahhoz azonban, hogy a hatalom minél ritkábban tartson súlyos indokok nélkül valamit titokban, minduntalan rá kell kényszeríteni, hogy nyilvános bírósági tárgyaláson bizonyítsa be: most az egyszer nem alkotmányellenesen titkolózott. Bárki végiggondolhatja tehát, hogy mi az, amit meg szeretne kérdezni az államtól. Aztán amit kiötölt, vesse papírra, és az adatvédelmi törvény 19. paragrafusára hivatkozva egy kis levélben (tértivevénnyel!) küldje el a megfelelõ állami szervnek. A levélben nem árt, ha figyelmezteti a hivatalt: tizenöt napja van az információt kiszolgáltatni, vagy nyolc napon belül indokolással kell megtagadnia a válaszadást. Aztán várja a hatást. Nem ördöngösség. Ha megtagadják a választ, akkor sincs baj, mert a bíróság soron kívül, illetékmentesen jár el: és a perben az alperesnek, azaz az államnak kell megindokolnia, hogy miért nem ad ki adatot.
Az információszabadság nem bonyolult elméleti kategória: hogy élhessünk vele, talán ennyit is elég tudni róla. Ez a sorozat arról szól, hogy a közhatalomnak melyek azok a területei, ahonnan az átlagosnál nehezebb a közérdekû adatokat kinyerni; és segítséget nyújt a hatékony informálódáshoz. Hisz alapvetõ szabadságjogainkat folyamatosan gyakorolnunk kell - különben azt kockáztatjuk, hogy idõvel elenyésznek.
