("Írj csak, amennyi beléd fér!")
Persze, hogy vigyázzunk, és nyilván vigyázunk is, csak miről van szó? Van, ahol teljesen egyértelműnek látszik, mi lenne a másik oldal (vagy és sőt, hogy mi van az), és tulajdonképpen csak a kétszersült az (gondoltunk-e erre is?!), aminek, melynek stb. mindkét oldala egyforma kellene hogy legyen. Elvben. Vigyázni azonban nem elvben kell.
Szegény bécsi témám, mintegy lupus in fabula (ki érti ma már ezt is? én alig, latin érettségink megoldásához előre megszereztük a É na, én nem vagyok, aki ilyet, s mégis), elő fog jönni megint, másik oldalával, a bárányi oldallal álldogál majd a kis patak menti virányon. Igen, a műveltség-elemek! Szepulkundum Bundum! szólítgattam így s még száz poétai-prózai invencióval drága megboldogult Szuszi kutyánkat, akinek halálához áramszünet okán visszatolt a Józsefvárosból, a kínai piac mellől az expressz, s még sebesebben pattantam le, s volt módom mellette lenni, miután két napra rá kilehelte kutyalelkezetét. Negrum Ulumbum! mondám néki, mert 30 kilónyi plusz léleknyi kutyalénye fehéres-szürke volt. S egy ugrás csak innen, hogy hozzátegyem: az expressz (Dacia) Bécs felé vitt volna, és szerves a dolgozat. Még szervesebb, ha a híres Babits-versnél, hol nem egészen értettem (latin!), mit jelent a Nunquam revertar! - ugye, behelyettesítem, hogy Szábum ripundum! ergo van ott valami ilyen jól hangzó műveltség-elem, mint a multimufti polcán némely író, világtörténelem, XVI. századi francia bútorok könyvsorozat díszkötésben. Megjegyzem, ha valaki nem érti, mit jelent, a "szábumripundum", ugyanolyan poétai becsű, mint az eredeti.
Hogy múltkorján volt itt az, hogy szelfem angyal volna, s utána, tőlem, hogy hát persze, azért az nem, mert az angyal az Párizsban jelent meg nekem, fehér franco-cell lap formájában, mely is akkor, nékem megjelenendő, egy külsőbb kerület magasépítkezésén egy betonelemről vagy fürdőkádról elrepült, s a tizedik emelet, ismétlem, magasságában egy darabig vitorlázott, ezt mind megírtam, ezért jó írni, nem olvassák el, titok marad, újra jól felhasználható, emlékszem régi 1988 előtti biztatásra, "Tandorikám, írj csak, amennyi beléd fér, tedd!", vitorlázott hát, majd leereszkedett egy sitthalomra. Vár ott nem állott, csak sitthalom, melyre felmásztam, lehozni az angyalt. A cellt. Eltört egyből, felét hagytam, felét vittem, mi van ilyenkor velünk? Komolyan gondoltam, hogy egy Kamra-estre elhozom? Hogyan? Szerencsére, s ezt elfeledtem mondani, meg ne sértsem már e műfajokat, tévé-rádió szereplés, dedikálás, irodalmi beszélg. és szpadi fellép. is abbahagytam, azaz abbamaradtak velem, én maradtam. Ez is a szelf meghatározása, kül-lehántólagosan.
Na, a cell lappal alig mentem pár hármasugrásnyit, egy fekete embert láttam befelé igyekezni nagy raktárkapun, hófehér könyvek a vállán, stószban. Rám nézett, cell oltárszárnyamra, s válláról lezúdult a halom. Letéve angyalomat, segítettem neki felszedni, bevittük, szerencsére nem kínált, nem ivós szakaszban voltam akkor, hegyi lejtmenő. S betértem egy templomba, mert eleredt, és bent, rács mögött, a mennye-zetig érő, tízméternyi két széktornyot láttam, roncs székek, vert remények, ülepkoptatta lapok, angyalom szorítottam. Kihúnyt gyertyák élesztésével foglalkoztam. Majd az utcán megint, fehér nő arab férfitól tüzet kért, autóból kiszállva, kis láng lobbant, s a nő arcán lángfolt lilállott. Diszkréten megváltam angyalomtól, magányosan mentem fel, ál-rasztinyakian, egy kilátóoromra. Még mindig Párizsban járunk.
De most már Pesten, és innen folytatom, s így. Jegyzeteim nézegetem, s így másolom ide: "Én angyal nem vagyok, csak egy kedves pofa, viszont ez se tudom, kinek, senkinek se." Nagy az én bizalmam, hogy nem fognak elolvasni. Mégis igazat írtam. Mert minden angyal iszonyú, s hogyan lennék én az. Ennek a másik oldala a kedves pofa stb. Aztán: Megnéznék pár lófutamot, de már nem bírnám igazán átélni. Ez, sajnos, volt már. Garlic és Slim. Mi ez, két ló? Ah, nem, de nem reklámozhatok. Totyi, az ellentmondás, gyönyörűség, Rilke rózsája nyomán (szép lónév lenne, s vannak is ilyenek, Rilke Rózsája, Maigret Pipája), elhagyhatatlan, de itthon se old meg semmit.
"Csak így megy: Totyi mellől el nem megy!" Mint az Esti Hírlap sakkrovatában, anno 60-as évek: "A nagymesterek elvekben gondolkoznak." Vagy: "Rámutat az alapsor gyengeségére!" (Egy lépés elemzése.) S nem így kell, felpolcolódva, kivédeni az Innen El gondolatát, hanem: egy napra mégsem érdemes, Bécsbe se; miféle versenyek maradnának el nagy angliai havazásban; hogyan oldanám meg a hugyozást, sörrel, mert a borra vissza akkor se állnék.
Tisztáztam, ezzel megoldhatatlanná tettem. Ez a XXI. század montaigne-i szelleme, melyet, másutt le is írtam, megcélzok itten én. S ma. Én, mint szelf? Vagy másképpen? Ezt még nem tisztáztam.
Ergo, magukra vessenek az emberiség nagy kérdései, hogy én is őket pedzem. Szelf-kérdéseim is ezekbe tartoznak. Az emberiség nagy kérdései ma annyira gyakorlatiak, s nem foghatók sem az atomra, sem a szovjetre, hogy valóban elhivatottaknak kellene megoldaniok őket. Mivel az író így nem elhivatott, az író írhat, ma is, amennyi csak belé fér. Üde színfolt volt egy bizonyos külhoni ügetőverseny, ahol Rödön Atom V. és Soviet Star között vacilláltam, sic, már nem tudom, ki-harmadik nyert. De az élmény, s erre jó az író, mélyen megmaradt.
Így maradt meg bennem az is, hogy mikor a hatvanvalahányas villamossal kisuhantam (ott a viluszok tkp. suhannak, Bécsben! de most akkor ezért mennék ki?) megnézni a helyet, ahol, érkezvén, a vonattal elkattabattázunk a Westbahnhof felé, s ott is, sörre térten, hogyan igyam, innám meg nyolcad szar borom, sehogy, s nem is kár érte, meg nem is leszek egyelőre ott, tehát azt láttam a villamos-végállomásnál, hogy itt van egy nevezetes bécsi gyógyfürdő. Kicsit elhagyva a graffitis betonkerítésrészt, laza rácskerítéshez érkeztem, túlján dudva, csalán, bogáncsvirág lilája, madarak totyogása. Na. Ezt megnézem újra, gondoltam, mikor a tévéműsorban azt láttam, "Bécs fürdői", és ez a spec fürdő volt közelebbről odahatárolva, hát ez nekem emlék, szuvi, memori. Tudom jól, a mai világnak az is velejárója, hogy olyan nagy kérdései vannak, hogy azok ránk, kisebb szelfekre, nem tartoznak, nekünk meg olyan kicsiny kérdéseink (vannak), hogy azok csak ránk (tartoznak). Több, mint nyelvkritika. Ezért nem lehet írni, jegyeztem fel, de már látjuk, mennyire tévedtem épp.
Hát nézem a filmet, már benne vannak, és egyre: gyógymódok, szakállas alapítók, fénylő hátú páciensek, hájizmos masszőrök. Sehol az a kerítés, sehol a csalán, a bogáncs lilasága, semmi. Ez nem az én bécsi fürdőm! Ez nem az én memorim, memorettóm, nem az én szuvenírem, s elismerem, értékesebb dolog, mint a faragott sakk a csarnoki karzaton, mégsem ügyem. Coki nekik, cosa.
Ezt a kérdést legalább eldöntöttem. Jaj, a lovaknál mekkora hendikepem (hátrányom) volt az eldöntésképtelenség. Jó, mindenki így van vele, de én, mint szelf, azt éreztem, nekem pláne az, nagy hátrány. S ha meg tudnám magyarázni emez egyoldalúságomat, nyilván a lottót is tudnám, vagy hogy az írországi búcsú ló mégis, és sokkal többre is, megrakandó lett volna. De én legalább hű maradtam az egyoldalúság kerüléséhez (tippelni: nagy egyoldalúság), s a Kafkán túliakra, sőt Artaud-n túliakra koncentráltam. Hogy ezek aztán mik, egyoldalúság lenne mondanom. Tegnap felírtam, "ma boldog voltam". Mely nagy szó! Voltam tehát oly sokoldalú, hogy mind a tényezőket, melyek boldogságom összetevői lehetnek, tudat alatt bár, s főleg ott, figyelembe vettem. Mivel azonban - s jaj, ez a földi dolgok útja! - ízlésesen megérezhettem, hogy a boldogság csak a dolgok egyik ol-dala, azonnal elvetettem magamtól e túlzást, vigyázásba fogtam, mondhatni, szelfem finom mázsatűjeként vigyázzba inogtam, arra jöttem újra, hogy megint nincs semmi, és mint ahogy nyilván nem is volt.
(Folyt. köv.)
