Agyő, séta+tér
Búcsút venni: oly elemi vágy, hogy szinte szükséglet. Kiindulóhelyzete, ha nekifutással, ha helyből: hogy téged vettek. Régi szíves szóval: palira. Félmúltbélivel: hülyére. A jelen durvaságához pályázatot hirdetek ily tartalmú (és adekvát, sőt, adekvált) kifejezésre.
Búcsút vettem sétáimtól. Persze kit érdekelhet ez? Meg amúgy is annyiszor (volt már): az érdeklődés kínálata ma a leggazdagabb kiszolgálást serkentve teljes. Egy dolog nem érdekes csupán: amit te éltél ("én éltem") át. Az élménykifejezés rosszabbul áll, mint a mór, ki megtette (kötelességét). Az érdeklődés, a nagybecsűé, bizony, nem szolgálja ki azt a kínálatot, mely így el is korcsosul.
Szerencsés, akinek futja rá, hogy azt tehesse, ami szinte senkinek sem kell. Én nem tudom, nem merem, nem is akarom elárulni, ki lehet ilyen.
A terek megmaradnak. A kocsibelsők. Nem ülök fel, nem ülök be, engem ne ringasson Bécsig se a pamlag. Nem bírom ki a világ három oly óráját se, melyet nem magam határozok meg magamnak. Olvastad, Olvasóm, de a végkifejletet is elárulom: maradandó combtő-akadályoztatást szereztem be magamnak, de nem mentem orvoshoz januárban, mikor elcsúsztam a jégen. Csak úgy nézem a teniszezőnőket, ahogy ott kezeltetik magukat szegénykéim a fizetett program keretében. No, erről lehet most majd beszélni valamit; nem ment el ugyanis az eszem, hogy saját megéltjeimet meséljem. Hogy miért nem kell repülő, vonat, séta + tér, dedikálás, szereplés, se külhon, se belhon.
Á, amit a tévén látok, az sok mindenféle lehet nekem, ilyen és olyan, de mindenképp fontosabb, mint hogy a sérült lábammal öregasszonyok tempójában mászom a villamost fel és le. "A maga dolga, pajtikám!" Ezt hallom. "Élményeim nekem is vannak!" Mely igaz.
Mesélem tehát, amit bárki lát, s amit egyáltalán nem kellene mesélnem. Ez jellemző az egész mai kommunikációra. Mert mindenki látja, például, milyen a magyar futball. És mégis: a bíráló napilap sem adhatja alább, sportrovata magyar-futball-centrikus. Mit szóljak az egészhez, ha a sportlap meg öles címekkel hozza a gyalázatosat produkáló focistákról a cikkeket, a fél újság velük van tele.
Ez pedig píár. Ez azt bizonyítja, hogy igenis érdeklődést érdemel a téma. Nem a szidalom, hanem maga a tárgy. Ehhez nincs mit hozzátenni.
Mit sétáljak kocsmát kocsmára végiglátogatván, hajdani módomon, valahogy mégis elfogadva a teret, mely több, mint lakásom csekély belvilága? Mit, ha a labdarúgókról azt hallom, hogy bolondok lennének a válogatottban valamire jutni, ha az hátráltatja külföldi klubszereplésüket? Tudhatom én? Fel vagyok ültetve így azonságra, aminek magam eleve nézve vagyok. Ha ilyenhez hozzászólok. Vagy hogy miért van, szintén nagy kocsmatéma, viszonylagos társadalmi béke, "ha odáig jut már a dolog". Amit TGM enyhe, de csak enyhe túlzással prepolgárháborús állapotnak nevez. Ha odáig. Mert a fejeseknek előnyös az Unió, és tudják, mi fel leszünk ültetve arra, aminek nézve vagyunk, hát legyen inkább nyugság, majd úgyis mindenki meglátja. Én az ilyen egyszerűsítésekre azért nem vagyok vevő egészen. Persze mire van az ember "egészen". Csak moderátó. Na.
Maradok hát falaim közt, sokszor hétszám most már, a telefont érzéssel működtetem csak. Csoda, mégis: van munkám, nem csoda: nem várok csodát. Mint a lófogadás volt, ihletre: megérzem néha, hogy mégis jön valami, ami engem érdekel. A telefon akkor néha szerencsére működik.
Van egy filmsorozat az egyik adón, délelőtt tíztől tizenegyig. Ebbe csönget bele a postás, a csomagpostás; szeretteimmel már megoldottam a dolgot, jó. De ha valaki harmadszor, s épp a gyilkosság elkövetésekor "jelentkezik", s a kutyánk szétszaggatólagos ugatásba kezd, üvöltő bazmeggel megyek ki én is, vegye magára ember, kutya.
Ja, erről jut eszembe a Müskina. Láttam szereplését, meg még hét teniszhölgyét. A záró "világbajnokság-féle" a tél közeledtét jelzi. Barátom írja: jön a síugrás, azt is fogja unni. Én is. De arról legközelebb. Elszenvedtük a spanyol körbeversenyzést, a világ legkevésbé karizmatikus dögunalmát. Volt most ez a női tenisztorna. Amit, ha színvonalát néztük (el s nem el), kár volt megtartani. Hárommillió dollár összdíjért.
Érdekes, még ezeket a teniszezőnőket is szívesebben nézem, ösztönösen, mint a teniszező férfiakat. Mit nézzek férfiakat? A kocsmai szöveget sem szeretem azonban: hogy lehet a világ legszebb arcú francia leventeparancsnoka ilyen gusztustalan nő? Miért tol akkora pocakot maga előtt a Jenny Bébi, mint... Mint én. Mert ezt én mondtam. Csak nem szeretem. A világ első számúvá olykor vedlő, onnét olykor visszavedlő teniszhölgye hatalmasan megerősödött a tornateremben. Csak az álla is megnőtt. Igaz, olyan szeme van, mint egy őzikének: már ha az őzikének cipőgombszeme volna. Egy igen rokonszenvesen sötét és pici teniszhölgy feje mintha kalapács lenne, be vón verve egy másik kalapáccsal a mellkasába. A két orosz hölgy, küllemre, még belefért volna egy Csehov-darabba nővérnek (inkább ápolónővérnek), de egyikük (nem a bazmegelő, ő infantilis inkább) olyan halálfej is, ami szőkés Faust-nőalakhoz nem épp evidensen illő. Mindezt a becsapott néző haragjával írom: merthogy, íme, nem produkáltak jószerén mást, csak a küllemüket. Ki maradt még? Akiket a leginkább unt már a világ, most nem indultak, divatot terveztek a nagy tornával párhuzamosan; volt prominencia. Az egyetlen, aki legalább az egymillió dolláros első díjat megérdemelte, hát... De mondom, én az illedelem terét is elhagytam itt. ` csakugyan riasztó a Csehov-mellékszereplői naivitásával, a túl izomzatos hercigségével, szimplaságával. És nézzük és nézzük és nézzük.
Ezt néztem. Szerencsére a döntőt már nem, mert sem az újság, sem az Eurosport aktuális tájékoztatója nem adott meg jó időpontot. Még a tévéről: a 3 Sat régebben hajnalidőn legalább hozta a fontosabb sporteredményeket, még ha németcentrikusan is, hozta. Hogy átszervezték, látszott, el akarják hagyni a sportrovatosát neki. Tiltakozásokra lett meg napi egy hír, divatosan. Ilyen hírek főként: Vita a Bundestagban a német asztaliteniszre áldozható támogatás összegéről. - Jégkorongozóik az idén sem nyerték meg az idénynyitó svájci tornát. - Mario Basler divatbemuatója Dubaiban.
Amivel vissza is érkeztünk a teniszhez. Legközelebb a tíz-kenyais és öt-etiópos maratoni futás hihetetlen izgalmairól, az angol királyi házról és...és...és. (Nagyon díjas nálam ez a kifejezés.) Meg lovakról.
(Folyt. köv. téli szünet nélkül)
