Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Az utazó kedvezményre vágyik)

  • 2003. november 27.

Egotrip

Már egy éve nem kaptam munkát, senki nem adott, úgy tengettem az életemet, mint egy özvegy nyugdíjas, fogytam húsz kilót, a szemeimet beráncoltam, és akkor lett végképp elegem az életből, amikor megtudtam, hogy nálunk a menekültek kilencven százalék kedvezményt kapnak a vonatra, én meg nem. Pedig én is menekülök, hszja!, csak nem látszik.

Az utazó kedvezményre vágyik

Már egy éve nem kaptam munkát, senki nem adott, úgy tengettem az életemet, mint egy özvegy nyugdíjas, fogytam húsz kilót, a szemeimet beráncoltam, és akkor lett végképp elegem az életből, amikor megtudtam, hogy nálunk a menekültek kilencven százalék kedvezményt kapnak a vonatra, én meg nem. Pedig én is menekülök, hszja!, csak nem látszik.

Bementem a boltba, vettem egy csomag pengét meg egy üveg vodkát, hogy végzek magammal, lófaszt a seggetekbe, éngemet nem fogtok kizsigerelni.

Rágyújtottam a szobában, ittam a vodkából, kicsomagoltam a pengét, végiggondoltam cselekedetem helyességét, mikor csöngettek, a postás hozott egy ajánlottat.

Isten megijedt, hogy majd odaát fogok eztán randalírozni.

Kaptam munkát, egy bútorgyárba éjszakai portást. A pengét elraktam, jó lesz majd máskor, a vodkát megittam, és úgy örültem kipirosodva a nagy füstben, hogy mégse kell meghalnom, de azért ezt a menekültkedvezményt továbbra se vettem be.

A munka nem volt egy összetett, csak ébren kellett maradnom reggelig, hajnalban meg leírnom egy jegyzetbe, hogy mi történt éjszaka, de hát nem történt semmi, a műsorok jók a tévén, a rádió is jó, a mennyországban se lett volna ennél jobb dolgom.

Már biztos, hogy a negyedik hónapban voltam, és nem történt semmi, mikor az éjszaka kellős közepén megszólalt a tűzriasztó szirénája. Hogy a fene ette volna meg, úgy megijesztett, mert éppen készültem vécére, hogy egy kicsi be is szaladt.

Ha valamit utálok, hát az a tűzriasztás. Még gyerekkoromban is voltam vagy hármon, meg bombariadón, ki az utcára, be az utcáról, lófaszt a seggükbe.

De mert füstöt is éreztem, ez most komoly volt. Sokat gyakoroltam a tűzriasztást, ki az utcára, be az utcáról, de hogy igazából mit kell ilyenkor csinálni, a fene se tudja.

Mindjárt odamentem a tűzriasztó csengőhöz, ami annyira villogott, hogy az már nem normális. Szerencsére el tudtam olvasni, mi van ráírva. Aha, gondoltam, ez nagyon is egyszerű, nekem való feladat.

Az volt odaírva: "Tűz esetén benyomni!"

Átmentem az éjjel-nappaliba, vettem egy üveg vegyes pálinkát, fé`literest, meg hat üveg sört, a legutóbb ennyi éppen elég volt. Nem vagyok egy nagy ivó, inkább szépen iszok, és mióta elmúltam ötven, kettőnél többet nem keverek össze, ezt teszi a kor, ez a rutin.

Visszamentem a portásfülkébe, de addigra már hallottam, a raktárban ropog a tűz. Kicsit hangosabbra vettem a tévét, hogy ne zavarja az adást.

Vizespohárba kezdtem a pálinkával, hogyha majd úgy érzem, kimosom a vécén, és átváltok sörre, ami addig lehűl végre. Nem tudom, hogy szabad-e mondanom, de ahogy iszom, és megy a tévé, és haladok az ivással, egyre jobban romlik a műsor, vagy én javulok annyit, hogy nem bírom nézni, és amikor ilyenkor átkapcsolok a rádióra, már tudom, hogy legfeljebb két sör van hátra, de lehet, hogy csak egy.

Rázártam a portásfülke ajtaját, az jobban szigetel, ne jöjjön be az a büdös füst, mert mióta beálltam a portára, nem szívok cigarettát, nagyon utálom a füstöt, cigibe is meg más égéstermékbe is.

De már ahogy kimentem a vécére poharat mosni a sörnek, volt egy robbanás, az egész épület megremegett, gondoltam is, már csak az hiányzik, hogy a tűzhöz földrengés is legyen.

Kitöltöttem a pohár sört, kicsit megszaladt a habja, mer` olyan mohón öntöttem, kiszárított a pálinka, mikor levettem a tévé hangját, hogy a rádiót bekapcsolom, élő közvetítést adtak egy sötét utcából, kicsit hasonlított arra, ahol ez a bútorgyár van, de hát minden olyan egyforma, a fene gondolta volna, hogy ilyen híresek lettünk, hogy majd a tévé közvetíti a tűzoltókat meg mindent.

Gondoltam, ezt az egyet még elmesélem, mer` két hónapig voltam kórházba, állítólag ahogy a tűzoltók rám törték az ajtót, a pajszer a fejembe fúródott, azt mondták, nagy szerencsém volt, könnyen meghalhattam volna, de akkora szerencsém nem lehetett, mert a bútorgyárból kirúgtak, igaz az is, különösebb munka nem maradt ott, elégett az egész, állítólag csak negyven platni kilincs maradt, az meg mihöz?

De hát nem haragszom, mert nem emlékszem semmire, hogy fejbe vágott volna a martinász, vagy mi, a tűzoltó, mer` addigra már a második sör is lement a pálinkára, meg ugye egy kis füstmérgezés is okozott valamit.

Most megint nincs munkám, lassan fél éve. Megnéztem, a menekülteknek még mindig jár a kedvezmény, én meg itt rohadok elevenen, ahelyett, hogy utaznék. De majd utazok én, lófaszt a seggetekbe, átmegyek mindjárt vodkáért, a penge meg még ott van a szekrényben.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.