Minden háztartásba örökmozgót egyelőre nem ígért egyik kampányoló párt sem - a perpetuum mobile közgazdasági megfelelőivel viszont már egyre nagyobb számban találkozunk a kortesbeszédekben. Ezek közül az egyik legvonzóbb darab a munkahelyteremtés - elvégre mi lehet hasznosabb az "embereknek", mint hogy az állam elintézze, legyen egy jól fizető állásuk?
Pedig a munkahelyek (általában) úgy szoktak keletkezni, hogy egy vállalat felvesz egy munkavállalót, mert az a vállalat és a munkavállaló számára is előnyös. Mi köze lehet mindehhez az államnak?
Az első válasz az, hogy jó esetben nem sok. Az a társadalmi berendezkedés, amelyben az állam erősen próbált beleszólni ezekbe a kérdésekbe, finoman szólva nem jött be. (Ezt egyébként politikusainknak sem ártana tudomásul venni, és esetleg számításokat készíteni az általuk tervezett intézkedések hatásairól, ahelyett, hogy úgymond megegyeznének a munkaadókkal a teremtendő munkahelyek nagy - naná, majd kicsi! - számáról.) Amikor a munkaviszonyról a munkaadó és a potenciális munkavállaló határoz, azzal a nagy előnnyel jár, hogy a felek sokkal több információval rendelkeznek a megállapodással kapcsolatban, mint bárki más. Vagyis ily módon hatékony döntés születik: a munkavállalók a számukra leginkább megfelelő munkahelyekre kerülnek. Az állam tehát akkor teheti a legtöbbet a gazdaság hatékony működéséért, ha nem szól bele közvetlenül a munkaviszonyok létrejöttébe, de közvetett módon biztosítja a megfelelő intézményeket. Például egyértelmű és kiszámítható törvényeket hoz, és ezeket be is tartatja. Hasonlóan fontos az, hogy jó minőségű oktatást biztosítson, vagy hogy stabil és kiszámítható gazdasági környezetet tartson fenn. A gazdaság hosszú távú növekedését alapvetően ezek az intézmények határozzák meg, és nem a bombasztikus adócsökkentések vagy az átgondolatlan munkahely-teremtési támogatások. A munkaviszony sokban hasonlít a házassághoz: jó esetben hosszú távra szól, és mindkét fél számára előnyös. A munkahelyteremtést ígérő fantasztikus szlogenek majdnem annyira értelmesek, mintha a fogyatkozó népesség problémáját "házasságteremtéssel" próbálnánk kezelni. Ön mennyivel több házasságot kötne az idén, ha az esküvő után az állam meglepné 10 ezer forinttal? Mindegy! Legyen a házasságteremtő programoké a jövő! Csak meg kell egyezni előtte a vőlegények érdekvédelmi szervezetével!
Az átgondolt, jól célzott beruházástámo-gatás azonban - a házasságteremtéssel és a bombasztikus bejelentésekkel ellentétben - megoldhat olyan problémákat, amelyeket a piac nem kezel jól. Hogy megértsük, mikor hasznos a munkahelyteremtés támogatása, érdemes végiggondolni, hogy miért nincs értelme a házasságteremtő programoknak. Feltételezhetjük, hogy a házasulandó felek mindenki másnál több információval rendelkeznek arról, hogy jó lenne-e nekik, ha összeházasodnának, és ezért azt is feltehetjük, hogy állami beavatkozás nélkül azok (és csak azok) házasodnak össze, akiknek érdemes. Ilyen értelemben a piac jól működik. Amennyiben beindulna a házasságteremtő program (és mondjuk minden esküvőhöz 1 millió forinttal járulna hozzá a nagy vőfély), akkor legfeljebb azt érnénk el, hogy olyanok is összeházasodjanak, akiknek ez amúgy nem éri meg. Vagyis a házasságteremtés hatására két dolog történik: sikerül elkölteni az adófizetők pénzét, és az optimálistól eltérő számú házasság köttetik. Ebből adódóan a házasság támogatásának nincs értelme. Azaz egy esetben mégis lehet: ha a házasságok kimutathatóan olyan harmadik felekre is erős hatással vannak, akiknek az érdekeit a házasulandók nem veszik figyelembe.
Mivel feltételezhetjük azt is, hogy a munkaadó és a munkavállaló is képes saját érdekeinek megfelelő döntést hozni, a helyzet hasonló. Akkor van értelme az állami beavatkozásnak, ha a munkaviszony létrejötte másokra is hatással van, és így állami beavatkozás nélkül túl sok vagy túl kevés munkaviszony jön létre. Például előfordulhat, hogy amennyiben nem jön létre a munkaviszony, akkor eggyel többen fognak munkanélküli-segélyt igényelni, ami az adófizetők számára költséggel jár. Ezért az adófizetők számára megéri mondjuk a munkanélküli-segély felét odaadni a vállalatnak, hogy alkalmazza az illetőt. Egy másik példa az lehet, ha egy fejlett technológiát alkalmazó külföldi vállalat azt fontolgatja, hogy üzemet létesít hazánkban. Ekkor a vállalat megjelenése a térségben működő többi vállalat számára lehet előnyös (vagy hátrányos): például beszállítóvá válhatnak, és ilyen módon növekedhet a versenyképességük, de természetesen lehet, hogy a külföldi válla-lat által generált erősebb verseny kifejezetten előnytelen ezeknek a cégeknek. A harmadik példa az elmaradott térségek helyzete: az itt megtelepülő beruházások beindíthatják az egész térség fejlődését, és így sok harmadik felet hozhatnak jobb helyzetbe. Amennyiben ki lehet mutatni ilyen hatásokat, s ezeket a piac magától nem váltaná ki, akkor indokolt lehet az, hogy az állam a munkahelyteremtést ösztönző támogatásokat adjon.
Ha elfogadjuk a fentieket, akkor több érdekes következtetés is adódik. Az első az, hogy a támogatás mértékének alapvetően azzal kell arányosnak lennie, hogy milyen hasznokat okoz a munkahelyteremtés harmadik feleknek, és csak közvetve kell attól függenie, hogy a dolgozó és a munkaadó számára mennyire előnyös a támogatás. Például, ha a külföldi vállalatok jelenléte valóban komoly pozitív hatással van a környezetükre, akkor nincs mese: indokolt nekik többet fizetni. Észre kell vennünk azonban ennek a logikának a korlátait is. Általában nagyon sok olyan harmadik felet lehet találni, akire a munkaviszony létrejötte közvetlenül vagy közvetetten hatással van. A pozitív és negatív hatások megmérése és összesítése meglehetősen nehéz feladat, hiszen sok információ közt kell bonyolult összefüggéseket találni. Ezért az államigazgatás azzal a kísértéssel szembesül, hogy csupán egy-két jól hangzó érv alapján ossza ki a munkahely-teremtési támogatásokat. A bürokrácia túlbuzgósága és módszertani felkészületlensége viszont könnyen az adófizetők pénzének pocsékolásához vezethet.
Ne essünk hasra tehát a miniszterek és önjelölt miniszterjelöltek előtt, akik mindenféle támogatással és programmal sok-sok munkahelyet szeretnének teremteni. Hosszabb távon azokkal járunk jobban, akik az ilyesmit kétszer is meggondolják. De semmiképpen ne háborodjunk fel például azon (rögtön), hogy ugyanannyi támogatásból külföldi vállalatok csak harmadannyi munkahelyet teremtettek: a fő kérdés az, hogy ennyivel több-e ezeknek a munkahelyeknek a pozitív hatása harmadik felekre.
