Sokáig tespedtem, mi tagadás, vidéki magányomban. Télidőtt munka alig, kaszát köszörülni, ekét pucolni már eluntam, a tengerimorzsolás asszonydolog, a kemencesut cirmosunké - odakinn cudar hideg van, így hát az ember otthon ül, s röhög ostoba, régi könyveken, könyvtára különc kincseit veszi elő, mint féltve őrzött, magányos téli estékre eltett erős italt, s aprókat kortyol. El lehet így lenni hosszan.
Ám ha távoli kürtszó hallik, csak felkapja a magamfajta vén csataló is a fejét. Hogy megint veszélyben volna a haza. Jelesen a magyar kultúra volna veszélyben (mint az a volt miniszterelnöknek a Magyar Kultúra Napján tartott beszédéből kiviláglik). Már ha egyáltalán lehet jelen időben beszélni róla; a globalizáció mint özönvíz sodorja el, itt, most, a szemünk előtt, immár másfél évtizede (más források szerint "az elmúlt másfél évszázadban" történt meg az, hogy) "elöntött minket a világ minden tájáról a kulturális termékek áradata, mi magyarok valahogy elbizonytalanodtunk...". A kirelejzomát, mondom magamnak, csak halkan, fel ne verjem a nagyszobában szunnyadó családom, ennek fele sem tréfa. És vajon mit tettünk mi, magyarok ebben a veszedelmes helyzetben? Ritkán járok a székesfővárosban, nem tudhatom, miféle ellenlépésekkel, védőgátakkal álltak vajon elő a hozzáértő, nadrágos emberek. De, mint hallom, a helyzet elkeserítő: egyenesen nehéz ma hazánkban szembetalálkozni a magyar kultúrával. "Mintha elfogadtuk volna, hogy a magyar kultúrának csak múltja van, jelene és jövője nincs", és mi tagadás, a "nemzet lába (...) remegni" kezdett "a kulturális özönvíz láttán".
Ilyen egy nemzet, nahát. Istókzicsi, kezdem már szégyellni magam.
"Ideje, hogy felébredjünk, és szembenézzünk a helyzettel!" - mondom magam is együtt a szónokkal, ha a nemzetnek még alvás közben is remeg a lába, ott már komoly baj van. Közben meg elsodor bennünket az áradat, ha nem figyelünk. Márpedig, ha helyesen veszem ki a felszólításból, a mi hazánk választatott ki arra, hogy szembeszegüljön az áradattal: lehet bárhol (globálisan) bármilyen globalizálódás, hős nemzetünk ellenáll, s ha minden jól jön össze, emelt fejű, kultúrájára büszke és összetartó nemzet maradunk a jövőben is. És olyan kultúránk lesz, hogy na. Közösségi, magyar. Mert hiszen - korunk hamis prófétáinak vélekedésével szemben - az ember közösségi lény. A közösség pedig épít magának "új színházakat, múzeumokat, hangversenytermeket, alkotóházakat, operákat, művészeti palotákat..., mert ezek lehetnek a nemzeti kultúra erődítményei és védőbástyái". Ezekbe a védőbástyákba tehát a beste globálkultúra be nem teszi a lábát, ki lesz onnan füstölve, le lesz kaszabolva. És olyan lesz ez a magyar, nemzeti kultúra, hogy például lesz benne rend. Mert - és most ismét szó szerint idézek - "a rend nélküli szabadság nemcsak a művészetben vezet káoszhoz és parttalansághoz, de az élet művészetében is".
Szóval én nem tudom, mi folyik a fővárosban, hallottam ugyan harangozni virágzó, nagy magyar irodalomról, világhíres zeneszerzőkről és előadókról, európai rangú dzsesszművészekről, élénk képzőművészeti életről - de ha igaz az, hogy Budapest utcáin ma nem egykönnyen lehet találkozni a magyar kultúrával, sőt: általában hazánkban is nehéz, akkor veszem elő a kisbőröndöt, csak megnézem már magamnak azt a kultúrát. Azt az idegen, amerikai meg afrikai izét, a zsíros kapitalisták meg a vademberek ocsmány, túlfűtött és nemzetellenes szennyáradatát, amelyben se az ősök tisztelete, se a másik ember megbecsülése, se a szeretet és a szabadság rendje. Ne éppen én hiányozzak a gátépítők, kultúránk védelmezői, a múltba ragadó kultúra jelenbe rángatói közül. Itthon úgy sincs mit csinálnom.
