Jelen értekezésem tárgya a megvitatás leblokkolásának, megakadályozásának, felfüggesztésének vagy meghiúsításának jelensége, jelesen két olyan módja, amely napjainkban és társadalmunkban meghatározó. Miután vitapartnerünket, beszélgetőtársunkat, a kommunikáció másik résztvevőjét hajdúval megveretni már nem szokás, zsandárokat nem hívunk rá, csizmájára nem pökünk, s általában is igyekszünk megőrizni a kulturált társalgás látszatát, olyan stratégiák alakultak ki, amelyek sikeresen elhárítják a diszkusszió számunkra kellemetlen folytatását, s a megoldhatatlan ismeretelméleti probléma mezében vetnek hamarost véget a diskurzusnak.
Az egyik módszer a "hipotetikus kérdésekre" történő hivatkozás, amely eredetét állítólag valamely külhoni (miniszter)elnöktől veszi, márpedig a (miniszter)elnökök, tudjuk, filozófiai kérdésekben mindig is szaktekintélyeknek számítottak. Az ismeretelméleti kétely a pusztán képzeletbelileg létező valóság megismerhetőségét és a való világgal való összefüggését (egyáltalán: kontinuitását) illeti: meg lehet-e válaszolni olyan kérdést, amely nem a valóságosan létező világ tényeire, hanem feltételezésekre vonatkozik? ("Hipotetikus kérdésekre nem válaszolok.") Egyszerű példával: nem viszek magammal esernyőt, és valaki megkérdezi: "Mit csinálsz, ha elered az eső?" Vagy ezt: "Mit csináltál volna, ha elered az eső?" Az előbbi kérdés esetleg, az utóbbi feltétlenül a "hipotetikus kérdés" kategóriája alá sorolódik ezen (miniszter)elnöki logikában, amelyre nem lehet válaszolni. Ahelyett tehát, hogy a kérdezőt egyszerűen pofán vágnánk, elküldenénk a véresre, vagy hidegen közölnénk, hogy "nincs válasz" - mosolyogva hivatkozunk az immár közismert tételre, miszerint "hipotetikus kérdésekre nem válaszolunk".
Némi gondot okozna, ha a kérdéseket - amelyeknek számos felosztása lehetséges, persze - a hipotetikus-nem hipotetikus dimenzióban kívánnánk elhelyezni, ily módon sajnos a kérdések jelentős többsége a hipotetikus mezőbe kerülne, és minden párbeszéd elég nyögvenyelőssé válna. Szerencsére a közszereplő nincs efféle nyelvfilozófiai mutatványokra rászorulva, voltaképpen bármely kérdést könnyedén "hipotetikusnak" minősíthet, és csak arra válaszol, amire akar, mégis megőrzi a készséges, udvarias, ám megfontolt partner imidzsét. A "hipotetikus" szóval mintegy leszereli a kérdezőt, rávilágít, hogy a mi kis köznapi kommunikációnk fölött van egy mélyebb, igazabb, filozófiai szint, ahonnan a könnyed csevegés, a kérdés-válasz automatizálódott váltakozása hamisnak, félrevezetőnek, ismeretelméletileg problematikusnak látszik. A kérdezőnek egy pillanatra el kell gondolkodnia azon, hogy vajon nem veszedelmes felületességgel, egyenesen gonosz, aljas módon fogalmazta-e meg kérdését, s még jó, ha ezzel az elegáns episztemológiai érvvel megúszta.
A másik módszer az igazolás, bizonyítás, bizonyíték, levezetés, meggyőződés problémáival áll kapcsolatban. Ha az asztalon ott áll egy pohár, és egyikünk állítja ezt a tényt, másikunk azért tagadhatja; noha a kommunikáció gyakorlatában általában sikerrel zajlik ilyen esetben a meggyőzés, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy a bizonyítás mely pontján makacsolja meg magát vitapartnerünk, melyik az a pont, ahol nem fogadja el a bizonyítékot. Az emlékezetes vicc szerint Kohn és Grün vadászni mennek, lőnek egy medvét, majd bemennek a fogadóba áldomást inni. Mikor kijönnek, a medve nincs sehol. "Hol a medve, Grün?" - kérdi Kohn. "Milyen medve?" "Hát amit lőttünk." "Mit csináltunk?" "Elmentünk vadászni, ugye?" "Igen." "Volt nálunk puska, ugye?" "Igen." "Megláttunk egy nagy barna medvét, ugye?" "Igen." "Lelőttük, ugye?" "Igen." "Aztán bejöttünk ide a fogadóba áldomást inni, a medvét meg kint hagytuk, ugye?" "Igen." "Na. Akkor hát hol a medve?" "Milyen medve?"
A bizonyosság nem egyszerű dolog. A bizonyosság kommunikálása, a tényekről való meggyőzés, a levezetés ráadásul nem pusztán a szubjektum dolga, hanem interszubjektív aktus, amelyhez legalábbis hasonló konvenciókra, célokra, előfeltevésekre volna szükség. A fenti esetben valószínűsíthető, hogy Grün egyszerűen csak hülye, Kohn ezért nem jut vele dűlőre. De lehetnek más esetek is. Mi szolgálna például megfelelő bizonyítékul arra, hogy nem történt választási csalás? A választási eredmények (mint tényállítás) csöppet sem számítanak bizonyítéknak azok számára, akik csalást emlegetnek. Ha újraszámlálás volna, és nem az általuk elvárt (előfeltételezett) eredmény jönne ki, rendíthetetlenül elutasítanák mindazt, amit partnerük kézenfekvő bizonyítéknak gondol. A jeles építész és magyargondolkodó határozottan kijelentette, hogy csalás történt, és ezt mindenki tudja. Mármost van-e egyáltalán bármilyen elvi lehetősége annak, hogy ennek az ellenkezőjét bárki bizonyítsa?
Jól el tudjuk képzelni, hogy Kohn káromkodott egyet az orra alatt, vállára vette a puskát, és elindult hazafelé, megfogadva, hogy ezzel az idiótával aligha fog újra vadászni menni. Grün (ha mégsem teljesen hülye, hanem mondjuk sutytyomban, amíg Kohn pisilt, jó pénzért eladta a vadat a pakulárnak), megúszott egy hosszadalmas vitát, véget vetett a kellemetlenségeket ígérő diskurzusnak. Az Újraszámlálók Köre ugyanígy az ismeretelmélet súlyos kérdéseit mozgósítja: bizonyos tényeket elfogad, de sosem tudhatjuk, hol az a pont, ahol ismét a csalásról kezd majd szónokolni. Nem a megvitatás, átgondolás, bizonyítás a célja. Egyáltalán: maga a kommunikáció sem. Jól elvan a maga igazságával.
