Podmaniczky Szilárd: Déli verő

publikálva
2002/29. (07. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nézem a sövényt, kilátszik-e a fejem belőle. A sövénybe belevágtak egy padnyi helyet, a padnyi helyen pad, leülök. A szomszédos bevágás padján fiatal fiú ül, maga elé hajol, arca kezében, hátán hátizsák. Leülök, leültem. Előttem a villamossín, dupla, egy pár oda, egy pár vissza.

Nagymama-átszálló

Nézem a sövényt, kilátszik-e a fejem belőle. A sövénybe belevágtak egy padnyi helyet, a padnyi helyen pad, leülök. A szomszédos bevágás padján fiatal fiú ül, maga elé hajol, arca kezében, hátán hátizsák. Leülök, leültem. Előttem a villamossín, dupla, egy pár oda, egy pár vissza.

Mögöttem a kórház, a falai sárgák, a melegtől mintha száradna, mintha kiszáradna, mintha a kórház belső falaiban keringő emberi nedvesség párologna át rajta.

Intenzív: a hosszú folyosó végén, mondja a portás, aki ma kezdett, kissé bizonytalan, mintha kérdezné: hosszú?, folyosó?, végén?, intenzív?

Ülök a padon, odabent a falak között a nagymama, a torkában műanyag légzőcső, az egyik szeme félig nyitva, a halál napok óta eksztázisban járja táncát az ágy körül, néha mintha az infúzióhoz is hozzáérne. A szívritmus tőzsdei grafikont fest föl. Bux, és milyen most ez a szó, elbuksz. Jöttél és már mégy, mindkét irányban lengőajtók, a lengést az emlékezet rugói csillapítják, s majd megáll, hogy más jöhessen, hogy azt higgye, ez az ajtó csak neki van fenntartva.

Ülök kint, a sövénybe vájt padon, megjön az első villamos, az oldalán sötétkék csíkban Harry Potter vigyorog, jön a varázslat, jön a csodavilág, a villamos horpadt lemezei majd szétesnek indulás után. Egy idős nő ül Potter fölött, a lába éppen Potter fején áll, mintha ő maga görbén ülve ott, ő lenne a korona.

Végül is mire várok itt a padon, az eső még nem esik, csak a villám cikáz. Milyen ostoba az ember, képes azt képzelni, hogy az ég is könnyezik. Pedig ez csak mezőgazdaság. Ám ott is: a mezőgazdaság halála.

Csapkodnak a gondolatok, a villámok, a másik irányba is elmegy a potteres villamos, az orrom előtt vonszolják elektromotorral a csodavilágot. Lehet-e a dolgok legbenső érzése közben líneába állt történetet kikövetelni magamtól? Mert eső- és történetszag van. De nem kívánja egyetlen porcikám se a dramaturgiai felépítményt, az ellensúly épp ott nyugszik az épület másik oldalán, az agyhalál, a szívhalál, a halálok minősítetlen, összetett esetei.

Nem vagyok gyáva, de nem merem magamhoz közel engedni a haldoklók látványát, mert hiába mozdulatlanok, épp ezért jól szemügyre vehetők, a mozdulatlanság a legvadabb dinamika alapja; ahogy a halál az arcomba vág.

Nincs mentségem, a pad kényelmetlen, az élet hülye kérdései ledugaszolják a halál hülye kérdéseit. Ha szenvedni akarnék, nem tudnám, hogy ma mi lesz otthon a vacsora. Nem kívánok szenvedni, tudásom a világról, önmagamról nem a pálma alatti teher súlya szerint szerzem, másképp, s amíg nem jön rá senki, magánügy.

A nagymama tüdejében a cső. Most érzem, hogy nekem is ott van, szar érzés. És már nincs hová felgyógyulni, nincs értelme a gyógyulásnak, a korral elment az élete, az ő tere már csak ő maga, az ő saját teste az ő élettere. És most azt kell elhagyni. Belenézek az üres világba, nekem hol van most az életterem, az életterem határa, meddig mehetek el, meddig tágul a világom, hogy aztán egy szép naptól kezdve zsugorba váltson.

Hárman várnak a villamosra. Akár egy mese kezdete. A nagy, a közepes és a legapróbb. Mind ugyanabba az irányba igyekeznek. És nekem se járja át más a gondolatom, mint hogy minden a végzetesség szimbóluma legyen. Három nő, egyként, haladnak a korral.

Az orvosok szótlanul járnak odabent a százszor kopott linón, a kövön, amely a finom fapapucs-eróziótól tükörsima. Csak a tévé üvölt, rázza az öklét a politika. Ez a két kép együtt: egy teremnyi haldokló s halálukkal szemben megannyi negédes hazug disznó. Az élet utolsó pillanatának igazságtételére gondolok, amikor minden világba köpött mocsokság visszaömlik, s gyilkos táncban, nanométerenként roppantja össze a koponyát. Szétnéznék a haldoklók között, de senkin nem látszik, hogy eddig mit csinált. Nem látszik.

Az orvosok nem beszélnek, vagy ha beszélnek, szavaik úgy hangzanak, mint egy eltévedt útleírás, esküszövegük pár mondat a sok között, az élet saját természete szerint megy át a halálba, Hippokratész eutanál.

Még soha nem láttam halottat, s nem is fogok, mígnem egyszer csak tükörbe nézek.

A falak vastagok, sárgák, mellettük akácok, ömlik a meleg az égből, minden mozdulatlanul ismétlődik. Kitágulnak a halottak, a hűtőkamrák mélyén a halott fagylaltárus. Líra; tudom, a csővezeték könyöklő hőhajlata. Miért ficánkol így az agyam, miért nem szögezi oda egy pontra intenzíven az elmúlás? Mert olyan, mintha nem lenne igaz. Nem az a szokásos: a "velem nem fog megtörténni", hanem mintha nem lenne valóságos nekem a halál. De talán így van ez: mindaddig, amíg nem valóságos, életben maradhatok. Majd ha érzem, pusztán a lehetőség adott, már megnézhetem magam, lásd tükör.

Az utcán hirtelen csönd támad, vihar előtt vagyunk, akkora csönd, hogy a neszmérőt eldobhatod. Se szél, se villamos, az ablakok zárva. Arra gondolok: egy pillanatra megáll a világ, mikor valaki eltávozott. Lehet, hogy most. Csend van, nem mozdul semmi. És a csendben hosszú, néma kamionsor jön az úton. Mintha az égből érkeznének éppen. Némán gördülnek az úton, nesztelen, s ott előttem, a kórház előtt megállnak. Várnak. Jöttek a holt lelkekért. Gondolom. A nagymama átszáll. Valami nesz, mintha valaki jönne le a lépcsőn, megfordulok, már látom, a fejem kilátszik a sövény felett.

publikálva
2002/29. (07. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk