Podmaniczky Szilárd: Déli verő

  • 2002. július 18.

Egotrip

Nézem a sövényt, kilátszik-e a fejem belőle. A sövénybe belevágtak egy padnyi helyet, a padnyi helyen pad, leülök. A szomszédos bevágás padján fiatal fiú ül, maga elé hajol, arca kezében, hátán hátizsák. Leülök, leültem. Előttem a villamossín, dupla, egy pár oda, egy pár vissza.

Nagymama-átszálló

Nézem a sövényt, kilátszik-e a fejem belőle. A sövénybe belevágtak egy padnyi helyet, a padnyi helyen pad, leülök. A szomszédos bevágás padján fiatal fiú ül, maga elé hajol, arca kezében, hátán hátizsák. Leülök, leültem. Előttem a villamossín, dupla, egy pár oda, egy pár vissza.

Mögöttem a kórház, a falai sárgák, a melegtől mintha száradna, mintha kiszáradna, mintha a kórház belső falaiban keringő emberi nedvesség párologna át rajta.

Intenzív: a hosszú folyosó végén, mondja a portás, aki ma kezdett, kissé bizonytalan, mintha kérdezné: hosszú?, folyosó?, végén?, intenzív?

Ülök a padon, odabent a falak között a nagymama, a torkában műanyag légzőcső, az egyik szeme félig nyitva, a halál napok óta eksztázisban járja táncát az ágy körül, néha mintha az infúzióhoz is hozzáérne. A szívritmus tőzsdei grafikont fest föl. Bux, és milyen most ez a szó, elbuksz. Jöttél és már mégy, mindkét irányban lengőajtók, a lengést az emlékezet rugói csillapítják, s majd megáll, hogy más jöhessen, hogy azt higgye, ez az ajtó csak neki van fenntartva.

Ülök kint, a sövénybe vájt padon, megjön az első villamos, az oldalán sötétkék csíkban Harry Potter vigyorog, jön a varázslat, jön a csodavilág, a villamos horpadt lemezei majd szétesnek indulás után. Egy idős nő ül Potter fölött, a lába éppen Potter fején áll, mintha ő maga görbén ülve ott, ő lenne a korona.

Végül is mire várok itt a padon, az eső még nem esik, csak a villám cikáz. Milyen ostoba az ember, képes azt képzelni, hogy az ég is könnyezik. Pedig ez csak mezőgazdaság. Ám ott is: a mezőgazdaság halála.

Csapkodnak a gondolatok, a villámok, a másik irányba is elmegy a potteres villamos, az orrom előtt vonszolják elektromotorral a csodavilágot. Lehet-e a dolgok legbenső érzése közben líneába állt történetet kikövetelni magamtól? Mert eső- és történetszag van. De nem kívánja egyetlen porcikám se a dramaturgiai felépítményt, az ellensúly épp ott nyugszik az épület másik oldalán, az agyhalál, a szívhalál, a halálok minősítetlen, összetett esetei.

Nem vagyok gyáva, de nem merem magamhoz közel engedni a haldoklók látványát, mert hiába mozdulatlanok, épp ezért jól szemügyre vehetők, a mozdulatlanság a legvadabb dinamika alapja; ahogy a halál az arcomba vág.

Nincs mentségem, a pad kényelmetlen, az élet hülye kérdései ledugaszolják a halál hülye kérdéseit. Ha szenvedni akarnék, nem tudnám, hogy ma mi lesz otthon a vacsora. Nem kívánok szenvedni, tudásom a világról, önmagamról nem a pálma alatti teher súlya szerint szerzem, másképp, s amíg nem jön rá senki, magánügy.

A nagymama tüdejében a cső. Most érzem, hogy nekem is ott van, szar érzés. És már nincs hová felgyógyulni, nincs értelme a gyógyulásnak, a korral elment az élete, az ő tere már csak ő maga, az ő saját teste az ő élettere. És most azt kell elhagyni. Belenézek az üres világba, nekem hol van most az életterem, az életterem határa, meddig mehetek el, meddig tágul a világom, hogy aztán egy szép naptól kezdve zsugorba váltson.

Hárman várnak a villamosra. Akár egy mese kezdete. A nagy, a közepes és a legapróbb. Mind ugyanabba az irányba igyekeznek. És nekem se járja át más a gondolatom, mint hogy minden a végzetesség szimbóluma legyen. Három nő, egyként, haladnak a korral.

Az orvosok szótlanul járnak odabent a százszor kopott linón, a kövön, amely a finom fapapucs-eróziótól tükörsima. Csak a tévé üvölt, rázza az öklét a politika. Ez a két kép együtt: egy teremnyi haldokló s halálukkal szemben megannyi negédes hazug disznó. Az élet utolsó pillanatának igazságtételére gondolok, amikor minden világba köpött mocsokság visszaömlik, s gyilkos táncban, nanométerenként roppantja össze a koponyát. Szétnéznék a haldoklók között, de senkin nem látszik, hogy eddig mit csinált. Nem látszik.

Az orvosok nem beszélnek, vagy ha beszélnek, szavaik úgy hangzanak, mint egy eltévedt útleírás, esküszövegük pár mondat a sok között, az élet saját természete szerint megy át a halálba, Hippokratész eutanál.

Még soha nem láttam halottat, s nem is fogok, mígnem egyszer csak tükörbe nézek.

A falak vastagok, sárgák, mellettük akácok, ömlik a meleg az égből, minden mozdulatlanul ismétlődik. Kitágulnak a halottak, a hűtőkamrák mélyén a halott fagylaltárus. Líra; tudom, a csővezeték könyöklő hőhajlata. Miért ficánkol így az agyam, miért nem szögezi oda egy pontra intenzíven az elmúlás? Mert olyan, mintha nem lenne igaz. Nem az a szokásos: a "velem nem fog megtörténni", hanem mintha nem lenne valóságos nekem a halál. De talán így van ez: mindaddig, amíg nem valóságos, életben maradhatok. Majd ha érzem, pusztán a lehetőség adott, már megnézhetem magam, lásd tükör.

Az utcán hirtelen csönd támad, vihar előtt vagyunk, akkora csönd, hogy a neszmérőt eldobhatod. Se szél, se villamos, az ablakok zárva. Arra gondolok: egy pillanatra megáll a világ, mikor valaki eltávozott. Lehet, hogy most. Csend van, nem mozdul semmi. És a csendben hosszú, néma kamionsor jön az úton. Mintha az égből érkeznének éppen. Némán gördülnek az úton, nesztelen, s ott előttem, a kórház előtt megállnak. Várnak. Jöttek a holt lelkekért. Gondolom. A nagymama átszáll. Valami nesz, mintha valaki jönne le a lépcsőn, megfordulok, már látom, a fejem kilátszik a sövény felett.

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.