Kálmán C. György: Magávalóság

  • 2001. november 1.

Egotrip

Amióta főmérnök vagyok, ég a kezem alatt a munka, virágzik a gyár, az én képzelőerőm áldott mozgató energiája meglátszik mindenen.

Exegi monumentum

Amióta főmérnök vagyok, ég a kezem alatt a munka, virágzik a gyár, az én képzelőerőm áldott mozgató energiája meglátszik mindenen.

Kivágtam az irodából a hamuszürke acélvázas svéd bútorzatot, legyen emberi, meleg, barna koloniál, torontáli a falon (édes Erdély!), diszkrét vízköpő Zsolnay a sarokban. Azt a vén trotli Bernáthnét áttettem a bérelszámolásba, Esztike jobban mutat, angolul is pötyög valamit, hetente egyszer-kétszer, hm, túlórázunk. A hároméves japán szolgálati kocsit nullára írattam, a Saab az én stílusom.

De ez csak a szűkebb házam tája, hogy így tréfásan fogalmazzak, bátran mondhatom, hogy az egész gyár arculatot váltott az én elképzeléseim nyomán. Tavaly volt tízéves a káefté, rendeztünk zsákbanfutást és tréfás vetélkedőt, mindenki kapott lufit, parkosítottuk a hátsó udvart, gyepszőnyeg, muskátli, bukszus, tuja. Én találtam ki. Volt oklevél is, az igazgató adta át, régi haver, még a régi időkből.

És hát a fejlesztések. Voltak morgolódások a száraztekercselőktől, hogy a túlórák, munkavédelmi szempontok meg anyagellátás, ilyesmi. No, kapott az egész részleg tágas öltözőt, kugliteremmel, férfi-női tusoló, szabadidős futópadok, három szobabicikli. Az egész gyár a csodájára járt. A gazdasági igazgató is jó barát, kigazdálkodta. Összejár a két család, lórumozni, kanasztázni, még zenét is hallgatunk. A Bánk bánt meg A mosoly országát. Fejlődik a gyár, nem sajnáljuk a pénzt a beruházásoktól. Nem érzed jól magad a száraztekercselőknél? Gondjaid vannak? Bérproblémák, múló egészségügyi panaszok, szervezési nehézségek? Ugyan már. Hát kinek van még kugliterme a gyárban, férfi-női tusolóval, szabadidős futópadokkal, három szobabiciklivel, s mindez egy építészetileg is kiemelkedő környezetben?

Kedvező anyagi feltételek, bázisalapú rendszerszervezés, előremutató szemlélet, hatékony szociális odafigyeléssel párosulva, én már csak azt mondom, így kell ezt csinálni, és mindenki megtalálja a számítását.

Egy új üzemcsarnokot is terveztettünk, az igazgató barátnéja fél áron megcsinálta. Az oldalába még egy istálló is odafért, ha jön a külföldi partner, körbe lehet lovon vezetni, kis helyi szín, lássa, milyen nép ez a miénk. Építkezni kell, nagyot mutatni, örököt, maradandót alkotni.

Az az igazság, hogy a hardver számít. Voltam néhány éve egy számítógép-történeti kiállításon, szépen lehetett látni, hogy a böhöm, szobányi vasszörnyetegek hogyan alakultak át kézhezálló, csillogó, pehelykönnyű mütyürökké, hogyan lapult le és csinosodott a monitor. Ki emlékszik arra, hogy melyiken milyen programok futottak? Hogy melyiket mennyire használták ki, mire használták egyáltalán, és megbirkózott-e a feladattal? Kit érdekel, hogy a legfrissebb modellt csak amőbázásra vagy pasziánszra használja-e az ember? A hardver emlékmű, most hadd fogalmazzak költőileg: útjelző az időben. Innen merítettem én is az ihletet. Nem működtetni kell, nem jóltartani, nem adni, nem a kedvet keresni, nem formálni, alakítani, karbantartani, gondozni - hanem teremteni, építeni, emlékezetessé tenni. Senki nem fog emlékezni arra, hogy milyen jól vagy rosszul érezték magukat a dolgozók az én főmérnökségem alatt, még a termelés hatékonysága, a termékszerkezet-váltás vagy a későbbi fejlesztések megalapozása is hamar feledésbe merül, akár sikeres volt, akár nem - de az a tízéves évfordulós megemlékezés (oklevelekkel), hogy parkosítottuk a hátsó udvart (gyepszőnyeg, muskátli, bukszus, tuja), az új öltözőcsarnok, a rekreációs center, istálló és lovarda, irodai felújítások. Igen sok pénzt pályázati úton is szét akartunk osztani, nem mi tehetünk róla, hogy a dolgozók nemigen vették igénybe, mindenféle olcsó kifogásokkal jöttek, szerintem egyszerűen nem is kell nekik, a fene a jó dolgukat. Azért az év végi szilveszteri bulin (mert az is lesz!) kihirdetjük, hogy milyen hatalmas összeget bocsátottunk a rendelkezésükre. A többi nem a mi gondunk, végül is.

Az az igazság, hogy nem is nagyon érdekel, hogy ki mit szól a gyárban, hogy összesúgnak a hátam mögött. Fejlődik-e, épül-szépül-e az üzem, nagyobb-e a dicsősége, szétárad-e a fénye? Na ugye. Káprázatos feltételek teremtődnek, tessék megtölteni tartalommal. Teremtünk, nem a piti hétköznapokkal foglalkozunk. Híres leszek. Nemsokára buszmegállót is létesítenek a gyárnál. A nevem ott szerepel az alapkövekben és az épületek falán, arannyal futtatott kis márványtáblán.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.