Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

  • 2001. november 1.

Egotrip

Behelyezem. Pontosabban: behelyezném! Hogyha bírnám! - hogy egészen tárgyszerű legyek. Megint ez a nagyképűség, ez az optimizmus, ez a kórosan túltengő önbizalom. Miként ha a döntés már magával az eredménnyel volna azonos. Megint elszaladt a ló velem. Behelyezem, behelyezem... Pusztán csak így, mint a nagyok, kijelentő módban. Mi az, hogy behelyezem? Ahogy azt Móricka elképzeli! Csak úgy ripsz-ropsz behelyezi, mi? S már halad is tovább, telnek az oldalak, a kasszához fáradunk, mint aki jól végezte dolgát; behelyezed. Behelyezed. Miféle beszéd ez? Merészet álmodni, az kéne, mi? Paraszt. Hát, nem, igen tisztelt író bácsi, nem adják ilyen könnyen a megkönnyebbülést. Odébb van még az az üveges tekintet, az az üdvözült félmosoly, mellyel ellazulásodat nyugtázhatod. Enyhén szólva. Hogy finom legyek. Ha egy párnán múlna, vagy bármi ilyenen, a külső körülményeken, ha efféle könnyű kézzel le lehetne kerekíteni a szöveget, akkor csupa leeresztett, boldog ember ejtőzne a szobák mélyén így éjjel tizenegy körül: több millió sugárzóan boldog arcot tükröznének a repedezett plafonok. Nem ez a nyögés, ez a hörgés, ez a forgolódás volna műsoron mindenütt. Ez a koncentrált, hősi küzdelem, az akaratok megfeszített dáridója, hogy végre már jó legyen. Ha a párnán múlna, akkor nem lennének már ilyentájt százezerszám átizzadt gombócba gyűrve a paplanok, nem kelne föl tízpercenként egyáltalán senki, nem keresné köröző lábfejjel a papucsát, hogy a spájzba tapogatván, mint aki menekül, csak úgy, az üvegből, mohó slukkolással újabb két deci pálinkát igyon. Nem nyögnének egy rettentőt valahonnan nagyon mélyről, a lélek legrejtettebb fenekéről az elhájasult asszonyok, mert az a kéz, az a nyelv, amelyik hosszú tízperceket játszott a mellbimbójukon, körbesimogatta, körbenyalogatta, megbirizgálta, megszívogatta, majd elindult lassan, ráérősen lefelé a feszes hason, elidőzött, szűzanyám, egy fél órát legalább nedves, lüktető pinájukon, eszükbe jutott. Akkor nem dolgoznának odabent a pirulák - csillapítók, altatóhegyek, kábítószerek -, hogy mielőbb felszívódjanak, s a vérbe bekerülvén eljuttassák a lüktető, fortyogó agyakba megváltó üzenetüket: semmi, semmi nincs már, s ami a fő, te sem vagy magadnál, te sem létezel. Nincs rajtad súly, felelősség, nem kell észnél lenni már. Nem gondolsz semmire, megszűntek az érzéseid, nem kell - mivel nincs kin - uralkodni magadon: a szabadító, ájult döglés immár kivitelezhető. Akkor nem volna egyetlen, milliónyi hörgésszerű fuldoklásból megképződő, összefüggő sóhaj az éjszaka, nem merednének a semmit markoló, pikasszós kezek a sötétbe, nem röpködnének delfinszerű ívben forgolódó, lucskos testek a nyikorgó rugójú, bepállott ágyak fölött. Nem lenne az egyedüli vágyálom, terv, célkitűzés össztársadalmilag, hogy ne fájjon már, ne legyen rossz ennyire; vagy ha fáj is, ne érezzem, ne tudjak róla, hogy vagyok. Hogy nulla fokra tompuljon a tudat, hogy az impulzusok, drága jó istenem, csillapodjanak; hogy dögöljek meg vagy történjen már bármi, jöjjön, mit bánom, akármi, csak ennek az egésznek vége legyen. Csak legyen vége már. Csak álljon le a verkli, ne gondoljak, ne érezzek semmit, semmit egyáltalán. Csak valami kongó, áthatolhatatlan, matt, fekete üresség legyen, egybefüggő, szálkás vaksötét, melynek nincsenek tartalmai; amiben nem dereng fel az égvilágon semmi, nincs benne gondolat, vagy ha mégis, akkor nincsen tárgya, vagy ha mégis, akkor kizárólag csakis annyi, hogy igen, megvan, megvan a dolog: üres vagyok, mint egy bánya, amiben megszűnt a kitermelés. Nincs történés, nincsen érzés, nyoma sincs életnek, megcsináltam, na ugye, hogy. Hatékony, sikeres vagyok én is, mint a győztesek, mert kivívtam, hogy vége van. A mai napi létezésnek vége van. Megcsináltam, bevégeztem, és most jó nekem. Viktória, heuréka, meg minden ilyenek. Igen, sikerült leeresztenem: bambára és vizenyősre tompítani magamat. Jöjjön el a te országod, felemelő, boldog, öntudatlan, kómaszerű ájulat.
Behelyezem. Pontosabban: behelyezném! Hogyha bírnám! - hogy egészen tárgyszerű legyek. Megint ez a nagyképűség, ez az optimizmus, ez a kórosan túltengő önbizalom. Miként ha a döntés már magával az eredménnyel volna azonos. Megint elszaladt a ló velem. Behelyezem, behelyezem... Pusztán csak így, mint a nagyok, kijelentő módban. Mi az, hogy behelyezem? Ahogy azt Móricka elképzeli! Csak úgy ripsz-ropsz behelyezi, mi? S már halad is tovább, telnek az oldalak, a kasszához fáradunk, mint aki jól végezte dolgát; behelyezed. Behelyezed. Miféle beszéd ez? Merészet álmodni, az kéne, mi? Paraszt. Hát, nem, igen tisztelt író bácsi, nem adják ilyen könnyen a megkönnyebbülést. Odébb van még az az üveges tekintet, az az üdvözült félmosoly, mellyel ellazulásodat nyugtázhatod. Enyhén szólva. Hogy finom legyek. Ha egy párnán múlna, vagy bármi ilyenen, a külső körülményeken, ha efféle könnyű kézzel le lehetne kerekíteni a szöveget, akkor csupa leeresztett, boldog ember ejtőzne a szobák mélyén így éjjel tizenegy körül: több millió sugárzóan boldog arcot tükröznének a repedezett plafonok. Nem ez a nyögés, ez a hörgés, ez a forgolódás volna műsoron mindenütt. Ez a koncentrált, hősi küzdelem, az akaratok megfeszített dáridója, hogy végre már jó legyen. Ha a párnán múlna, akkor nem lennének már ilyentájt százezerszám átizzadt gombócba gyűrve a paplanok, nem kelne föl tízpercenként egyáltalán senki, nem keresné köröző lábfejjel a papucsát, hogy a spájzba tapogatván, mint aki menekül, csak úgy, az üvegből, mohó slukkolással újabb két deci pálinkát igyon. Nem nyögnének egy rettentőt valahonnan nagyon mélyről, a lélek legrejtettebb fenekéről az elhájasult asszonyok, mert az a kéz, az a nyelv, amelyik hosszú tízperceket játszott a mellbimbójukon, körbesimogatta, körbenyalogatta, megbirizgálta, megszívogatta, majd elindult lassan, ráérősen lefelé a feszes hason, elidőzött, szűzanyám, egy fél órát legalább nedves, lüktető pinájukon, eszükbe jutott. Akkor nem dolgoznának odabent a pirulák - csillapítók, altatóhegyek, kábítószerek -, hogy mielőbb felszívódjanak, s a vérbe bekerülvén eljuttassák a lüktető, fortyogó agyakba megváltó üzenetüket: semmi, semmi nincs már, s ami a fő, te sem vagy magadnál, te sem létezel. Nincs rajtad súly, felelősség, nem kell észnél lenni már. Nem gondolsz semmire, megszűntek az érzéseid, nem kell - mivel nincs kin - uralkodni magadon: a szabadító, ájult döglés immár kivitelezhető. Akkor nem volna egyetlen, milliónyi hörgésszerű fuldoklásból megképződő, összefüggő sóhaj az éjszaka, nem merednének a semmit markoló, pikasszós kezek a sötétbe, nem röpködnének delfinszerű ívben forgolódó, lucskos testek a nyikorgó rugójú, bepállott ágyak fölött. Nem lenne az egyedüli vágyálom, terv, célkitűzés össztársadalmilag, hogy ne fájjon már, ne legyen rossz ennyire; vagy ha fáj is, ne érezzem, ne tudjak róla, hogy vagyok. Hogy nulla fokra tompuljon a tudat, hogy az impulzusok, drága jó istenem, csillapodjanak; hogy dögöljek meg vagy történjen már bármi, jöjjön, mit bánom, akármi, csak ennek az egésznek vége legyen. Csak legyen vége már. Csak álljon le a verkli, ne gondoljak, ne érezzek semmit, semmit egyáltalán. Csak valami kongó, áthatolhatatlan, matt, fekete üresség legyen, egybefüggő, szálkás vaksötét, melynek nincsenek tartalmai; amiben nem dereng fel az égvilágon semmi, nincs benne gondolat, vagy ha mégis, akkor nincsen tárgya, vagy ha mégis, akkor kizárólag csakis annyi, hogy igen, megvan, megvan a dolog: üres vagyok, mint egy bánya, amiben megszűnt a kitermelés. Nincs történés, nincsen érzés, nyoma sincs életnek, megcsináltam, na ugye, hogy. Hatékony, sikeres vagyok én is, mint a győztesek, mert kivívtam, hogy vége van. A mai napi létezésnek vége van. Megcsináltam, bevégeztem, és most jó nekem. Viktória, heuréka, meg minden ilyenek. Igen, sikerült leeresztenem: bambára és vizenyősre tompítani magamat. Jöjjön el a te országod, felemelő, boldog, öntudatlan, kómaszerű ájulat.

Így is volna, biztos, ha lenne egy delete a világra: nemcsak a kijelölt szavakra, fájlokra, hanem generálisan. Egy gombnyomás az agyban, egy szürke kis billentyű, melynek hatására a gyönyörű fekete képernyő, rajta a megváltó felirat - most már kikapcsolhatja a számítógépét -, ahogy kell, megjelenik. Most már kikapcsolhatod önmagad. De hát Bill Gates egyelőre előrébb jár, mint az orvostudomány. Így viszont még az a helyzet, markoltam meg újra a kispárnát felbólintva fekve a plafonnak, hogy a boldogsághoz rögösebb út vezet. Meg kell a kómáért küzdeni, fiam. Mit a kómáért, pontosítom, mert elragadtak a vágyálmok, újra önmagam: hol vagyunk még attól, hogy a boldogító kábaságra esélyünk legyen! Ehhez előbb a feltételeket kell megteremtenem. Annak pedig, hogy a feltételek meglegyenek, az az ára, mint azt tudjuk, elkerülhetetlenül, hogy sikerül-e a párna csücskét mértani pontossággal, precízen begyűrnöm a megfelelő csigolya alá, mert különben, ha nem a fájó pontot nyomja, baszhatom - az esti program radikális törést szenved: további terveimet nyugodtan elfelejthetem. Míg ugyanis az ülőgarnitúrán lévő testen nincsen elvégezve a statikai korrekció, az alátámasztás művelete, a fájdalmakat csillapító lokális, tüneti kezelés, addig vágyhatok én arra, hogy majd leeresztek, és kikapcsolom az agyat, hogy fél szemmel a tévét nézem, közben meg Elisabeth Wurtzelt olvasok. Vágyhatok, de a folyamat kibontakoztatása, a megvalósítás már az elején elakad, hiszen hát így, menet közben, fél kézzel módom sincs rá, ugyebár, hogy a könyvet rendesen meg tudjam tartani, ez könnyen belátható; arrameg, hogy lapozzak is, végképp, ily módon az volna a legnagyobb eredmény, maximum, hogy egyetlen oldalt tudnék olvasgatni hajnalig, az meg még egy ilyen vidám könyv esetében is unalmas lehet, főként, hogy a fájdalomtól a szavakat csak látnám, de semmiképp sem érteném.

Úgyhogy csak szép sorjában, emeltem meg kínkeservvel újra lassan, nagyon lassan a fenekem, jobb könyökkel támaszkodtam, ballal meg a díszpárnát markolásztam vasmarokkal, hogy mire az emeléssel megvagyok, megfelelő legyen az állaga, ekképp az akció - a résztevékenységek olajozott időbeli korreszpondenciájának köszönhetően - sikeresen kivitelezhető legyen. Sajnos, mint az első próbálkozás esetében, a seggemhez képest a bal kezem megint lemaradt, s mivel a beteg hátizmok nem tudták a testet tovább a levegőben tartani, egy nyögésszerű, nagy fújással vissza kellett magamat a kanapéra ejtenem, anélkül, hogy érdemileg végeztem volna valamit. Ám mivel hogy hősiesen elszánt voltam, nem adtam fel, nem merült fel bennem most sem kézenfekvő megoldásként öngyilkossági gondolat: tudván tudtam, nem adnak itt semmit ingyen, ebben a mai világban a siker ára az akarat. Hogy az pedig van énnekem, akaraterő, azt avval a példával, magáért beszélő, kézenfekvő, puszta ténnyel tudnám kételkedő olvasóim előtt bebizonyítani, hogy még mindig élek, és itt bohóckodok történetesen, mert hogyha nem lenne meg bennem ez a dicséretes tulajdonság, az akaraterő, akkor evvel szemben szerintem már rég nem élnék, akkor ahelyett, hogy megpróbálom, mint kire a valódi, nagy tetteket mérték, fokról fokra beszüntetni mai napi működésemet, már régen tettem volna annak érdekében, hogy ennek az egésznek a szó legszorosabb értelmében vége legyen, nem pedig avval foglalkoznék tiszta erőmből, újra meg újra, heroikus módon, századszor is nekifutva, célirányosan, hogy azt a kibaszott mustársárga kispárnát begyűrjem a gerincem alá a megfelelő helyre.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.