Behelyezem. Pontosabban: behelyezném! Hogyha bírnám! - hogy egészen tárgyszerű legyek. Megint ez a nagyképűség, ez az optimizmus, ez a kórosan túltengő önbizalom. Miként ha a döntés már magával az eredménnyel volna azonos. Megint elszaladt a ló velem. Behelyezem, behelyezem... Pusztán csak így, mint a nagyok, kijelentő módban. Mi az, hogy behelyezem? Ahogy azt Móricka elképzeli! Csak úgy ripsz-ropsz behelyezi, mi? S már halad is tovább, telnek az oldalak, a kasszához fáradunk, mint aki jól végezte dolgát; behelyezed. Behelyezed. Miféle beszéd ez? Merészet álmodni, az kéne, mi? Paraszt. Hát, nem, igen tisztelt író bácsi, nem adják ilyen könnyen a megkönnyebbülést. Odébb van még az az üveges tekintet, az az üdvözült félmosoly, mellyel ellazulásodat nyugtázhatod. Enyhén szólva. Hogy finom legyek. Ha egy párnán múlna, vagy bármi ilyenen, a külső körülményeken, ha efféle könnyű kézzel le lehetne kerekíteni a szöveget, akkor csupa leeresztett, boldog ember ejtőzne a szobák mélyén így éjjel tizenegy körül: több millió sugárzóan boldog arcot tükröznének a repedezett plafonok. Nem ez a nyögés, ez a hörgés, ez a forgolódás volna műsoron mindenütt. Ez a koncentrált, hősi küzdelem, az akaratok megfeszített dáridója, hogy végre már jó legyen. Ha a párnán múlna, akkor nem lennének már ilyentájt százezerszám átizzadt gombócba gyűrve a paplanok, nem kelne föl tízpercenként egyáltalán senki, nem keresné köröző lábfejjel a papucsát, hogy a spájzba tapogatván, mint aki menekül, csak úgy, az üvegből, mohó slukkolással újabb két deci pálinkát igyon. Nem nyögnének egy rettentőt valahonnan nagyon mélyről, a lélek legrejtettebb fenekéről az elhájasult asszonyok, mert az a kéz, az a nyelv, amelyik hosszú tízperceket játszott a mellbimbójukon, körbesimogatta, körbenyalogatta, megbirizgálta, megszívogatta, majd elindult lassan, ráérősen lefelé a feszes hason, elidőzött, szűzanyám, egy fél órát legalább nedves, lüktető pinájukon, eszükbe jutott. Akkor nem dolgoznának odabent a pirulák - csillapítók, altatóhegyek, kábítószerek -, hogy mielőbb felszívódjanak, s a vérbe bekerülvén eljuttassák a lüktető, fortyogó agyakba megváltó üzenetüket: semmi, semmi nincs már, s ami a fő, te sem vagy magadnál, te sem létezel. Nincs rajtad súly, felelősség, nem kell észnél lenni már. Nem gondolsz semmire, megszűntek az érzéseid, nem kell - mivel nincs kin - uralkodni magadon: a szabadító, ájult döglés immár kivitelezhető. Akkor nem volna egyetlen, milliónyi hörgésszerű fuldoklásból megképződő, összefüggő sóhaj az éjszaka, nem merednének a semmit markoló, pikasszós kezek a sötétbe, nem röpködnének delfinszerű ívben forgolódó, lucskos testek a nyikorgó rugójú, bepállott ágyak fölött. Nem lenne az egyedüli vágyálom, terv, célkitűzés össztársadalmilag, hogy ne fájjon már, ne legyen rossz ennyire; vagy ha fáj is, ne érezzem, ne tudjak róla, hogy vagyok. Hogy nulla fokra tompuljon a tudat, hogy az impulzusok, drága jó istenem, csillapodjanak; hogy dögöljek meg vagy történjen már bármi, jöjjön, mit bánom, akármi, csak ennek az egésznek vége legyen. Csak legyen vége már. Csak álljon le a verkli, ne gondoljak, ne érezzek semmit, semmit egyáltalán. Csak valami kongó, áthatolhatatlan, matt, fekete üresség legyen, egybefüggő, szálkás vaksötét, melynek nincsenek tartalmai; amiben nem dereng fel az égvilágon semmi, nincs benne gondolat, vagy ha mégis, akkor nincsen tárgya, vagy ha mégis, akkor kizárólag csakis annyi, hogy igen, megvan, megvan a dolog: üres vagyok, mint egy bánya, amiben megszűnt a kitermelés. Nincs történés, nincsen érzés, nyoma sincs életnek, megcsináltam, na ugye, hogy. Hatékony, sikeres vagyok én is, mint a győztesek, mert kivívtam, hogy vége van. A mai napi létezésnek vége van. Megcsináltam, bevégeztem, és most jó nekem. Viktória, heuréka, meg minden ilyenek. Igen, sikerült leeresztenem: bambára és vizenyősre tompítani magamat. Jöjjön el a te országod, felemelő, boldog, öntudatlan, kómaszerű ájulat.
Így is volna, biztos, ha lenne egy delete a világra: nemcsak a kijelölt szavakra, fájlokra, hanem generálisan. Egy gombnyomás az agyban, egy szürke kis billentyű, melynek hatására a gyönyörű fekete képernyő, rajta a megváltó felirat - most már kikapcsolhatja a számítógépét -, ahogy kell, megjelenik. Most már kikapcsolhatod önmagad. De hát Bill Gates egyelőre előrébb jár, mint az orvostudomány. Így viszont még az a helyzet, markoltam meg újra a kispárnát felbólintva fekve a plafonnak, hogy a boldogsághoz rögösebb út vezet. Meg kell a kómáért küzdeni, fiam. Mit a kómáért, pontosítom, mert elragadtak a vágyálmok, újra önmagam: hol vagyunk még attól, hogy a boldogító kábaságra esélyünk legyen! Ehhez előbb a feltételeket kell megteremtenem. Annak pedig, hogy a feltételek meglegyenek, az az ára, mint azt tudjuk, elkerülhetetlenül, hogy sikerül-e a párna csücskét mértani pontossággal, precízen begyűrnöm a megfelelő csigolya alá, mert különben, ha nem a fájó pontot nyomja, baszhatom - az esti program radikális törést szenved: további terveimet nyugodtan elfelejthetem. Míg ugyanis az ülőgarnitúrán lévő testen nincsen elvégezve a statikai korrekció, az alátámasztás művelete, a fájdalmakat csillapító lokális, tüneti kezelés, addig vágyhatok én arra, hogy majd leeresztek, és kikapcsolom az agyat, hogy fél szemmel a tévét nézem, közben meg Elisabeth Wurtzelt olvasok. Vágyhatok, de a folyamat kibontakoztatása, a megvalósítás már az elején elakad, hiszen hát így, menet közben, fél kézzel módom sincs rá, ugyebár, hogy a könyvet rendesen meg tudjam tartani, ez könnyen belátható; arrameg, hogy lapozzak is, végképp, ily módon az volna a legnagyobb eredmény, maximum, hogy egyetlen oldalt tudnék olvasgatni hajnalig, az meg még egy ilyen vidám könyv esetében is unalmas lehet, főként, hogy a fájdalomtól a szavakat csak látnám, de semmiképp sem érteném.
Úgyhogy csak szép sorjában, emeltem meg kínkeservvel újra lassan, nagyon lassan a fenekem, jobb könyökkel támaszkodtam, ballal meg a díszpárnát markolásztam vasmarokkal, hogy mire az emeléssel megvagyok, megfelelő legyen az állaga, ekképp az akció - a résztevékenységek olajozott időbeli korreszpondenciájának köszönhetően - sikeresen kivitelezhető legyen. Sajnos, mint az első próbálkozás esetében, a seggemhez képest a bal kezem megint lemaradt, s mivel a beteg hátizmok nem tudták a testet tovább a levegőben tartani, egy nyögésszerű, nagy fújással vissza kellett magamat a kanapéra ejtenem, anélkül, hogy érdemileg végeztem volna valamit. Ám mivel hogy hősiesen elszánt voltam, nem adtam fel, nem merült fel bennem most sem kézenfekvő megoldásként öngyilkossági gondolat: tudván tudtam, nem adnak itt semmit ingyen, ebben a mai világban a siker ára az akarat. Hogy az pedig van énnekem, akaraterő, azt avval a példával, magáért beszélő, kézenfekvő, puszta ténnyel tudnám kételkedő olvasóim előtt bebizonyítani, hogy még mindig élek, és itt bohóckodok történetesen, mert hogyha nem lenne meg bennem ez a dicséretes tulajdonság, az akaraterő, akkor evvel szemben szerintem már rég nem élnék, akkor ahelyett, hogy megpróbálom, mint kire a valódi, nagy tetteket mérték, fokról fokra beszüntetni mai napi működésemet, már régen tettem volna annak érdekében, hogy ennek az egésznek a szó legszorosabb értelmében vége legyen, nem pedig avval foglalkoznék tiszta erőmből, újra meg újra, heroikus módon, századszor is nekifutva, célirányosan, hogy azt a kibaszott mustársárga kispárnát begyűrjem a gerincem alá a megfelelő helyre.
