Van az a kocsmai játékgép - mifelénk gyümölcsösnek hívják -, amiben nyugalmi állapotban, a pénz bedobása előtt sebesen futnak körbe a szilvák, cseresznyék, dinnyék, narancsok, meg a három hetes, ám időről időre megáll a rohanás, s ilyenkor a megmerevedő monitoron egymást átfedő kártyalapok mellett egy női arc lesz látható. Erősen kurvoid, ahogy megfigyeltem, túlfestett, mikéntha vendég volna ő is, mégis kislányosabb, lágyabb annál a típusnál, amelyik minden kétely nélkül a bárcás jelzővel illethető, talán a félrehajtott feje miatt. Szó, ami szó, butácskának tűnik, némi mennyiség után azonban tagadhatatlanul tetszetős - megérik a legfatökűbb játékos agyában is a gondolat. Na, ennek a húgával ismerkedtem én meg a minap.
Egy rozzant bárszéken ültem a barátommal, pedig előrehaladott gerincbántalmaim miatt nehezen bírom az ilyen támla nélküli üléseket. Arról beszélgettünk illő komolysággal, hogy ha állapotunk gyökeresen rosszabbodna, ha viharosan felgyorsulna a folyamat, hogyha tehát a vártnál előbb esne le a lábáról az ember, vagy hamarabb jönne el a teljes szellemi leépülés, melyikünk hogy döntene, milyen megoldást választana. A tematika így hétfő délelőtt egyáltalán nem volt spontán jellegűnek vagy - ne adj´ isten - légből kapottnak mondható, erről mindenkit biztosíthatok, lévén ő húsz éve májnagyobbodásos, akut vesebajban szenved, sántít, mert az ina több ízben elszakadt, plusz súlyos idegbeteg, magam pedig kínzó hát- és derékfájdalmaim mellett pszichoszomatikus eredetű szervi tünetek egész sorával rendelkezem - itt csak a nehéz légzést, a szívritmuszavarokat és a krónikus, ájulásos leizzadásokat említeném. Én a golyó mellett tettem le a voksot: gyors, biztos, kíméletes, s a pisztoly a piacon utolsó erőből is könnyen beszerezhető. Õ hosszan számba vett mindent a vonattól a gázon át az ablakig - érzékletesen ecsetelve, mondjuk, a gyógyszerek előnyét a pengével szemben, amikor nézni kell, ahogy a kád vizét átfesti a vér, nem hallgatva el ugyanakkor ebben az esetben a hörgő légszomjjal, a lassú fulladással járó boschi rémképek vitathatatlan hátrányait -, majd az előadás végén a mindennapi öntudatlanságra, az ész módszeres, fokozott tempójú elivására szavazott. Merthogy, magyarázta türelemmel, ne ess tévedésbe: ott állnak majd, persze, az ágyadnál nagy álságos képpel, megtörlik a homlokodat, mégis azt várja mind kaján reménységgel, legyen vége már, tehessenek be a zsákba, öreg. Így legalább ezt sem érzékeled. Hangsúlyozta, e megoldás a megfelelő hatásfokon csak szilárd jellemmel, kitartással, konok elszántsággal működtethető, hogy a tudat s a fájdalom a tompaságon ne üssön át; méltóság kell hozzá, nagy munkabírás, akarat, tartsanak állatnak bár az egészségesek. Olyan meggyőzően írta le az általa javasolt végállapot mindent fölülmúló szépségeit, hogy egészen megkívántam, s legendás önmérsékletemet feladva már-már belevágtam volna, minek a tökölés, amikor elvonta a figyelmemet egy rekedtesen selymes, galambosan búgó, mély hang, amelyik az említett géphez beszélt.
Nővérkém, mondta a hang, hát itt vagy megint. Hiányoztál tegnap óta, vártalak. Egy kortalan, összement földi lény tartozott a hanghoz, hűen demonstrálva a barátom oly vonzó módon ajánlott, körülírt és megjövendölt módszerét. Szó bennakadt, elérzékenyültünk: magunkat láttuk ott spárgával átkötött cipőben, jobb időket látott galléros kabátban, guberált boában, s hallgattuk bólogatva, némán, ahogy leendő önmagunk kézben a legolcsóbb felessel az épp felbukkant arcképnek megvallja bánatát. Ez lett, ez maradt, láthatod, édesem, még jó, hogy az arcodat naponta láthatom. Ha te sem volnál, mi lenne akkor énvelem. Míg a dinnye futott, a cserkót bevágta, rendelt egy másikat, rágyújtott egy dekkre, de mindezt tíz másodperc alatt, így a testvérét feszült figyelemmel újra felkészülten várta.
Kilenc körét néztük végig megbabonázva, nagyon beteg, lírai emberek. Nem itt kezdte ő sem, törte meg a csendet a barátom, ne hidd, hogy így született: mérlegképes könyvelő volt, asszisztens vagy bérszámfejtő, pedagógus, meglehet. Csak aztán - tárta szét a karját - megbetegedett. Felszisszenve nyomogatta közben a veséjét, mialatt én nyögve, grimaszolva ropogtattam a hátamat. Nem sokkal ezután felrúgták a nénit, játszani akartak az emberek. A csapos letörölte a nyálat a képernyőről, megtestesült jövőképünk egy marék szétgurult aprót szedegetett. Ja, emelte fel ujját a barátom, kiment a fejemből, ez az egyetlen hátulütő, sajnos ez is vele jár: ott állsz majd féltérden, a porig lealázva, oszt nézik csak, senki sem segít. Ez volt az első pont, amiben tévedett: mialatt a pénzgyűjtéstől kifulladva a földön pihent, összehúzta a srác partvissal a szétgurult érméket, a megszáradt sarat és a szétdobált csikkeket, s mielőtt a nyakánál megfogva kidobta az ajtón, beöntötte a kabátja zsebébe a kislapát tartalmát.
Good bye, intett a nő, amikor kivitték, good bye, édesem. Rossz embernek ne adj pénzt, hiába nyomogat, várjál rám, holnap is eljövök. Mennyire szereti, azt gondoltam akkor, a családja őneki mindennél fontosabb. Ezt magyarázom, szólt a barátom fellelkesülve, láthattad az arcát: boldog volt egészen, semmiről nem tudott. S ami a fő, neki már nincsenek fájdalmai. Egy darabig még nézegettük a felsöpört kövezetet, sajnáltuk egymást, s magunkat keresztbe-kasul. Távozáskor azonban már túl voltam a témán, visszanyertem a jelent. Kilépve a bágyadt napra azon gondolkodtam, kerékpárral Fokvárostól Amszterdamig számos helyen járnak, s több tízezer van közülük a kocsmafalnak döntve már ilyentájt. De diplomatatáska a kormányra akasztva csak itt van a világon, a földnek s a hazának ezen a szegletén, miközben a gazdája odabent csipesszel összefogott trapéz szövetnadrágban, hamis edzőcipőben ül a gép előtt, nézi a nővérkét elmerengve, s kevertet fogyaszt.
