Ha - kérésemre - belegondolnak most abba, pontosabban bemondásra elhiszik, hogy hősömnek egy nyilvános vécé amúgy is minden alkalommal nagy kihívást jelentett, és súlyos traumát okozott, könnyűszerrel megérthetik, mivel járt most ehhez képest egyrészt a pszichiátriai környezet, másrészt pedig annak ténye, hogy a legutolsó másodpercben elért vécé egy emberi tényezővel is súlyosbítva volt. Mert noha bámulatos, e hasábokon már oly sokszor megcsodált akaraterejét mi sem bizonyítja jobban, mint annak puszta ténye, hogy még mindig élt, azt azért a bejutást éppen abszolválva mégsem lehetett már elvárhatni tőle, hogy visszatartsa a székletét, csak mert a vécécsésze magasságában, pár centire tőle ott egy narkós úr feje - egy ilyen súlyú feladat megoldása jelen körülmények között egyáltalán nem emberre: istenre volt méretezett. Hősöm pedig nem volt isten - bárhogy is szeretek túlozni, ezt azért már mégsem lehetne itt fapofával róla kijelenteni -, viszont a hosszú erőgyűjtés után remegő kezekkel kivitelezett becsengetés óta rettenetes módon kellett kakálnia, ekképpen bárhogy is sajnálta, a legegyszerűbb, biológiai alapokon nyugvó technikai okból kifolyólag nem állt módjában, hogy a fal s a kagyló közé beszorult betegtárs igényeit, érdekeit, emberi jogait, esetleges érzékenységét figyelembe vegye. Bármilyen nagy emberbarát volt különben, ezúttal mindennemű humánus és szolidáris megfontolás nélkül tépte és tolta le magáról a nadrágot tehát, hogy a kagyló fölé guggolva feszítő terhét a fejtől néhány centire a tektonikus földmozgások erejével kitegye. De úgy képzeljék, tényleg, mint egy vulkánkitörést, csak itt felülről lefelé jött ki hatalmas robbanással az anyag, meg ezt - az Etnáról lezavart turistákkal szemben - egészen közelről lehetett egy kiválasztott szerencsésnek megcsodálnia. Mi az, hogy közelről... Mondhatni, hogy súrolta az elkent, kifejezéstelen arcot a kilövellő lávafolyam - a dédunokák is ezen ámuldoztak volna a vasárnapi ebéd után, ha van nála kamera - milyen hatalmas is, milyen lebírhatatlan a természet ereje!, s a papa ezt láthatta!, apuka! maga egy eleven szemtanú! -, ám a diliházba ritkán járnak filmfelvevővel az emberek.
Hősöm felől olyan volt az élmény, mint a legmagasabb rendű szexuális kielégülés, így egyáltalán nem véletlen, hogy felidézésekor újra heves erekciója támadt a pamlagon. Magához tért, visszajött a mába, túl vagyok hát ezen is. Azt érezte most is, mint amikor két gyűrött papírzsebkendővel megtörölte a kolléga bal fülét érintve a fenekét; hogy jöhet bármi, most, hogy ezt megúszta - gyógyszer, hipnózis, elektrosokk: kéjutazás, szúnyogcsípés, pityke lesz az mindazokhoz képest, amin most túljutott. Látott, értett, olvasott. A depressziónak "semmi, de semmi köze nincs az élethez. Az élet során kijut az embernek a szomorúságból, fájdalomból és bánatból is, de ha ez mind a maga idejében következik be, akkor teljesen rendjén való - kellemetlen, de rendjén való. A depresszió egészen más, mert az a totális hiány állapota: nincs érzelem, nincs indulat, nincs harag, nincs érdeklődés. A fájdalom, amit egy jól kifejlett, klinikai depresszió esetén érez az ember, voltaképpen a természetnek azon igyekezete, hogy betöltse az üres teret. Mert maga a súlyosan depressziós személy voltaképpen csak két lábon járó élőhalott." Élőhalott, kongott a szó, élőhalott. Lassan, nagyon lassan fordított a fejen, élőhalott, s mint ahogy az elképesztő méretű és állapotú széklet mellett kókadozó belőtt tagra, élőhalott, a láncot meghúzva óvatosan, sunnyogással, élőhalott, anno visszanézett, megpróbálta leolvasni, a tévé tetején az óra, nincs érzelem, nincs érdeklődés, mennyit is mutat.
