Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

publikálva
2002/48. (11. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Három fülke, a legelső összehányva, a második foglalt, be van zárva, a harmadikban a kagyló mellett, lent a földön egy láthatóan beparázott, félmeztelen árnyalak üldögél - egyik térde fel van húzva, a másik láb kinyújtva, a fej lecsüng, a pizsama sliccén kilóg a fasza. Esélye sincs, hogy eltegye. Hősöm hevesen öklendezni kezdett, ahogy felidézte azt a vécét a pamlagon. A hányingerrel együtt jött a hőhullám is, természetesen, meg az avval járó ájulásos tünetek, így aztán az utolsó szalmaszálként kézbe vette újra Elisabeth Wurtzel könyvét, noha korábban sem talált benne adott helyzetében túl sok örömet. Ennél még ez is jobb, biccentett a plafon felé, mielőtt elkezdett volna a sorok értelméért küzdeni. "Egy reggel az ember arra ébred: fél attól, hogy élnie kell", olvasta rémülettel, minden jobb, bólintott megerősítésképp, mint hogy a pszichiátria budijának állapotán gondolkozom; már a felidézett bejutási jelenetbe is majdnem belehaltam az imént. De hát, mint azt tudjuk, ez sajnos nem úgy működik, hogy eltervez az ember valamit, oszt´ akkor az majd úgy lesz, teljesíti a Jóisten nagy kegyesen neki. Mert hogyha így lenne, akkor jelenleg nem azon ügyködne ez az ember, akit látunk, történetesen, hogy a hullámzó könyvoldalak futó sorait erőnek erejével fixálja valamiképp annak érdekében, hogy elterelje önmagáról a gondolatait, s ezáltal túlélje ezt az éjszakát valahogy, hanem, teszem azt, egy húszéves, feszes hasú, feltűnően intelligens lánnyal szórakozna valahol, enyhén illuminált állapotban, nem foglalkozva semmivel. Mértékkel fogyasztott, nemes szeszek hatásának az a réges-régen elveszített, mindörökre megszűnt, oly fájdalmas végérvényességgel szertefoszlott felívelő szakasza vezetné habkönnyűen felszabadult lépteit - szárnyalna a lánnyal, miként azok, akiket az élet császárainak mondanak, nem pedig a legnagyobb szorultságban szorongana itt. Lehetne úgy is, hát igen, lehetne - de nincsen úgy: őneki a felívelő alkoholos periódus már mámoros, ámde még épeszű, egyszerre reflektált és aránytalan boldogsága helyett ma esti élménynek ez a budi jutott - avval kellett szembenéznie. Ettől legyél, súgta egy hang röhögve, elragadtatott.

Három fülke, a legelső összehányva, a második foglalt, be van zárva, a harmadikban a kagyló mellett, lent a földön egy láthatóan beparázott, félmeztelen árnyalak üldögél - egyik térde fel van húzva, a másik láb kinyújtva, a fej lecsüng, a pizsama sliccén kilóg a fasza. Esélye sincs, hogy eltegye. Hősöm hevesen öklendezni kezdett, ahogy felidézte azt a vécét a pamlagon. A hányingerrel együtt jött a hőhullám is, természetesen, meg az avval járó ájulásos tünetek, így aztán az utolsó szalmaszálként kézbe vette újra Elisabeth Wurtzel könyvét, noha korábban sem talált benne adott helyzetében túl sok örömet. Ennél még ez is jobb, biccentett a plafon felé, mielőtt elkezdett volna a sorok értelméért küzdeni. "Egy reggel az ember arra ébred: fél attól, hogy élnie kell", olvasta rémülettel, minden jobb, bólintott megerősítésképp, mint hogy a pszichiátria budijának állapotán gondolkozom; már a felidézett bejutási jelenetbe is majdnem belehaltam az imént. De hát, mint azt tudjuk, ez sajnos nem úgy működik, hogy eltervez az ember valamit, oszt´ akkor az majd úgy lesz, teljesíti a Jóisten nagy kegyesen neki. Mert hogyha így lenne, akkor jelenleg nem azon ügyködne ez az ember, akit látunk, történetesen, hogy a hullámzó könyvoldalak futó sorait erőnek erejével fixálja valamiképp annak érdekében, hogy elterelje önmagáról a gondolatait, s ezáltal túlélje ezt az éjszakát valahogy, hanem, teszem azt, egy húszéves, feszes hasú, feltűnően intelligens lánnyal szórakozna valahol, enyhén illuminált állapotban, nem foglalkozva semmivel. Mértékkel fogyasztott, nemes szeszek hatásának az a réges-régen elveszített, mindörökre megszűnt, oly fájdalmas végérvényességgel szertefoszlott felívelő szakasza vezetné habkönnyűen felszabadult lépteit - szárnyalna a lánnyal, miként azok, akiket az élet császárainak mondanak, nem pedig a legnagyobb szorultságban szorongana itt. Lehetne úgy is, hát igen, lehetne - de nincsen úgy: őneki a felívelő alkoholos periódus már mámoros, ámde még épeszű, egyszerre reflektált és aránytalan boldogsága helyett ma esti élménynek ez a budi jutott - avval kellett szembenéznie. Ettől legyél, súgta egy hang röhögve, elragadtatott.

Ha - kérésemre - belegondolnak most abba, pontosabban bemondásra elhiszik, hogy hősömnek egy nyilvános vécé amúgy is minden alkalommal nagy kihívást jelentett, és súlyos traumát okozott, könnyűszerrel megérthetik, mivel járt most ehhez képest egyrészt a pszichiátriai környezet, másrészt pedig annak ténye, hogy a legutolsó másodpercben elért vécé egy emberi tényezővel is súlyosbítva volt. Mert noha bámulatos, e hasábokon már oly sokszor megcsodált akaraterejét mi sem bizonyítja jobban, mint annak puszta ténye, hogy még mindig élt, azt azért a bejutást éppen abszolválva mégsem lehetett már elvárhatni tőle, hogy visszatartsa a székletét, csak mert a vécécsésze magasságában, pár centire tőle ott egy narkós úr feje - egy ilyen súlyú feladat megoldása jelen körülmények között egyáltalán nem emberre: istenre volt méretezett. Hősöm pedig nem volt isten - bárhogy is szeretek túlozni, ezt azért már mégsem lehetne itt fapofával róla kijelenteni -, viszont a hosszú erőgyűjtés után remegő kezekkel kivitelezett becsengetés óta rettenetes módon kellett kakálnia, ekképpen bárhogy is sajnálta, a legegyszerűbb, biológiai alapokon nyugvó technikai okból kifolyólag nem állt módjában, hogy a fal s a kagyló közé beszorult betegtárs igényeit, érdekeit, emberi jogait, esetleges érzékenységét figyelembe vegye. Bármilyen nagy emberbarát volt különben, ezúttal mindennemű humánus és szolidáris megfontolás nélkül tépte és tolta le magáról a nadrágot tehát, hogy a kagyló fölé guggolva feszítő terhét a fejtől néhány centire a tektonikus földmozgások erejével kitegye. De úgy képzeljék, tényleg, mint egy vulkánkitörést, csak itt felülről lefelé jött ki hatalmas robbanással az anyag, meg ezt - az Etnáról lezavart turistákkal szemben - egészen közelről lehetett egy kiválasztott szerencsésnek megcsodálnia. Mi az, hogy közelről... Mondhatni, hogy súrolta az elkent, kifejezéstelen arcot a kilövellő lávafolyam - a dédunokák is ezen ámuldoztak volna a vasárnapi ebéd után, ha van nála kamera - milyen hatalmas is, milyen lebírhatatlan a természet ereje!, s a papa ezt láthatta!, apuka! maga egy eleven szemtanú! -, ám a diliházba ritkán járnak filmfelvevővel az emberek.

Hősöm felől olyan volt az élmény, mint a legmagasabb rendű szexuális kielégülés, így egyáltalán nem véletlen, hogy felidézésekor újra heves erekciója támadt a pamlagon. Magához tért, visszajött a mába, túl vagyok hát ezen is. Azt érezte most is, mint amikor két gyűrött papírzsebkendővel megtörölte a kolléga bal fülét érintve a fenekét; hogy jöhet bármi, most, hogy ezt megúszta - gyógyszer, hipnózis, elektrosokk: kéjutazás, szúnyogcsípés, pityke lesz az mindazokhoz képest, amin most túljutott. Látott, értett, olvasott. A depressziónak "semmi, de semmi köze nincs az élethez. Az élet során kijut az embernek a szomorúságból, fájdalomból és bánatból is, de ha ez mind a maga idejében következik be, akkor teljesen rendjén való - kellemetlen, de rendjén való. A depresszió egészen más, mert az a totális hiány állapota: nincs érzelem, nincs indulat, nincs harag, nincs érdeklődés. A fájdalom, amit egy jól kifejlett, klinikai depresszió esetén érez az ember, voltaképpen a természetnek azon igyekezete, hogy betöltse az üres teret. Mert maga a súlyosan depressziós személy voltaképpen csak két lábon járó élőhalott." Élőhalott, kongott a szó, élőhalott. Lassan, nagyon lassan fordított a fejen, élőhalott, s mint ahogy az elképesztő méretű és állapotú széklet mellett kókadozó belőtt tagra, élőhalott, a láncot meghúzva óvatosan, sunnyogással, élőhalott, anno visszanézett, megpróbálta leolvasni, a tévé tetején az óra, nincs érzelem, nincs érdeklődés, mennyit is mutat.

publikálva
2002/48. (11. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk