Bácskai frigy
Varga Emese egy kikötéssel fogadta el Nikolic Dusan házassági ajánlatát: a leghíresebb pesti népi zenekar húzza a talpalávalót. Az esküvői lakomán megjelentek Dusan belgrádi szerb barátai, üzlettársai. Nem szedett-vedett társaság volt, mindnek üzlete, háza, vagyona volt Pesten.
Emesének fájt, hogy az ő magyar barátai közül viszont nem jött el senki. Lakoma közben néhányszor sírógörcs szorongatta, neki sem tetszik, hogy a továbbiakban Nikolic Emesének szólítják majd, de cserébe legalább magyar állampolgárságra tesz szert. Hadd lássák a bácskaiak, hogy ki az igaz magyar. Nem kell vízumért állni sorba a szabadkai konzulátuson meg könyörögni a pártfőnöknek, hogy járjon közbe. ´ akkor mehet ide is, oda is, amikor akar.
Meg aztán Dusan húzta ki a csávából. Emesének ugyanis a fülébe jutott, hogy nemsokára csak vízummal utazhat Pestre. Éppen akkor, amikor jól bejáródott az üzlet, állandó kuncsaftjai voltak, a nagyságáknak rendelésre szállította a pesti cuccokat. Jobban élt, mint az óvónői fizetésből, habár szívesebben visszament volna óvónőnek, de nem kellett senkinek, mert a nagyságák többé nem járatták gyerekeiket magyar óvodába. Akkor hallotta, hogy ha magyar igazolványra tesz szert, könnyebben kap vízumot is.
Kicsinosítva kereste fel az irodát, ahol összeírják a magyarokat. Egy kifestett kisasszonyka utasította, menjen a főnök irodájába, úgy lesz, ahogy a főnök akarja. A főnök szigorúan végigmérte. "Maga nagyon lekésett a magyarsággal. Amíg mi küzdöttünk, addig maga seftelt." Emese úgy érezte magát, mint amikor a vámon faggatták. "Hát" mondta, "valamiből csak meg kell élni. Mert az úr is tudja, hogy nem kell a magyar óvónő senkinek." A férfi sértődötten emelte fel a fejét. "Áldozatot kell hozni, kisasszony, nem csak segítségért könyörögni." "Ha óvónő lehetnék, bizony nem kellene segítség." A férfi fontoskodva leintette. "Várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön? Hogy a szakmájában dolgozhasson, be kell iratkoznia a magyar pártba, akkor érteném, hogy miért akar magyar igazolványt. De így? Csak azért, hogy sefteljen?" Emese rábólintott, beiratkozik a pártba, csak óvónő lehessen. Kitöltötték az űrlapokat. "Remélem, ezek után a kisasszony jó útra tér, persze, derekasan ki kell vennie a részét a munkából is." "Mit kell tennem?" "Hát először is, mindig ránk és az elnökre kell szavaznia. Aztán el kell járnia a gyűlésekre, főleg, amikor az elnök beszél. Aztán kézimunkázni vagy táncolni. Amihez ért." Emese fellélegzett. "Persze", mondta, "tudok hegedülni, énekelni, táncolni." "Ez az!", kiáltott fel a főnök. "Mindjárt beíratom a szakosztályokba is: tánccsoport, daloskör. Durindó és gyöngyösbokréta. Nagyon jó. A gyűlések után rendszeresen fellép a daloskör, ha pedig jönnek a pestiek, akkor táncolunk, hadd lássák, hogyan védjük az identitást. Ezt jegyezze meg kisasszony. Védjük az identitást! Mindenütt ezt kell hangoztatnia."
Ettől kezdve Emese kevesebbet seftelt. Lemondta a megbízhatatlan kuncsaftokat, akiknek esetleg eljár a szája, hogy pesti cuccal seftel. A véletlen hozta össze Dusannal, aki felajánlotta, hogy kocsival viszi fel Pestre és vissza. Emese szabadkozott, elég, ha elviszi, nem kell visszahoznia, de Dusan makacskodott. "Hozok ezt, azt", magyarázkodott Emese, "nem akarom, hogy kellemetlenségei legyenek a vámon". Dusan könnyei potyogtak a nevetéstől. "A vámosok mukkanni sem mernek, ha engem meglátnak", mondta. Kiderült, hogy valóban így volt, a vámosok mosolyogtak, ők ketten pedig cinkosan egymásra néztek, és teli csomagtartóval utazgattak le-föl.
Egy nap Emese elnézést kért Dusantól, két hétig nem utazhat, mert tánc- és énekpróbákra jár. "Jönnek a pestiek, bizonyítanunk kell, hogyan védjük az identitást. Mert ha nem védjük, akkor nem kapunk vízumot, és mi ketten többé nem utazhatunk együtt Pestre." Dusan újra gyerekesen felkacagott, mondani akart valamit, de csak nevetve legyintett. Úgy tud nevetni, mint a gyerek, villant meg Emese fejében. De azért a pisztolyt mindig magánál hordja.
Dusan az első próba után óriási csokor vörös rózsával várta Emesét. Özvegységének történetéről vallott. Eleget gyászolta megboldogult feleségét. Végre újra megszeretett valakit, s ezúttal megkérné Emese kezét. A vízumra pedig ne legyen gondja, nem kell táncolnia érte. ´ ugyanis időben szerzett magyar állampolgárságot. Olyan pesti ügyvédje van, aki jó pénzért még az eszkimóból is magyar állampolgárt csinál. Családegyesítés címén gyerekjáték lesz az egész. Még az éjjel felugorhatnak Pestre, hogy megmutassa öröklakását, ahol Emese lakik majd, ha igent mond. Közben megbeszélhetik az esküvő részleteit. Valóban, ez az ember olyan, mint egy gyerek, gondolta Emese, és igent mondott.
Senki sem jött el az esküvőre, fojtogatta Emesét a sírás. A daloskörből sem. A tánccsoportból sem. Bizonyára megvetnek, azért maradtak el, gondolta. Felugrott, és könnyezve énekelni kezdte a Himnuszt, úgy, ahogy a pesti urak színe előtt kellett volna énekelnie. Vegyék tudomásul, hogy ő megérkezett, énekel és táncol, s mostantól közéjük tartozik. A drága pénzért felfogadott híres-nevezetes pesti népi zenekar muzsikusai felháborodottan méregették a Himnuszt éneklő menyecskét. "Elvesztette az eszét?", mordult fel a prímás. "Ilyenkor nem szokás ezt énekelni. Csak akkor, ha valami rendkívüli dolog történik." Újdonsült férje sejtette, hogy rendkívüli dolog játszódik le: a felháborodott muzsikusokat méregetve a zsebében lapuló pisztolyt szorongatta, legszívesebben lövöldözni lett volna kedve, csak nem akarta tönkre-tenni ezt a pompás ünnepélyt.
