Az ikes igék értelme
A nyelvészet szereti az alapkérdéseket. Például mi a többesszám és mire való? Nos, a többesszám - már amennyiben egy nyelvben van ilyen - formai eszköz, mely egy tartalom kifejezésére való. A magyarban ez a formai eszköz egy magánhangzó-plusz-k toldalék, a tartalom pedig az, hogy "egynél több". Megvettem a füzetet - Megvettem a füzeteket. Hasonló a helyzet a múltidővel: az is formai eszköz (alapvetően egy -ott végződés: mos-ott, vérz-ett, lök-ött, helyenként -t alakra rövidülve: ken-t, kavar-t), mely olyasféle tartalom kifejezésére szolgál, hogy "már megtörtént", "előzőleg lezajlott".
A nyelvtan kategóriái tehát egy bizonyos formával egy bizonyos tartalmat fejeznek ki. Ez így persze nem tűnik nagy felfedezésnek, csak akkor válik érdekessé, amikor nem így van. Például mi az ikes ige és mire való? Formailag adhatunk erre világos, egyszerű választ: ikes ige az, amely -ik ragot kap ott, ahol a többi igék -S (zérus) ragot kapnak, pl. esz-ik (de tesz-S), máll-ik (de száll-S), hisztiz-ik (de cikiz-S). Van ebben némi ingadozás meg rendhagyóság, mint mindenütt a nyelvben, de ahhoz nem fér kétség: az ikesség létező formai kategória. De mire való?
Nem tudjuk. Az ikes igék osztálya nem mutat sajátos tartalmat, nem vág egybe semmilyen értelmes kategóriával. Nem látjuk, hogy az ikes igék - mondjuk - mind mozgást jelentenének, vagy mind élettelen dologra irányulnának, vagy ilyesmi. Az ikesség nem fejez ki semmit. Hangtani oka sincsen, tehát hogy bizonyos hangokra végződő igék mindig ikesek volnának. A nyelvekben ritka, hogy valaminek se értelme, se oka ne legyen, de akad ilyen. Tartalmilag üresek például az olasz igeragozás osztályai, form-are "alakítani", de dorm-ire "aludni": az -are és -ire végű (azaz -a- és -i-tövű) igék semmi értelmes eloszlást nem mutatnak, önkényes, hogy melyik ige melyik csoportba tartozik.
Az ikesség tehát nem "való" semmire, üres formai kategória, azaz lexikális jegy. Az ikes igék azért ikes igék, mert ők az ikes igék. Ebből az következik, hogy az ikes igék eltűnése nem jelentené, nem jelenthetné a magyar nyelv kifejezőképességének gyengülését, a külvilág megragadására (ha tetszik, "tükrözésére") való alkalmasságának csökkenését, hiszen egy olyan kategória tűnne el, amely nem tükröz semmit. Ha mondjuk azt tapasztalnánk, hogy a többesszám kezd eltűnni a magyarból, akkor talán helyénvaló volna az aggodalom (bár a nyelv mindig ellensúlyozza más helyen, amit elvesztett), de az ikes igék eltűnését csak egyetlen okból lehet fájlalni: hagyománytiszteletből. Ne hagyjuk eltűnni az ikes igéket - mondja a hagyománytisztelet -, mert régen is használták őket, a magyar nyelv pedig lehetőleg maradjon azonos a saját múltjával, "helyes" egyenlő "hagyományos", "hagyomány" egyenlő "kultúra". Ez tiszteletre méltó elv, nem kívánom bírálni. Vallja, aki akarja, csak nem szabad úgy tennie, mintha őt ebben a nyelvtudomány támogatná, hiszen a tudomány halála a hagyománytisztelet, a nyelv pedig változik.
De tényleg eltűnnek az ikes igék? Senki sem mond olyat, hogy *Béla sokat esz, vagy *Ibi vál a férjétől, vagy *Szabolcs divatosan öltöz. Az -ik szilárdan tartja magát. Sőt, új ikes igék születnek: netezik "használja az internetet", parázik "fél" stb. Ami valóban eltűnőben van, az az ikes ragozás többi alakja, szakszóval az ikes paradigma. (Ez a paradigma eleve is igen részleges volt, mert az ikesség csak az alanyi ragozásban, csak a jelenidőben, és csak az egyesszámban tud mutatkozni.) Lássuk a szökik ige régi ragozását: én %szököm, te szököl, ő szökik; feltételes: én szökném, [te szöknél], ő szöknék; felszólító: én szökjem, [te szökj(él)], ő szökjék. A jelűek elavultak, az élő nyelvhasználatból kikoptak. A [..]-ben lévőknél éppen az ikes ragozás vált általánossá: ezek tehát élnek, de nem tekinthetők már ikesnek, mert minden ige így ragozódik. Az egyetlen igazi ingadozás ma a % jelű alaknál mutatkozik: én szököm kontra én szökök. A magaskultúra hagyományőrző jellegéből következik, hogy itt az ikes -m érződik elegánsabbnak, műveltebbnek. (De már ott sem minden ikes igénél: a művelt nyelvben sincs *én elbújom előle, *én elválom a férjemtől, *én hazugnak tűnöm a szemedben, *én nem folyom bele a munkába.) Amikor tehát a hagyománytisztelő laikus azt kívánja, hogy "őrizzük az ikes igéket", akkor ezt reálisan csak egy dologra értheti: hogy a szököm/szökök, ugrom/ugrok, eszem/eszek közül az elsőt válasszuk. Összegezve: maga az -ik rag szilárdan és termékenyen él (ebben az értelemben az ikes igék száma nem csökken, sőt még nő is), de az ikes paradigma (tehát az ikes igék többi alakja) lassan egybemosódik az iktelenekkel.
Az üres formai kategóriák persze minden nyelvben eleinte valamilyen tartalmat fejeztek ki, csak ez feledésbe merült, összeomlott, a kategória tartalom nélkül maradt, s a nyelv értelmetlen örökségként hurcolja magával, mint a biológia a férfiak mellbimbóját. A magyar ikes igék kategóriája - ez még ma is kivehető - azt jelezhette, hogy az ige nem cselekvést, hanem inkább történést fejez ki. Rudi tör magának egy darabot (cselekvés), de A pohár könnyen törik (történés). A "történés" úgy értendő, hogy az alany (a pohár) nem végzi a cselekvést, nem kezdeményezi az eseményt, inkább csak elszenvedi, átéli. Tipikusan ilyen ikes igék mindmáig a fázik, válik, tűnik, hanyatlik, érik, szopik; sok ilyen pár van: ejt-esik, érez-érződik, szül-születik, folytat-folyik. Számos új vagy nem irodalmi szó is mutatja ezt a kettősséget: cikiz (cselekvés) - hisztizik (történés, átélés, elszenvedés). Ám mindez már csak sejlik, mint elöntött falu tornyai a víz alatt. Tömérdek ellenpélda van. Az azonos jelentésű húgyozik-pisál igepár értelmetlenül mutat szembenállást; a szárít-szárad, félt-fél, néz-lát, megöl-meghal stb. párokból a másodiknak ikesnek kéne lennie; a labdázik, esküszik, eszik, netezik-nek viszont éppenséggel nem.
Az ikesség rég megszűnt tartalmas lenni. A nyelv pedig - hol gyorsan, hol lassan - kiküszöböli az üres kategóriákat. Hogy akkor miért marad meg maga az -ik? Nem tudjuk. Nem mindenre van válasz.
