Megbékélés
Karácsony a szeretet és békesség ünnepe. Helyénvaló hát, hogy legalább ezen az ünnepen felülemelkedjem békétlenkedő gondolataimon, félretegyem jogos és nem jogos haragomat, felhagyjak szarkasztikus modorommal. Végiggondolva, ki mindenkit bántottam több vagy kevesebb okkal e hasábokon, rá kellett jönnöm: meglehetősen sokakat. Nem kérek most bocsánatot tőlük, hiszen ha én vétkeztem volna igaztalan bírálataimmal, akkor ők úgyis egy magasabb fórumon kapnának felmentést, és akkor mit sem számítana nekik az én bűnbánatom. Úgyhogy pusztán a saját (karácsonyi) békességem kedvéért veszem most sorra, kit és miért bántottam meg rakoncátlan megszólalásaimmal ebben a végéhez közeledő évben.
Két tekintélyes miniszterelnököt is megbántottam, és csak azért nem többet, mert egyetlen kormányváltó évbe a legjobb esetben is csak kettő fér bele. Orbán Viktornak tapintatlanul felhánytorgattam súlyos és ragályos amnéziáját, amelynek a vigadóbeli országértékelő beszéde során adta egyértelmű tanújelét. Bukása után is megbántottam őt azzal, hogy Günter Grass főhősének a Vezért illető (kétségkívül) lekicsinylő szavait idézve, megkérdeztem: ki ez az úr? Pedig a regénybeli Eddihez hasonlatosan én is tudtam a választ, úgyhogy beismerem: álkérdésemmel hazudtam.
Medgyessy Pétert is többször illettem illetlen szavakkal. Várandós miniszterelnöki minőségében azt róttam fel neki, hogy éppoly őszintétlenül emeli a mezőgazdaságot a nemzeti sorskérdés rangjára, mint elődje, és éppolyan demagóg választási ígéretekkel próbál szavazatokat szerezni, mint ellenfele. Belátom, tévedtem: itt és most csak így lehet kormányt buktatni. Mint kinevezett kormányfőnek felróttam neki, hogy - elődjét utánozva - úgy próbál a népszerűség ormán maradni, hogy a népszerűtlen intézkedéseket minisztereire passzolja le. Igazam volt, hiszen már akkor úgy véltem: meglehet, igaza van.
Áder Jánosról megbocsáthatatlan módon azt állítottam, hogy hülyeségeket beszél, amikor olyan közgazdasági képtelenségeket terjeszt, hogy a drágulás meg fogja haladni az inflációt. Mentségemre szolgál, hogy ezért a gondolati nóvumáért, ha Nobel-díjat nem is, de a mennyiségtan nagydoktori címét adományoztam neki, megosztva Deutsch Tamással, aki nem politikai, hanem pusztán mennyiségi kérdésnek minősítette a volt miniszterelnök eltűnését a közéletből. Ugyancsak megbántottam a korábbi és a mostani pénzügyminisztert, amikor szóvá tettem: nem szép dolog, hogy az államháztartási hulladékot folyton elődeik szemetesládájába söprik, csak hogy könnyebben túléljék a következő éveket.
Igaztalanul minősítettem az Enron és a többi lebukott amerikai óriáscég vezetőit és könyvvizsgálóit, amiért sok millió ember kárára elkövetett csalásaikat fehérgalléros úriemberhez illőnek neveztem. Ma már látom: az úriember kifejezést még ironikusan sem lett volna szabad az ilyen galádságokat elkövetők jellemzésére használni. Az e honban és más jellegű ügyben lebukott három pénzügyér közül - ma már tudom - egyet igaztalanul hoztam hírbe e hasábokon. A tévedésért persze nem én vagyok okolható, hanem ő maga: saját, nyilvánosan, a Magyar Nemzetben elkövetett önfeljelentése alapján került a közvélemény ügynöklistájára, később azonban, amikor kiderült, hogy ténykedésének nincs írásos nyoma, rájött, hogy megcsalta a memóriája, és olyan tiszta a múltja, mint a ma született bárányé.
Ugyanezt a feddhetetlen úriembert azzal is bántottam, hogy emlékeztettem rá: amikor még pénzügyminiszter volt, korántsem tartotta fontosnak a Nemzeti Bank függetlenségét, annak ízére csak akkor érzett rá, amikor ő maga lett a jegybank elnöke. Most, amikor olyan gazdasági lobbiszervezetek szólítják lemondásra, amelyek befolyásától valóban mentesnek kell lennie egy magára adó jegybanknak, örülök, hogy már ő is értékeli a függetlenséget. Csak azt nem értem, miért nem tudta ugyanilyen határozottsággal képviselni inflációellenes politikáját az előző kormány költekezése idején.
Az SZDSZ vezetőit is megbántottam akkor, amikor a kokárdás turulmadárként, illetve nemzeti középbeli békegalambként szárnyaló, népüknek Eldorádót ígérő politikai vetélytársaival szemben pártjukat soványabb, bár gusztusosabb étket nyújtó szabad madárnak minősítettem, és kétségemnek adtam hangot, hogy vajon négy év múlva, amikor esetleg nagyobb étvágy támad majd az ilyenekre, röpködnek-e még.
Végül, de ígérem, nem utoljára, megbántottam köztiszteletben álló újságírókat és médiasztárokat is, amikor szóvá tettem töketlenségüket és restségüket az EU-csatlakozás ügyében. A köztiszteletre nem méltó, de mégis közpénzből fundált Vasárnapi újság szerkesztőit viszont méltatlanul méltattam figyelemre azért, mert egy olyan ország közszolgálati rádiójában terjesztik egyoldalúan unióellenes nézeteiket, amely ország kormányai és parlamentjei egy évtizede törik magukat az uniós tagságért.
Most, hogy könnyítettem lelkemen, nem maradt más hátra, mint elbúcsúzni: jövőre ugyanitt, ugyanígy (legfeljebb a jövő év végén újra bűnbánatot tanúsítok). Addig is békés (vagy békétlen), kellemes (vagy kellemetlen) karácsonyt kívánok mindenkinek - tetszése, ízlése, lelki beállítódása szerint. Ahogy egy szabad országhoz méltó. A kényszerű áhítat, remélem, már sose lesz kötelező.
