- Démonok! Tudom, hogy ott vagytok, tudok a jelenlétetekről, és tudok gonosz tetteitekről is. Tudjátok meg, hogy nincs jogotok tovább ebben a személyben maradni. Ez az ember a Jézus Krisztusé. A Jézus a saját vérén vásárolta meg őt. Ez a test itt a Szentlélek temploma. Mindent kiűzünk, ami megpróbálja beszennyezni. Ti birtokháborítók vagytok, és mennetek kell!
- Talán neked is - mondom szelíden.
Velem egyidős lehet, rögtön veszi a lapot, de azért eljátssza, hogy undorodik. Egészen közel hajol hozzám, sárga a foga, fehér a nyelve. Mintha nem lenne ajka.
- Máté tizenhét-tizenhét! - sziszegi eszelősen, és szürke szemét igyekszik belefúrni az enyémbe. Aztán kirohan a lakásból.
Még hallom, hogy az utcán megpróbál énekelni, de csak suta káromkodásra futja. Mielőtt eltűnne örökre, egy Bibliával betöri az ablakot.
"h hitetlen és elfajult nemzetség! Vajon meddig leszek veletek? Vajon meddig szenvedlek titeket?
Folytatódhat a készülődés.
Karácsonyfát nem állítottam, megmaradt tavalyról. Ritkás és fakó, mint a germán típusú szőrzet, eltört mézeskalács díszek, szaloncukorpapírok, csikkek lógnak rajta; narancssárga Wunderbaum illatosító, bohócorr, aranyszegélyű similabda, gázálarc. Megígérem, holnap gyertyát is gyújtok, de most inkább mindenkit közel engedek.
A konyhában Billy, a kölyök levest főz. Olcsó kölnijének az illata a főtt csirke bűzével keveredik, nyuszipapucsa lyukas, pöttyös otthonkája szaros: amióta a Meleg Büszkeség Napján egy buzibárban partiba vágták huszonhárman, aztán egy hajsütő vasat dugtak a seggébe és kizavarták az utcára, képtelen odafigyelni a részletekre. Soft Cell-dalokat fütyörészik, térül, fordul, sertepertél, azt képzeli, hogy most ő Freddie Mercury a Queen I Want To Break Free klipjéből (Works, 1984). Aranyos. Idős barátja, a kiugrott gépészmérnök és amatőr magyarnóta-énekes a hokedlin ül, ölében műanyag lavór, csokis nápolyit zabál, szája körül barna krém, csíkos frottírköntöséből katéter lóg. Néha Billy felé nyújtja a kezét, és azt kiabálja, A szó elszáll, a sírás megmarad! Ilyenkor mindig kap papírzsebkendőt.
De akad hely még bőven, elfértek ti is! A macska étolajat nyalogat a PVC-padlóról, a fagyasztóból húslé csöpög, egy részeg újságíró azzal próbál feltűnni, hogy kétszáz forintosokat éget hamis Zippójával.
- Amikor Nietzsche azt írja, hogy az erkölcsi érzék nem a tényleges tapasztalatokra épít, hanem a korra, a szentségre, az erkölcs vitathatatlanságára, és ezzel az új és jobb erkölcsök ellenében hat, szerintem nem beszél hülyeségeket - mondja valaki, akit nem látni a füsttől.
A Balatoni-Hörömpő duó eljátssza Demjén Ferenc Szerelemvonat című számát, és persze vannak lányok.
Az egyiket alku nélkül három-ezerért árulja a bátyja, a másik azt hitte, meghallgatás van, a harmadik kikerekedett szemmel bámulja azt a pattanásos, nagy fejű, szemüveges kamaszt, aki azt állítja, hogy ismeri Lovasit a Kispálból.
- Tudod, spanok vagyunk - mondja, és megpróbálja átkarolni a lányt, de az ellöki.
Mindenki itt van, aki nem számít. Gyertek nyugodtan!
Az előszobában hajléktalanok vedelik a Hennessy konyakot. Két napja szereztem be őket, mert az egyikről azt hittem, Mikulásnak öltözött, és meglepett ez a kreativitás. De itthon kiderült, hogy piros sapkája csupán a vértől olyan. Nincs önök között véletlenül egy orvos?
Amikor meglátom a napszemüveges törpét - a negyedik nőt - felhajtott gallérú, piros bőrkabátban, amint megpróbálja letépni a saját fejét, miközben azt kiabálja, "Hogyan hűlhetett ki ennyire a szíved? Hogyan felejthetted el azt, amire tanítottalak?", bezárkózom a szobába, és elsüllyedek a karosszékben. Hosszú műanyag csövet dugok a kétliteres vodkásüvegbe, és elkezdem szopni. Mellényzsebemből aranyra festett csirkecsont kandikál, fél szememen flitteres ragtapasz, a másikban fekete kontaktlencse. Egymás után szívom a cigiket, néha egy elemlámpával belevilágítok a számba, és megpróbálom lenyelni a fényt. A tévében műveltségi vetélkedő, azt kérdik, milyen színű a magyar zászló.
Azt hiszem, szerencsésebb, ha a Biblia helyett Grisenko profeszszor Száz híres harapás című albumát tanulmányozom. Pokolian részeg vagyok.
A hatvankilencedik ábrán Sztanceva, a legendás komisszár kiterítve egy sarló-kalapácsos zászlón. Körülötte gyászoló sokaság, Konyev marsall a központi alak. A huszonegy éves lány vértől habos gimnasztyorkája kigombolva, jobb melle helyén kékben, barnában, vörösben pompázó rongy - egy hiúz harapása. A másik majdnem tökéletes, bár ha közelről nézem, mintha emberi fognyomokat látnék.
Grisenko azt írja: "Négy órán át feküdtem a mellvédnél, aztán újra átvizsgáltam a tájat (sic!), hogyan közelíthetném meg a legjobban azt a mélyedést, ahol a női korpusz fekszik. Ami az ilyen vállalkozásokat illeti, mindig jó volt a szimatom. Langyos szellő fújta az arcomat és a parázsló tábortűz keserű füstjét hozta felém."
A hiúz ráadásul veszett volt, mintha számítana.
Az utolsó emlékem szokás szerint olyan, mint egy megvilágosodás - valamit ismét találtam a sorok között, és majdnem...
Pofonra ébredek, frászra. Valaki kotorászik a zsebemben, odafentről aggódó arcok bámulnak. Minden összehányva, a falak, a lemezjátszó, a plafon, még a szőnyegben lapító kontaktlencse is. Hideg vízzel locsolnak, rángatják a szemem, egy klezmerbanda klarinétosa harmadszor is elsüti:
- A róka és a goj, hehe.
Amikor huszadszor is megkérdezik, "jól vagy?", végre kinyögöm, "persze", majd visszazuhanok. Mindenki felsóhajt, és folytatódik a mulatság.
Délben csöngetnek, átgázolok a hullahegyen.
Az ajtóban egy nő és egy kislány toporog, ismerősek valahonnan, bár a gyereket most látom először. Könny szökik a szemembe, de nem ezért, és nem is a karácsony miatt. Nehéz megmagyarázni. Talán a kislány fején az a két számmal nagyobb kötött sapka.
Hozom a kabátom.
