Mindez reggel volt, de előtte éjszaka volt.
Éjszaka volt, és Sanyi segédmunkás érezte, hogy ahhoz még legalább kétszer kellene megszületnie, hogy összeszedje magát, és kimászszon a vécéig, viszont már halogatni sem lehetett a dolgot, tehát rendezgette gondolatait, és úgy határozott, hogy belehugyozik az ágy mellett álló poharak egyikébe.
Azt már maga sem értette, hogy ehhez miért állt fel az ágyon, de nem is maradt ideje morfondírozni, mert az akció - aminek inkább volt nézője, mint résztvevője - elkezdődött.
Az első kritikus helyzet akkor adódott, amikor a pohár megtelt, és Sanyi segédmunkás megpróbálta felvenni a másikat, mialatt az elsőt nem tette le, de lévén csak két keze, ezalatt folyamatosan a szőnyegre vizelt, amin viszont elkezdett röhögni egy kicsit, de elfojtotta, és szépen telepisálta a második poharat is, de aztán vége lett, mármint elfogytak az alkalmas tárolóedények.
Ezt a pillanatot merevítsük ki utódainknak okulásul.
Áll Sanyi segédmunkás az ágyán, mindkét kezében tele pohár, ő pedig folyamatosan hugyozik továbbra is a szőnyegre. Van benne valami heroikus, mégis esendő: legyőzték saját seregei, a szellem és a lélek visszahúzódott kuckójába, csak a test van, az pedig nagyon, rohadt érzés, de én szeretem.
Sanyi segédmunkás nem teljesen hülye, a pillanatban észreveszi a megismételhetetlen helyzetkomikumot, és úgy elkezd röhögni, hogy mindkét poharat az ágyba lötyögteti, és lötyögteti, míg ki nem ürülnek, de ő még ekkor sem tudja abbahagyni a hahotázást, szinte látjuk, ahogy a röhej különválik tőle, önálló életre kel, és elszáguld az erdő fölött, lavinákat indít, barlangokat omlaszt, majd valamelyik félreeső völgyben elpihen.
Sanyi segédmunkás kezében - melyeket valamiért továbbra sem mer leengedni - üres poharak, arca belefáradt a röhögésbe, és még messze nincs reggel.
Reggel megtalálják az erdei tévések, akik egy áldokumentumfilmet szeretnének forgatni a csillebérci ufókról.
Mindannyian egy szadista, gonosz isten kezében vagyunk.
