Egotrip

Egyszer csináltam egy hitvány dolgot. Másodikos egyetemistaként egy hajnali szemináriumon kornyadozva, az álmosság hideg-meleg verítékétől és egyéb kínos tüneteitől verve, meglehetősen diabolikus szórakozást eszeltem ki, hogy ébren maradjak. Egy apró szobában ültünk vagy nyolcan, én éppen a R. adjunktussal szembeni első padnál, tőle cirka egy méterre. Úgy az óra felénél húztam egy függőleges vonalat a füzetembe, és onnan kezdve percenként átlag egyet-kettőt, egész az óra végéig. Néha gyorsabban húztam őket, néha lassabban, ám e random strigulázásnak semmi köze nem volt R. szavaihoz. Pár perc múlva észrevette a gyarapodó vonalakat, és ahogy múlt az idő, egyre feltűnőbben próbált ügyet sem vetni rájuk - melyet újabb és újabb vonalakkal háláltam meg. Az óra végére a különben színvonalas, de amúgy meglehetősen konvencionális foglalkozás a francia szociológia klasszikusairól ily módon alakult egy drámára emlékeztető láthatatlan tusakodássá, amelyben a hatalom gyakorlásáról csak azt lehetett tudni, hogy történik, de azt nem, hogy hogyan. Tudom, olcsó játék hülyegyerekeknek, de azt élveztem a legjobban, hogy tudtam: nem meri megkérdezni, hogy mit számoltam. Mentségnek meg elég sovány, hogy sose csináltam ilyet később.

Tulajdonképpen (meg) gyakorta elég annyi, hogy csak lapuljunk, tényleg, kihegyezett fülekkel, kiélezett látással, fojtott lélegzettel, figyeljünk kifelé a fejünkből, mit mindig saját magunkat nézzük befelé (!), és az élet maga hozza elénk sokadik aprócska blődségét, zöldségét, amit nem szabad elszalasztani. Mert hát kavarog, örvénylik a történelem, háborúk dúlnak, birodalmak omlanak össze-messze, vagy éppen közelebb, mi azonban itt vagyunk, a mi kis mezőnkön, annyiféle történik itt is.

Máté Péter

A The Economist szeptember hetedikén megjelent száma megfogalmazta a kérdést: szereti-e a magyar kormány a piacgazdaságot? A cikkíró végigpásztázott azokon a jelenségeken, amelyek okot adhatnak a gyanúra, hogy kormányunk nem mindig és nem mindenhol szereti a piacot, és vázolta vízióját arról, hogy a választások közeledtével felerősödhet a kormányzati törekvés az állam gazdasági szerepének továbberősítésére. Végül megnyugtatta az olvasót, hogy aggodalomra igen, de kétségbeesésre nincs ok, hiszen a magyar gazdaság már kellően liberalizált.

Besétál egy szép őszi, tavaszi, nyári vagy téli napon egy ismeretlen horvát parasztember a Csabához, és aszongya:

Ma reggel, úgy fél tíz tájban avval keltem, hogy ezután én már kizárólag csakis avval foglalkozom, hogy jól érezzem magam. Bezár a bazár, az egyszemélyes brutállokál, kitessékelem az ajtón teljesen elázott becses személyemet. Stáblista a pszichothriller végén, jóccakát. Elég volt, készítik a tepsit, maholnap negyvenéves vagyok. Ez lesz a cél, a hivatás hátralevő életemben, s ennek a nagyszabású tervnek minden egyebet vasmarokkal alárendelek. Diktatúra lesz.

Mi az az Umberto Eco, egy visszhang, kérdeztem a koszos férfit. Megállt a szájában a falat, aztán lassan, mintha robot bújt volna belé, kinyújtotta a karját, egy ajtóra mutatott: Menj, és nézd meg! - mondta szájbarágósan.

Mi hát a nyelvtan?

Délelőtt bementünk az osztályba, ahol kiadták a könyveket és az iskolaszereket. Már ezen a napon bekötöttük a könyveket is. Amikor elrendeztük a holminkat, lementünk focizni. Sajnos a focimat nem tudtam kibokszolni, mert nem volt rá idő.

Többet nem lesz itt politizálás, büdösfideszesezés! - jelentette be a független nemzeti intézmény újdonsült vezetóje azon frissiben, hogy miniszteri bársonyszékét elhagyva beköltözött a rideg Szabadság téri épületbe. Addigra már távozott az intézményből a szakmai vezetés derékhadának jó része, de úgy látszik, az összes büdösfideszesező még nem.

"A lego tökéletes eszköz ahhoz, hogy az állampolgárokat intoleránssá nevelje az olyan dolgok iránt, mint a szagok, az emésztési végtermékek, a szabályszegés, a romlás, az elmosódó határvonalak, a csírázás és a halál. Próbálj elképzelni egy erdőt legóból. Sok szerencsét hozzá. Láttál már legót jégből? ürülékből? fából? acélból? és mohából?"

Olyan nincs, hogy egyik nap ez van, a másik nap pedig már valami más.

Egy óriásplakáton az egyik mobiltelefon-társaság hirdette új díjcsomagját, és nagy betűkkel az volt odaírva: lebeszélhető. Először azt hittem, valami szóvicc, hogy aki erről lebeszélhető, az magára vessen, vagy ilyesmi. De aztán rájöttem: azt akarja mondani, hogy a vevő az árat beszélgetések formájában visszakapja, azaz addig beszélhet ingyen, amíg ki nem merül a befizetett összeg. Valóban, van a le igekötőnek ilyen "kimerít, felhasznál" értelmű alkalmazása, a legklasszikusabb példa, amikor a lakás bérlője előre kifizet hathavi lakbért, és aztán lelakja (azaz hat hónapon át nem fizet). A hirdetés szövegezője ezt alkalmazta egy másik igére, a beszél-re, tehát az ő nyelvérzéke szerint a le ilyetén használata produktív, azaz nyelvtanilag termékeny.

- Kuss, vagy különben kiszedem a szemed! - hallatszott a szomszédos asztaltól, ami átlagos körülmények között nem is lenne meglepő, de most a Normafa melletti Rétes büfében ültünk, és a fenti felszólítás elengedője egy hatvan felé járó, világító kék szemű, fehér hajú hölgy, aki kezében egy hajkefével próbálta fegyelmezni negyvenes partnerét.