Szerda
Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elhagytál.
Azóta én minden napot feketével írok már.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Juhász Ferenc
K. Dezső új verseskötetét bemutatták az ország legjobb könyvesboltjában, a Bíró Coltjában (eredetileg "Seriff Pisztolya", aztán "Szoldát, Hol Itt A Dobtár, Jól Átdobtál", majd "Kanalas Nyikov" - a bolt neve oly sűrűn változott, mint a belőle nyíló út (Sugár, Andrássy, Ifjúság, Népköztársaság, újra Andrássy) és tere (Oktogon, November 7., ismét Oktogon). K. Dezső, mióta eszét tudja (1971), az Oktogonon szeretne élni. Amióta (az eszét tudja) olvasta az azóta méltatlanul elfeledett század végi költő, J. Ferenc versét (ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten: / az Oktogonon.), K. Dezső rögeszméje, hogy az Oktogon Magyarország (ha nem a világ) közepe. Ide költözött, a közelébe. És most bemutatják új könyvét, köpésnyire az Oktogontól. K. Dezső, nem vitás, a csúcsra ért. Innen már lefelé visz az út, borozók pincéjébe, megannyi Lépcsős, lefelé, lehet bámulni a hajnalt (vagy alkonyat?) derengő ablakon, zeneakademista lányok combját délben, amint a lépcsőn fölfelé. De ez még messze van (a hajnal, a dél, az alkonyat), K. Dezső a csúcson, kicsit élvez, pihen, mielőtt lefelé. Meghívót nem küld, telefonoz, személyesen invitál. Különben is, az Irodalmi Hetilapban - amely egy sort se tőle, se róla - megjelent, hol, mikor. Szerda.
Ha már ilyen szarokat ír, K. Dezső mindenből a legjobbat kínálta vendégeinek: tokaji bor, pilzeni sör, Unicum. Száraz, keserű, keserűbb. K. Dezső a legkeserűbbet itta - sör, Unicum -, előre megfontolt szándékkal. K. Dezső a méltatás, mennybemenetel, szavalatok után beszédet akart mondani, neki ehhez inni kell, hadd higgyék, azért nem forog a nyelve. Rövid beszéd lett volna. Kedves Barátaim, köszönöm, hogy eljöttetek, most kérlek benneteket, egy percig gondoljunk arra, aki nem lehet köztünk. Konkrétan E. Kornélra gondolok. K. Dezső persze nem mondott semmit, kortyolta tovább a papírpohár Unicumot. Mert mi az, hogy arra. Meg egy percig. És gondoljunk. A jelenlévők álltak, nem mondhatta, hogy álljanak föl. Himnusz lesz, Internacionálé. Vagy akkor már üljenek le. Futballmeccsen, ott igen, labda még gurul, csapatok állnak, hátratett kéz, fej le, rágó. És mire gondolnak, istenem. Nem arra. Nem is lehet. Vagy gondoljanak bele, a testbe, ha megvolt, ha nem, a temetés?! Jobbszélső méregeti a balbekket, viszont. Hogy mi lesz. A következő kilencven percben, a rákövetkező kurva életbe´. Kurva anyád, kurva anyád, kórus, ez a barom [bíró] kimérte az egy percet (E. Péter, után, szavadon). Irodalom. K. Dezső kívülről hallgatta versét (Messze, hol tenger / és holt ég / összeér, jéghegyek / fénylenek / a World Trade / Center / felhőkarcolói. / SOS-jelek. De ez még messze lesz, kedden. Most szerda van.), körülnézett, és boldog volt, mint aki részt vesz a saját temetésén. Mindig is erre vágyott. Mindenki itt van, aki. Csak anyja nem. A lánya. Meg a fia. ´ nem is kell, még kicsi. Kortyolt a papírpohárból, dúdolgatott egy LGT-slágert, igenigen halott volna jó, E. Kornélra gondolt, a temetésére, páratlan szál piros rózsa, temetéshez szól a nóta, mintha randevúra vinné, páratlan!, tizenegy, mért pont, annyi mint egy futballcsapat, I. a becsület, III. a Kerület, veregette hátba K. Dezsőt E. Kornél hétfőnként a Nemzeti Sporttal. A csapat megszűnt, a pálya még megvan, ki lehet jönni, hallgatni, ahogy nő a gaz. "budai temető. K. Dezső még akkor elhatározta, és most, elnézve vendégeit, a kirakaton túl az esőben siető járókelőket (mi sem történik), végképp eldöntötte, hogy a végét, a saját végét, azt nem hagyja másra. Nehogy már, a zárlatot, a kiszámított lecsengést, utolsó benyomást, elbasszák, helyette. Elintézzék, őt is. Majd megírja, forgatókönyv, mit, hogyan, ki, hova, álljon. De a temetőkerítés (terméskő) mellett elhúzó vonatot is beleírja, megnézi a menetrendet, a madarak énekét is, mikor kell belépni, nem ám hogy. A leveleket, ahogy zizegnek, egyenként. Vagy ha hó lesz. A lábnyomok elrendezése, fontos.
A felolvasás véget ért, K. Dezső még tovább üldögélt a kirakatban. Aztán, mint később mesélték, kikísérte apját a trolihoz, beszélgetett is, danolt, kikezdett a pénztárossal, mosolygott. Éjfélkor lépett ki a Bíró Coltjából, előtte ment a fia, mikiegeres esernyőjével, hogy´ került ide? Aznap, szerdán kezdett esni, azóta is. Már csütörtök volt. Megállt az Oktogonon, J. Ferenc vonatkozó versének utolsó sorait üvöltözte. S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan, / kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában. Hazamegy, lefekszik, több verset nem ír. Nem csinál semmit. Egész álló nap nézi a Filmmúzeumot. Másfél millió lépés Magyarországon, Egy kicsi mozgás mindenkinek kell, Születésünk titkai, Rózsa Sándor. Tizenkétszer A Tenkes kapitánya. Megnéz a Sport 1-en mindent. Végtelen CNN. Esténként lemegy az Oktogon környéki borozókba. Reklámszatyorban a Hét évszázad magyar költői, mutogatja, benne van ő is. Fizetnek neki, hogy ne szavaljon. A fia jön le érte, viszi föl ölben, könnyű lesz, negyvenöt kiló. Amikor kinyílnak majd a fiolák. Olyan voltam, mint Illés Béla, 182 centi és 78 kiló. Nem hisznek neki. Ki volt az az Illés Béla és mit írt. Benne van-e ebben a bazinagy koszlott könyvben. Aztán már a fia sem jön, K. Dezső lefekszik az Oktogonon, mindig is ide vágyott, feje alatt a Hét évszázad..., takarózik Élet és Irodalommal. Baromság, gondolta még éppen elalvás előtt K. Dezső, akkor már nem lesz se irodalom, se. A borozókat is befalazzák.
K. Dezsőt hajnali részegségéből az első troli ébresztette föl, agyába akasztva az áramszedőt. A gép az agyban / zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, / csak forgolódtam dühösen az ágyon, / nem jött az álom. K. Dezső, agyában az áramszedővel, fejben megírta válaszát E. Kornél búcsúlevelére. Amit nem mert elolvasni.
Reggelre elfelejtette. Azt is, hogy megírta.
Köszönöm jól. És te? Én is.
Majd még sokszor meg kell nézni,
mikor süt oda a nap,
mikor már por s hamu vagy
sár. Zárom soraimat.
