Egotrip

Személyautókon begördülő honfitársaimhoz somfordálok, kezemben kék bőrű útlevelem, mintha Fedél Nélkül újság lenne, magam hajléktalan, úgy reagálnak, szemükben rettenet, akár péntek kora délután az álló kocsisorban az Úttörő Áruház előtt, látván, közelgek, Rossz Arcú Indián. Hát még, amikor mesélni kezdek. Hogy a rendőrőrsről jövök, de nincsen ám probléma, csak azt hitték, a csoportom meg közben el. Hiszik is, nem. Nem arra megyünk, tekerik föl az ablakot sorban a magyarok, akkor lássalak benneteket, mikor hazaérek. Mikor. Még a tengert se láttam. Mászok fel egy lengyel buszra, POZNA„, a leállósávban megyünk, vagy hatvannal, a kijáratoknál leállunk, tanakodás térkép fölött. Úristen, hány hete jönnek ezek. Videót néznek, japán karatefilm, lengyel hangbemondással, nem látom, szinte a szélvédőben ülök, csak hallom, odabenn derültség, én is röhögök. Nem értik, ez a vengerka miért csapkodja a térdét, én sem. Imádkozom, hogy tévesszék már el a kijáratot, akkor elvinnének Thesszalonikibe, nem tévesztik. Akkor én most kiszállok. A busz, rajta sok kis vidám japánnal, kik lengyelül karatéznak, tovatűnik a fortyogó aszfaltban.

Akkor hirtelen sötétség robban a moziteremre, a fekete por lassú áramban szálldos a végtelen légtérben. Megkapaszkodom a karfában, talpam alatt a hideg kövezet, a háttámla, az ülőke, egyszerre minden. Megpróbálom visszaképzelni a hirtelent, amikor még láttam, de már ment el a látásom. A székem megroppan, mintha az egész széksor szakadozna; számban rézkilincs íze.

Azt a nagy legyintést még a rádión keresztül is érzékelni lehetett.

Elegem van már ebből a magyar vircsaftból! - csapott az asztalra Wolfgang Schüssel a Puchberg melletti, alig húsz lelket számláló Hof községbe kihelyezett kormányülésen, sörhabbal öblítve le szája sarkáról a gulyásszaftot. - Akármerre járok-kelek gyönyörű országunkban, mindenütt magyar szakácsokba, pincérekbe, vendéglősökbe ütközöm. Mintha az osztrák konyha nem lenne elég jó! Mintha mi nem tudnánk tisztességgel fölszolgálni a gombóclevest meg a császármorzsát! És még kérkednek is a magyarságukkal! Ahelyett, hogy csendben meghúzódnának a mosogatópultnál vagy a sparhelt sarkában, van pofájuk fennen hirdetni, hogy itt vagy ott magyar a gazda. Tegnap túra után a nejemmel betértünk a Schneeberg oldalán álló Sparbacherhüttébe, hát ott még ki is van írva, hogy a vendéglátók magyarok, és hogy bizony ők azok, akik korábban a Rax tetején lévő jó kis Habsburghaust üzemeltették. Pedig bizony isten, a múlt héten ott is megfordultam, és lám, most is magyar volt a ház ura és asszonya.

Tulajdonképpen (meg) van egy anekdotába illő sztori, amelyet Sebők Zoltán professzortól hallottam, és amelyet rettent szeretek felidézni. Az amerikai Mezők és patakok című vadász-, sportlövő- és horgászmagazin hasábjain jelent meg egy elmarasztaló kritika a Lady Chatterley szeretője című Lawrence-regényről. Abban található a sommás ítélet, miszerint ama elhíresült angol vadőr mindennapi életének e festői leírása méltán tart igényt a szabad ég alatti életet kedvelő olvasó érdeklődésére, mert sokat foglalkozik a fácánneveléssel, a vadorzók lefülelésével és az élősdiek irtásának agyafúrt módszereivel, valamint a hivatásos vadőr egyéb feladataival és kötelességeivel. Sajnálatos módon azonban az embernek sok-sok felesleges anyagon kell átrágnia magát ahhoz, hogy felfedezhesse és élvezhesse a közép-angliai vadgazdaság igazgatásáról szóló részleteket, következésképp e könyv semmiképp sem helyettesítheti bizonyos J. R. Miller Gyakorlati vadgazdálkodás című művét. A poénnál általában dőlök a nevetéstől. Úgy látszik, sosem unom meg, mindig fel tudja dobni a napomat. Egyszerűen remek érzés, egész testet és elmét átjáró, mint, feltételezem, a taoista orgazmus, utóbbit azonban most félre!

A rizses csoki karnyújtásnyira hevert előttem a moziaulában, de nem vettem fel, mint egy telefont, ami csörög, ha belerúgnak.

A magyar nyelv tanárai, művelői ennek az ellenkezőjét szokták hirdetni, s ez a felfogás - mint öröklött, szent hagyomány - ma is széles körben él. Az általános iskolai magyarkönyvemben volt erről egy lelkifröccs, és az egyik példa az volt, hogy ne mondjuk azt: "Cúg van," hanem inkább "Huzat van." Emlékszem, elvigyorodtam: jé, milyen érdekes, hogy ugyanazt kétféleképp lehet mondani, és milyen más zamata van a kettőnek. "Cúg" - ízlelgettem röhögve, és elhatároztam, hogy ezt a szót életben tartom. Sajnos egyre kevesebben értik. Hiába, szegényedik a nyelv.

A töltésen feküdt, egészen helyes volt, persze korcs, egy adag szálkás szőrű valami meg két adag egészen más. A sínek mentén kellett elmenni az állomásig, amikor beleakadtunk, de nem volt érdemes örökbe fogadni, mert a hátsó fele kábé egy méterre volt az első felétől, egyszóval nem nagyon élt már.

Dörzsölt, rafinált nép a magyar, csak egy baja van: nem szereti eléggé a hazáját.

Fogmosás megvolt, pisi - látván a vécét a görög-macedón határon - a szabadban; távol hegyek, fú forró szél, kóválygok álmosan a buszhoz; kávé, cigi, előttünk még vagy háromszáz kilométer, előttünk a nyaralás. Az én aktomra vár a tenger. Reggelire anyám sütte fasírt, bontogatom, aztán otthagyom. Mert nevemet hallom, szálljak le, valami gond van az útlevelemmel. Iszt problém.

A szakértőt nyilvános előadása végeztével körbeveszik lelkes tanítványai és más érdeklődő pszichológus hallgatók. Dr. X-né rajzokat mutogat az asztalnál. "Ezen a rajzon egy apagyilkos fiú ábrázolta magát törött ágú faként, azon pedig egy gyilkos férfi vetette papírra sérült lelkét." Lapozgatja a büntetőeljárások során keletkezett, ám most rendetlenül kavargó, néhol neveket tartalmazó papírokat a pszichológus a tudást szomjúhozó hallgatók gyűrűjében.

Már megint Simicska Lajos borzolja a kedélyeket. Hogy mit keres legnagyobb magánbankunk leánypénzintézetének az élén.

"Mosómedve nőstény kölyök, 2 hónapos, nagyon szelíd, eladó."