Anyák napalmja 5.
Mi az az Umberto Eco, egy visszhang, kérdeztem a koszos férfit. Megállt a szájában a falat, aztán lassan, mintha robot bújt volna belé, kinyújtotta a karját, egy ajtóra mutatott: Menj, és nézd meg! - mondta szájbarágósan.
A fénytömbökkel tűzdelt gépteremben három ajtó állt egymás mellett, s abból a szögből még csak sejteni se lehetett, melyikre mutatott.
Kiválasztottam a középsőt, beléptem. Hosszú csőfolyosó vezetett rajta túl, fényes fémfalán két oldalt két torz tükörképem jött velem, láncba fejlődtünk. A folyosóról alig észrevehetően parabolaajtók nyíltak a falban, az ajtó és a fal közötti rés csak szabályos karcolata miatt tűnt föl. Se zár, se kilincs, nem is tudom, miért gondoltam ajtóra. Talán néha minden ok nélkül is ajtóra gondolok, gyerekes lelkivilágom folyton a szabadba kívánkozik, s szeretem látni, ahogy porzik az út megettem.
Az egyik ajtó mögött hangot hallottam, mintha azt mondta volna: g 12. Aztán egy távolabbi ajtó mögül válasz jött: m 68. És én még mindig a lemeznél voltam leakadva, azt gondoltam, ezek az új bakelit fordulatszámok.
Erős légáram csapott meg, ritmikusan suhogó hangon elindult egy ventilátor. A szél irányába kanyarodtam a folyosón, egy, a gépháznál kicsit nagyobb, üres terembe értem, falai itt is fémesen csillogtak. A szél föltúrta hajamat, néhány túlterhelt hajszál le is szakadt a fejemről.
A ventilátor úgy tíz méter magasan, a plafon tetején pörgött, s a plafonba vésett körkörös jelek egy iránytű szabályos rajzolatát adták. Észak és Dél, Kelet meg a Nyugat, köztük ÉNY vagy ÉK. Mindjárt eszembe jutott, amit az iskolában énekeltünk: Előttem van vérszag, hátam mögött vér, jobbra a pap veszik, balra pedig én.
Az erős légáram süvítve rohant a szájüregembe, de azért elénekeltem a visszhangkongó acélteremben, ám mintha a hang nem kifelé, hanem egyenesen vissza a tüdőmbe tartana, s a hörgőcskék külön belső akusztikát rendeztek nekem.
A ventilátor búgó hangja egyre mélyebb lett, majd ütemes kattogásban lassult, végül dél-délnyugati irányban megállt. A folyosó üres kabinjaiból hangfoszlányok szaladtak elő: kettőféle hangfoszlány: "nyertem", "vesztettem". Fölnéztem újra a ventilátor-iránytűre, a magam módján érteni véltem az iránytű-rulett elrendezését, illetve a fogadókabinok teljesen zárt világát. Hogy is mondta a koszos férfi? Szicília partjai előtt megállunk, és szétlőjük az olasz maffiát? Hm. Ez a hajóruletthez képest rokonlelkek háborújának néz ki.
De hát nagyon fiatal voltam még, nem érthettem mindent.
Tőlem néhány lépésre, éppen a hátam mögött hosszú, fekete létra indult a terem teteje felé, fönt csavarós fogantyú, mintha körajtóhoz vezetne. Ahogy néhány lépést megtettem a létrán, eszembe jutott az a délután, amikor a régi, zománcos, egyliteres tejhordó edény helyett új, ugyanilyen fémlemezből hajtott tejhordót nyertünk a tejvásáron.
A tálcán úgy pár száz pohár tej, a poharak mögött szétdohányzott kezű férfi, magyarázta: igaz, dupla áron van a tej, de ugyanolyan egészséges, mintha olcsóbb lenne, és ami még nem volt, minden pohár belső alján, ha megisszuk a tejet, számot találunk, nála meg van egy lista, és megmondja, hogy nyertünk vagy nem, a főnyeremény az acél tejhordó. A nagybátyám befizetett három pohár tejre, hogy még egészségesebb legyek, és közben hátha nyerünk. Az első pohár után megfordult a gyomrom, szemvillanás alatt megtaláltam a vásári forgatag szélén fölállított árnyékszéket. A harmadik pohárral is megittam, de nem nyertünk semmit. Akkor a nagybátyám úgy csinált, mintha kezet akarna fogni az árussal, az jött is felé, hogy fogadja a gratulációt az elmés játékért, amikor kikapta a kezéből a számsort tartalmazó kartonlapot. Egyikhez se írt tejeskannát. Tudta az árus, a játéknak vége, akkor ezt még így mondtuk; a nagybátyám szúrós szemekkel hallgatott, az árus meg csakhamar átnyújtotta a tejeskannát. Ilyen kannát még soha nem láttam, megnéztem kívülről, a kezelt lemez vékony bordázatán zizegve súrlódott az ujjlenyomatom. De amire a leginkább kíváncsi voltam, az a belseje, milyen ez belül. Ám ahogy fölé hajoltam, rögtön sötét lett a kannában, nem láttam semmit. Két, brikettből bányászott robbantózsinórral összekötöttem egy laposelemet meg egy izzót, és leengedtem a kanna fenekére, aztán a homlokcsontnál rápréseltem a fejem. És percekig néztem ezt az óriássá növő teret, ami épp ilyen volt, mint a létra fokáról visszanézett acélterem.
Egyre magasabbra értem, de ezúttal nem fogott el szédülés, mintha a térérzék megvált volna tőlem. Még egyszer: mintha a teret zártságában is végtelennek látó szemem elveszítené az örökös zuhanásra hangolt félelemérzetemet.
Fönt egyre melegebb lett, s mikor a körfedél gumifogantyújához értem, ez jutott eszembe: "Lágy disznóba nyúltál, fiam."
S hogy a fogantyút volt gusztusom mégis eltekerni, köszönhetem annak, hogy szőrt nem éreztem. A lágy és szőrös fogantyúk érinthetetlenek.
Lábammal toltam magam följebb, a tetőt így hajtottam ki: a kék égbolt fölöttem. Láttam már valaha ilyen szépet? Még a könnyem is kicsordult. De ahogy kidugtam a fejem a nyíláson, agytömörítő dudakürt csapott rám, és akkora pofont kaptam, hogy majd leszállt a fejem.
