A vevők
Besétál egy szép őszi, tavaszi, nyári vagy téli napon egy ismeretlen horvát parasztember a Csabához, és aszongya:
- Úgy rámjött a vásárolhatnék, megvennék én magátul pár céget, ha nem bánja.
- Nem bánom én, bátyám, szívesen adom. Hát ugyan melyiket akarja?
- Mindegy az nekem, édes fiam. Olyat szeretnék legjobban, aminek vagyona nincs egy rajzszeg se, de jó sok tartozása van, úgy pár tíz milliócska.
- Szerencséje van, bátyám, van nekem ilyenből vagy tizenöt. Hát csak válasszon: itt van, teszem azt, a Baráti Támogatás Kft., annak a legtöbb a tartozása.
- Mindegy nekem, melyik, fiam, válassz ki te vagy négyet-ötöt nekem, oszt´ mehetünk is az ügyvédhez aláírni.
El is mennek, alá is írják a papirosokat, volt ottan ügyvéd, voltak ottan tanúk, ahogy már annak lenni kell.
Telik-múlik az idő, de nem sok, egyszer csak besétál egy másik szép napon egy ismeretlen török munkásember a Csabához, és aszongya:
- Úgy rámjött a vásárolhatnék, megvennék én magátul pár céget, ha nem bánja.
- Nem bánom én, bátyám, szívesen adom. Hát ugyan melyiket akarja?
- Mindegy az nekem, édes fiam. Olyat szeretnék legjobban, aminek vagyona nincs egy radír se, de jó sok tartozása van, úgy pár tíz milliócska.
- Szerencséje van, bátyám, van nekem ilyenből vagy tíz. Hát csak válasszon: itt van, teszem azt, a Gyarapodjatok Bt., annak a legtöbb a tartozása.
- Egyet mondok, kettő lesz belőle: megveszem én tőled, fiam, mindet. Úgy is történt.
El is mennek az ügyvédhez, alá is írják a papirosokat, ott voltak a tanúk is, ahogy már annak lenni kell.
Nem csudálkozott Csaba egy parányit sem, hogy ugyan miért veszik meg tőle e bánatos cégeket, nem csudálkozott az ügyvéd, nem a tanúk. Gondolták biztosan, hát ugyan kinek lenne szerencséje, ha nem az ilyen szépreményű fiatalembernek meg az ő jó barátainak, a cég tulajdonosainak.
Telik-múlik az idő. Meséljem-e még? Az eladott cégeknek szőrén-szálán nyoma veszett. Már nem is emlékezem pontosan, de valahogyan kiderült, hogy a horvát parasztember bizony nem is volt horvát parasztember, hanem több ember volt ő, merthogy mindig más-más volt az ő aláírása. A Csaba ezt nem vette észre, hát miért is figyelne ő afféle hiábavalóságokra, hogy Bondorka úr délelőtt még alacsony volt és szőke, délutánra meg hórihorgas lett, és ősz szakálla nőtt. Nem vette észre azt ugyan más se, se ügyvéd, se tanú. Az útlevele, az ugyanaz volt, és az a fontos. A fényképet az útlevelében meg biztosan folyton cserélgették az álhorvátok, hiszen azt az ügyvédnek meg kellett néznie.
A török munkás meg, szegény feje, majdnem bajba került, mert váltig tagadta ugyan, hogy ő cégeket vett volna, de az aláírása bizony ott volt minden papíron. De szerencséje volt a sehonnainak, mert a Csaba meg a tanúk nem emlékeztek az arcára, így aztán mégse kell neki azt a sok tartozást megfizetnie. És nagyon is természetes, hogy nem emlékeznek rá, az ilyen fontos emberek úgyszólván naponta eladnak tíz-húsz céget, mindenre nem lehet emlékezni.
Valahogyan így láthatja a mi rendőrségünk a Csaba történetét, mert nem vádolják őt semmivel. Érdekes, kalandos történet, sok-sok csudával, afféle mese. Kuncogva, ámuldozva mesélik-hallgatják rendőrségszerte, és persze senki nem hiszi. Rendes embernek eszébe sem jut afféle csúf gondolat, hogy Csaba színlelt eladással akart volna megszabadulni attól a sok adósságtól. A rendőrség rendes.
H
Mint az olvasó nyilván már az első szavaknál felfigyelt rá, ezt a történetet nem én írtam. Hanem a feleségem. Jóindulatú, kedves asszony különben, és nagyon szeretne hasonlítani rám, szegény.
Van egy olyan érzésem, hogy nem is gondolta mindezt egész komolyan, hogy, őszintén szólva, viccnek szánta, ne adj´ isten gúnyolódásnak. (Csaba nevű barátunk vagy ismerősünk például nincs is.) Pedig a rendőrség meg az ügyészség nem ezt érdemli. Azok, akiknek vádat kellene emelniük mindenféle ügyekben, és nyomozati eredményekkel kellene alátámasztaniuk a vádat, felelősségteljes és nagyon nehéz munkát végeznek. Nem csoda, ha komor tekintetű, lassú beszédű népek, a katatóniáig megfontoltak, és áthatja őket az agnoszticizmus szelleme. Mondhatom-e Csabáról, hogy nem lehetett jóhiszemű - hát ott voltam én? És akkor rángassuk a cégeladásoknál segédkező szegény ügyvédeket meg tanúkat tárgyalásokra, kihallgatásokra? Azokra, akik vádat emelhetnének, ilyenkor rátör a kozmikus ismeretelméleti szkepszis, vegyülve némi klasszikus humanista toleranciával. Mit tudunk? Tudunk-e bármit egyáltalán? Miért is tételeznénk föl bármi rosszat embertársainkról? Kik vagyunk mi, és ki ő? E ponton pedig az önazonosság radikális megkérdőjelezésének posztmodern gondolata tör elemi erővel a felszínre: vajon ugyanaz a Csaba adta-e el mindahány céget? És azonosak-e a vevők önmagukkal?
Hatalmas, súlyos kérdésekkel kell tehát szembesülniük jogállamunk talpköveinek. Nem érdemlik az élcelődést. És ezt én sem tűrhetem. Kiballagok a tornácra, leakasztom a szögről a nadrágszíjat.
