Egotrip

A filozófusok hajlamosak azt gondolni, hogy a filozófiai problémák többsége örök. Ez első hallásra nagyképűségnek tűnik: ugyan mi jogon tart igényt pont a filozófia az örökkévalóságra ebben a folyton változó világban?

A tervek szerint hamarosan létrejövő észak-alföldi régió leendő központjának már létező, Halköz nevű terén, azon belül az úgyszintén faktumként kezelhető, Söröző fantázianevet viselő söröző teraszán ültünk, már amennyiben a zaftos taccsokkal lehányt járdára kitett, százas szöggel összetákolt két rozoga asztal terasznak tekinthető. Egyfelől tehát a legsúlyosabb rögvalóság talaján, másrészt viszont a szivárványos jövő egyelőre fiktív, ám e hihetetlen mértékben lepusztult belvárosi tér szempontjából mindenképp reménnyel kecsegtető, virágos mezején. Ha egy vallatáson be kéne vallanom, miért tettük ezt, hogy miért ültünk ott tehát, akkor azt mondanám, azért ültünk ott, mert a végre, a dolgok befejeződésére mindketten roppantul fogékonyak vagyunk, miáltal az, hogy körülöttünk épp az utolsókat rúgta a nyár, minket rendkívül megviselt. Ez a léthelyzet - a potenciális centrum ígérete s a Halköz kézzelfogható valósága a végleg bezárt Kishalászszal, az omladozó házakkal, a kannásbor-kiméréssel, a földön alvó részeg hajléktalannal s ékszerként a Csavarbolt feliratú pavilonnal a közepén, valamint az évszakok közti, éppen zajló átmenet - ülésünknek már akkor is valami furcsa, filmszerű, lebegő kettősséget adott volna a válaszhoz, két kövér mester közt találtam magam heringként beszorulva a kőkemény fapadon. A barátom jobban járt, neki egy inasabb - igaz, roppant ittas - májsztró meg egy keszeg nő jutott, így neki volt némi esélye legalább, hogy időnként eljuttassa a szájáig a poharat.

Fejtrágyázás. Ez a szó jutott eszembe hajnalban, midőn csatakos álmaimból hirtelen felriadtam. Fejtrágyázás, az kellene a kertnek. Nem tudom ugyan pontosan (pontosan?!), hogy mi is légyen az a fejtrágyázás, de biztosan nagy szükség lenne rá, ha nem is minden, de sok gondom orvoslást nyerne.

Ha jól emlékszem, nem volt egyetlen olyan látogatásom sem anyai nagymamámnál, hogy a nagy tyúkudvarban ne láttam volna legalább egy csirkét méteres madzaggal kikötve valami karóhoz. Hol fölspulnizta magát a karóra, hol letekerte, ennyi szórakozása maradt. Hogy miért kötötték ki, nem sokáig kerestem a magyarázatot. Többnyire csirkét ettünk. Gondoltam, ez a szokás: levágás előtt meg kell fogni a csirkére kötött madzagot, és jó nagyot rántani rajta. Mert ez, ez a rántani való csirke.

Mondjuk, ez nyaralás. Reggel lessünk ki a függönyrésen - ma szép időnk lesz, felhőszakadás - hugyozzunk, mossunk fogat, mintha egy idegen - hotel, motel, panzió, cimmerfrej - fürdőszobavécében, csodálkoznánk rá szabadságolt önmagunkra a tükörben - hol vagyok?! - induljunk el, idegen (a) városban, Pesten. Az Izabella sétálóutca, mióta lezárták a Ferdinánd hidat, mély levegő, pincékből szivárog, lenn felejtett kopasz hajas babák közt patkány surran, a Dörgicsei borozóban a délelőttös műszak, de erről mit se tudunk, nem iszunk dörgicseit, nyaralunk, a felszínen, ha lekíváncsiskodunk a föld alá, akkor kazamata, barlang, földalatti, millenniumi. Már a régi magyarok is. Ítélned, hallod?, kell! De nem nekünk, mi vendégek vagyunk, újságot se olvasunk, nem értjük, ó, milyen kedvesek a magyarok, és milyen kevesek, nyaralni mentek, az Andrássy úton senki, senki, a Tokaji borozó teraszán a kánikulában ideszabadult barbár népek aszút isznak szódával, ezért nálunk bicskáznak, de nincsen nálunk bicska, útba igazítunk egy eltévedt magyart, eltévedt lovas az itt maradt benzinködben, ló nélkül, az utolsó magyar a Három Hollóból, igen, arra van az Ady-szobor, az írók boltja mellett, vannak itt még írók, kérdi hibátlan magyarsággal, tűnik el a kánikulamocsárban.

Egyszerre csak különösebb előjelek nélkül beborult az ég. Mi a kurva isten, kaptam fel a fejem, pedig fent nevezett látja lelkem, nem szeretem a csúnya beszédet, csak bosszantott, hogy én viszont történetesen nem látom a korrektúrát, a lapzárta meg a nyakamon. Fél órája tököltem amúgy is már avval, hogyan választjuk el az absztrakt szót, hova megy a t az új szabályzat szerint; előtte meg a dekonstrukcióval voltam hasonló nagy bajban, erre még a fényt is elveszik. Kezdtem volna éppen szidni az idén nyárra megbolondult időjárást, mikor felvisított odakint egy átszellemült hangú néni, hogy itt van, ez az, édes jó istenem, megjött, megjött, megjött végre, na gondoltam, ez is jó hangosan menstruál. Kiviszi az intimszférát az utcára, ráadásul épp az ablakom alá. Nem tagadom, volt már bennem, azért is gondolhattam ilyen vicceset, s ezért jöhettem rá jelentős késéssel, hogy ami itt zajlik, egyáltalán nem egy menses, hanem napfogyatkozás. Ja, hát persze, mondtam viszont akkor, abban a szúrásban, éles ésszel, tényszerűen: a napfogyatkozás. Haladjunk akkor a szöveggel tovább. Az elszántság ily módon töretlenül megvolt, de az időközben tömegessé fokozódott visítozás okán tovább romlottak a feltételek, amit az én morális alapokon nyugvó munkakedvem és -szeretetem megsínylett sajnos nagyon. Akkor tartsunk tíz perc technikai szünetet, s kocogjunk át a kisboltba, hogy két bőrt húzzunk le a dögről: sört is igyunk, s a házimunka is meglegyen.

Semjén Zsolt, minden egyházak helyettes államtitkára, snájdig, mosolygós fiú, úgy megsértődött azon, hogy a Nitsch-kiállítással kapcsolatban annyi hülyeséget talált összehordani, hogy most aztán revánsot vesz, de keményen. Nagyon kapóra jött neki a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei újrakiadása, úgy érzi, most aztán ismét nagy szükség van arra, hogy az állam felelősségteljességtől csöpögve, igen komolyan és megfontoltan megszólaljon, és akkor ki, ha ő nem. Mondott is rögvest két jelentős ostobaságot, nem tartják hiába bölcs gazdái.

Április utolsó napja, ne várd a. Autók vonulnak már május elsejére, araszolnak, anyák napjára tán haza is érnek. Szegényanyám, szinte feldúlja a kontyát. Belülről nézem, kívül, az autókat, a gyalogosokat inkább, a nőket. Ariszálnak hazafelé, anyák, hazaérnek, mire. A lakótelepen, ahol laktam veled, két dolgot lehet most csinálni: nézni az Esmeraldát vagy sört inni az ábécé előtt, meleg tömegben. Ülök hideg ablakban, kéne egy terasz, mint görögben, mondta Zsolt, meg is fulladnánk a benzingőz kék tengerében. Ablakra néző. A fiúk sehol, a seolban dolgoznak, a nyomda ördögei, komám késik, egyedül nézem végig a nőket. Nem, kósert nem kérek, csak sört. Marha, iszok magamba. Ülök az akváriumban, bámulom a halakat. Annyi mindent nem lehetne most csinálni, mozi, harangöntés, sült gesztenye fujdogálása, úttörőnyakkendő megkötése, tipegés. És akkor még nem beszéltem. Ha úgy tudnék ki-nézni, mintha itt se lennék, a kirakatból. Üveges szemmel. Mint a halott, kisbabák. Bele látnék, a sejtelmeit, nem a bugyit sejteném a seggén, olvasnék egy aktatáskában, de bent ám, érezném a műbőrszagot, mint egy szokolrádióét. Szimatolnék zsebpiszoksötétben, menet-, meccs-, mozijegy. Nem megyek moziba többé. Nem olvasok újságot. Oldaltáskámban lapok, napi-, irodalmi, minek. Látok mindent a kirakatból, kep-ujsag, hessegnek pillanatmolyok. Fordul a busz. Lány gesztikulál. A homlokzaton egy gipszangyal azon tűnődik, hulljon-e. Felettem a kék ég. És zöld a fű, tanultam. Arcátlanul belebámulok a világba, a gildében, világguide. Gusztustalan. Biztos erre jó a fű, nem a zöld, látnám a járókelők nyomát, húznák maguk után, sáros nyál. Az ember mivé váladék. Még egy sört? Egészségére. Egyedül vagyok, helyettem is iszok. Megjelenik a kirakatban Géza, kedves konzervatív barátom, mutogatunk, ő siet, én meg hogy gratulálok, mihez. Mutogatom magam tovább a kirakatban, kirakatva ide, itt és. Hajdani kolléganőm érkezik, két nagylánya, mutogatom nekik, mutogatós bácsi, szé-pek vagy-tok, tátogom hozzá a magánhangzókat, é e a o, én meghalok, nevetve el. Több ismerőst nem látok, csak ismeretlen szem-, száj-, orrvariációkat, színeket, fehéret, feketét és, távolban egy száztizenkettes busz, csak ment, és közeledett, ne mán!, engem nézz, többet ilyet úgyse látsz, vonta magára a figyelmet egy kockás kapucnibelső, itt és most vagyok, tolakodott egy legyintés, ágaskodott két mellbimbó, tűnt el egy kapualj a sötétben. Mert, ahogy a költő írja, lassan az éj fókuszába szürkült a ferszabtér, a kirakatban beesteledett, ki-ki nyűg a lomban, a buszmegálló szoborcsoportja megelevenedik, jön az utolsó előtti járat, jön komám, hogy elérje az utolsót, hát te meg hol voltál eddig. Kérdé Ádámot az úr, mert nem jó az Istennek egyedül lenni. Akkor most jöhet a kóser, rövid az idő. És hol voltál, vagy, Péter, barátom, ülsz borospalackok közt a spájzban, nem teszed ki a lábad az utcára, a spájzból se, sötétkamra. Hol vagy, Béla, ki eladtad mindened, a könyveid, van már lakásod, honnan elüldöz lakásmaffia, s te ülsz az ágyon, olvasod az egyetlent, kinek megkegyelmeztél, csuang-ce, mosolyogsz bölcsen. És hol vagy, Isten, aki egy nő vagy, vesd össze: istennő, csak üzenetrögzítőiddel tudtam beszélni, vesd össze vallás, tud., műv. StB. (SátánBelzebub), már azokkal se, a hívott szám az előfizető kívánságára átmenetileg nem kapcsolható, mindörökké, ámen. Én itt vagyok a kirakatban, megtalálsz, megtaláltok. Komámmal megbeszéljük, ha a szomszédban kinyit a Centrál, ott ülünk majd naphosszat a tükörablakban, kívül visszaverdes a világ, belül látjuk Karinthyt, amint ott ül törzsasztalánál. De ez kétezerben lesz, sose, a világvége után, addig seis érdemes élni.

Jöttünk hazafelé Nagyváradról, már az útinaplóm végén jártam fejben. Annyi mindent megjegyeztem, hogy kicsit lejjebb is csuklott a fejem a hátsó ülésen. Jött rám a huzat, mint egy felbőszült varrógép, hogy már képtelen egy fedél alatt élni az esernyővel. De már az esernyő se nagyon szívelte a varrógépet, rácsukódott a cérnatartóra, hogy az ne pörögjön, kattanjál csak be, te varrógép, ne piszmogjál a boncasztalon, lecseréllek a hurkatöltőre. Erre a varrógépnek szemet szúrt az esernyő lihegése, és a tű fokával orrba vágta, a tű fokával, mondta is neki, a tű fokán, te vén, ernyedt orrú lepkeimitátor, már nem bújsz, csak nyüszítve, mint egy kutyába oltott kezes bárány, melléfaragsz...

Paradoxonokat bemutató sorozatunkban elérkeztünk a Paradoxonok Királyához, az Igazihoz, a Legyőzhetetlenhez, Minden Logikus Rémálmához: a Hazug Paradoxonhoz. Láthatjuk, már a neve is csalfaságot sugall, óvatosságra int, itt bizony be leszünk csapva. És tényleg. Szóval valaki a következővel áll elő: "Amit most mondok, az hamis." Igazat beszél vagy nem? Ha igazat mond, akkor el kell fogadnunk, hogy amit mond, hamis, hiszen épp ezt állítja; ha viszont nem igaz, amit mond, akkor igazat beszél, hiszen épp azt mondja, hogy amit mond, az hamis. Ha tehát igazat mond, akkor hazudik, ha viszont hazudik, akkor igazat mond, ami valóban a paradoxon kvintesszenciája.

"Hi, it´s me, I´m back, the central scrutinizer" - énekelte a szegény jó Frankie (a Zappa család hírnévre szinte minden minőségben és mennyiségben szert tevő tagja), szóval visszatért a tőzsde központi megfigyelőjének szerepéből a tűnődő, acting out értelmiségi eunuch passzivitásába süllyedő kommentátor. A visszatérés aktualitását az adja, hogy nem történik semmi. Illetve történik, de annyira - ahogy a minap két tinilány beszélgetéséből kihallottam a műszót - öngyi és depi a tőzsde, hogy jobb nem is foglalkozni vele. De azért ne teljen a nyár a történések összefoglalása nélkül.

Egy jégbe hűtött Heinekenhez folyamodtam, amikor az ajtó becsukódott, pedig tudtam, semmit sem segít, esetemben egyenesen ellenjavallt, viszont teljesen feldobott, hogy - szemben a kenyérrel - az átellenben levő kisbolt palettáján úgy egy hete ez a kiváló márka megjelent. Lássuk akkor, néztem körül komótosan kortyolgatva, miből élünk, mi a téma, mi is volna itt az éppen aktuális feladat. Nyolc napocska, bólogattam, hogy tudatosítsam az addig is teljesen világos paramétereket, voltaképpen nem nagy ügy. Voltam már ennél nehezebb helyzetekben is. Hogy mást ne mondjak, az első feleségem egy keddi napon a miskolci Avas-délen kilépett az ajtón, gondoltam, a boltba megy, de tévedtem, mert Chicagóba távozott: ekképpen közölvén annak sajnálatos tényét, hogy innentől nem kívánna velem élni, ha lehet. Két év múlva lett meg, de akkor is minek. Ehhez képest mi ez nekünk, megcsináljuk, harcedzett, összeszokott kis csapat: elleszünk - ahogy errefelé mondják -, mint a befőtt. Lám, míg mindezt átgondoltam, két-három perc máris eltelt a tizenegyezer-ötszázhúszból, megy ez. Mellesleg, töprengtem el - mivelhogy ráértem -, talán ezt utálom a legjobban ezen a tájegységen, ahol élni van szerencsém, hogy rendszeresen ilyeneket mondanak. Mint a befőtt, mondogattam, míg végül annyira felidegesítettem magam, hogy ki kellett nyissak egy újabb sört, mert arra gondoltam, mit ártottam én, hogy állandó jelleggel ilyeneket kell hallgassak, napra nap; miért büntet engem evvel az ég, és annyira elkezdtem emiatt sajnálni magam, hogy azt el nem mondhatom. Ez a sajnálás később aztán heves dühbe váltott át: éktelen haraggal szidtam a sorsomat, és sikerült ebbe a befőttbe még jobban belelovalni magam, ami jó volt az idő szempontjából, mert evvel a dühöngéssel tíz-tizenkét perc eltelt legalább, ily módon a nyolc napban máris beljebb voltam ennyivel, viszont a kiadási oldalon ott volt az ideg. De nem lehetett sajnos az első napot ebben a jó tempóban tovább tölteni, mert jött Marcikám, és megkérdezte, akkor máma mit csinálunk, papa? Mit csinálnánk, mit csinálnánk, amit szoktunk, játsszatok. Évezzétek ezt a kellemes, főként pedig roppant hosszú nyári szünetet. Mama mikor jön haza? Most tűnt el az utca végén, édesem. Mit fogunk ma ebédelni? Kakaós csigát. Ha nekem lesz egy feleségem, az is fog majd vadvizelni Ukrajnában? Reménykedjünk, bízzunk benne, hogy igen.

Azért ez szemétség. Hogy elírtad előlem. Gyűjtögettem az asztalon a hétfői, keddi Sportokat, területi, megyei, körzeti bajnokságok, végeredmény, persze hogy kiszúrtam Garát. Már hülye címeim is voltak: Ni, a Gara! Hátrább a garaiakkal!, ám halogattam a megírást, holt szezon, mindig bezavart egy izgalmas átigazolási hír. Détári Dunakeszin? A hétfői Sportban a területi bajnokságot hagyom a végére, oly izgalmas, éjféltájt böngészem, bezsongva, fájón (itt vettem észre, nem látom az apró betűket, szemüveg kell, olvasó-), a Dráva-csoportra rá se mertem nézni: veretlenül lesz-e bajnok a Balatonlelle, nyeretlenül lesz utolsó a Balatonföldvár? Igen, igen. A Lellének nyolc, a Földvárnak öt iksz becsúszott, mint a Volán SC jobbhátvédje. Mosolyogva alszom, már kedd van, a Sportban megyeegy és megyekettő, vajon micsinált szülővárosom, saújhel (megnyerte a megyeegyet), és gyerekkorom, tócsva (erős középmezőny). Néztem az alvégeket, utcahosszal vezet a nyerhetetlen Gara, idézlek, ahogy idézed a Sportot: Harminckét mérkőzés, harminckét vereség, 18-164-es gólkülönbség. Ezt Veszprém megye zirci körzetében az LRP Unió meg sem közelíti a maga egy győzelmével, egy döntetlenjével, 28-132-es gólkülönbségével (egy fordulóval a befejezés előtt, tehát még ronthatott!). Velencét is észreveszed, naná. De Velencét, azt nem hagyom. Velence az enyém. Én láttam a fiúkat (juniorok, tényleg), föltoltam a babakocsit, álltam a kerítésnél, egy hazaadásnak szánt hazai átlövésnél a labda majdnem a tóig röpült, néztek rám a csapatok, egyedül voltam néző, a kerítésen túl, meg a gyerek. Hogy talán hoznám vissza. Mi lesz addig a gyerekkel?! Vagy a baba, vagy a labda. Berúgtam a gyerekkocsiféket - endéká mélykocsi -, innentől nem siettem. A hazaiak se sürgettek, addig se kapnak gólt. A labdát pedig a műútról fölrúgtam a pályára, kézből, akárha kapuskirúgás. Csodálkozom, mért nem igazoltak le azonnal, na nem kapusnak, strandpapucsban is eljátszom nekik a jobboldali futót. Eljátszom, hogy futok. A játékosmegfigyelők talán a tópartot járták, nyaralókat toboroztak, mert közelgett a megyeegy. Mert ez még a területiben volt, ősszel már megyekettő. Ahonnan viszont fölkerült a Felcsút, Orbán Viktor csapata. Orbán Viktorék. Szurkoltam pedig, hogy ne kerüljön föl, kimennék a Velence-Felcsút meccsre. És nem rúgnám vissza a labdát. Hanem amíg visszahozzák, a váratlan szünetben, mely jól jön mindkét csapatnak, inte(get)nék a miniszterelnöknek, odahívnám a kerítéshez, és emlékeztetném. Diplomatikusan előbb arra, hogy három gólt rúgott a csépapíron, még a BEAC-ban. És milyen hármat. Azok voltak a szép idők, sóhajtanánk. Hanem. Hogy azután mi történt, Budafokon. Kezdődik a meccs, középkezdés, lepöccintik neked, már megbocsáss, te pedig lazán hátraadod, indítva az ellenfél csatárát, hátvédsor ocsúd, egy null oda. Az edző meg kiabál, hogy mit csinálsz. Gólpassz. Te pedig lejössz a pályáról, az első percben, nem, nem csere, önként és duzzogva. Kérded, hogy ezt meg honnan veszem. Szájhagyomány, onnan, így él a nép ajakán. A nép, mondod, és lenézel a tóra. Mese. Hogy is volt a második gól a csépapíron, nem emlékszem. És mész, mert visszakerült a labda. De ez nem lesz (volt) így, a Felcsút nem jön Velencére, osztályt cseréltek. Rugdoshatom vissza a labdát a megyekettőben, Kövesi tartalékja, civilben.

A humanista legfeljebb fakultatív szabadidős programként szereti a gépeket, azok közül is azokat, amik hasonlítanak rá. Például egy öreg-régi, tészta arcú rádió vagy a duhaj, billegő fülkés Ifa. De például a mosógép már más tészta, forgódobba akadt pacalszálak, örvénylő víztenger, amiből jó, ha az Orion űrhajó bibés antennája kiáll.