Egotrip

Különösen sűrű, zavaros egy nap volt - olyan, amire az ember sokáig emlékszik, noha szokás szerint nem történt semmi érdekes. Már a felkelés is nehezebben ment annál, mint amire számítani lehetett, pedig esküszöm, hogy nem számítottam az ébredéskorsemmi jóra, eleve. A talponálló borozók törzsközönségével szemben, akik, mint azt hosszú évek áldozatos munkájával megfigyeltem, állandó jelenlétük valamiért mindig szükségesnek érzett, holott senki által nem sürgetett mentségéül többnyire azt hozzák fel, hogy nem fogja őket, mármint otthon, a hely, engem valósággal fogott az ágy, pedig álmos, na, az aztán nem voltam egyáltalán. A tudatom éppenséggel szokatlanul tisztának volt mondható, már amennyire, ugye, egy szorongásos pánikbeteg tudata tiszta lehet. Megpróbáltam számbavenni az éjszakai történéseket: a roham még az elalváskor megvolt rendesen, eddig, gondoltam, megvagyunk, de miután a nemrég elsajátított légzéstechnikával - az túlzás, hogy álomba, mondjuk így inkább: - a rosszullét hiányába átkínlódtam magam, mintha valami intenzív történt volna még. Hogy micsoda, be kellett ismernem, az már azonban szervezeti visszajelzés híján örökre homályba vész: ahogy most ugyanis a szívritmuszavaros légszomjra gondolok, azonnal fogy a levegő, s kezd összeállni a gyomorban bent a kő, de ha az éj további részének - vélhetően infernális - eseményszintjére térek gondolati síkon át, nincs semmi szervi változás, amiből az irányukban adott történtek tartalmi részleteire következtethetnék. Azt tehát, hogy valaha is rájövök még, bólogattam a plafonnak, mi volt az a nagyon lényeges, ennek alapján, adtam fel a reményt, sajnos örökre elvethetem. Azt viszont a legkisebb közös többszörösként Dessewffy Tibor szép szavával minden kétely nélkül, nyugodtan leszögezhetem, hogy magasak voltak az éjszaka "pszichológiai költségei".

Az egész egy apró balesettel kezdődött, hősünk az erdőben kószált, amikor az egyik kanyarból - a késő éjszakai időponthoz képest is igen sebesen - előrobogott a végzet, és megsebezte őt.

Hosszú ünnep, háromnapos a hétvége, a harmadik napon, a harmadikon már egymásba vágják a kést a konyhában a magyarok, ötvenhatosok kimennek a terekre, ki beszél itt ötvenhatról?, én vagyok az ötvenhatos!, megyek az országból kifele, sötétség reggel, utoljára disznóöléskor keltem ilyen korán, hol van. Két autó, hétszáz kilométer, viseljük el egymást, gyerekek. Hegyeshalomnál araszolunk, menekülnek sokan, osztrák-német határ, az nincs, ipari műemlék, kultúrprogram. Leszorítjuk az első kocsit, náluk még van dobozossör. Jenő, balhátvéd és középcsatár, vodkát is hozott, ne igyatok, délután meccs, tamás, inkább olvasd tovább a fórumot, már kiolvastam, akkor olvasd ezt, szintén magyar, narancs, rám néz, meghúzza a vodkát, pedig utálja azt is. Viseljük egymást, gyerekek. Kálmán előveszi magyarnemzetbe csomagolt utolsó szendvicsét, körülálljuk, kolbászos?, májkrémes, kend a hajadra, találja a fején, mint mindig, Karcsi, sérült cserehátvéd, nagyot kortyol aztán, teheti, ő lesz a kapus.

Én nem tudom, hogy a polgárosodás folyamatát naponta visszavető polgári publicisták hogyan fogják nyelvcsapásaikkal kiglancolni az útját a legújabb zseniális polgári ötletnek, az erkölcstan című iskolai tantárgy bevezetésének, de hogy fogják, az biztos. A legnagyobb kormányzó erő, a Fiatal Nárcisztikusok Nemzeti Centrumpártja (FINÁNC) macchiavellista izompolitikájával párhuzamosan megnyílt a morális publicisztikai front, a közírók és magánpolitológusok mindent támogatnak, amiről azelőtt álmodni sem mertek, és előbb-utóbb oda lyukadnak ki, hogy elég gány ez a mi kis nemzetünk, túl sok tévét néz, shopping centerbe jár, még David C. Korten kormányideológust sem ismeri, kéne már egy kis keresztény hátgerinc, egy kis magyar tartás, egy kis morális értékrend.

Azért annak van egy kis húzása, amikor reggel hatkor megpróbálom betuszmákolni a biciklit a liftbe, nem beszélve arról, amikor a földszinten háttal megpróbálom kirángatni a hátsó kerekére állított szerkezetet a kutyasétáltatásból visszatérő nyugdíjasok nagy örömére.

Nem a tehetetlenség a legszörnyűbb az egészben, ahogy állsz ott bárgyú képpel, bénán, szótlanul és mozdulatlanul, lassan pásztázva a látványt, futtatva szemed a romokon, percenként E.-re nézve közben, aki a jó hírrel tíz perce riasztott, mondjon már valamit, ő az okosabb, mi van ilyenkor, ebben a helyzetben tenni mit lehet, nem értve, az istennek se értve, hogy miért, ki hogyan, s legfőképp, hogy miért pont veled tudott megtörténni ez, ilyen szemtelen módon, ilyen kibaszott pofátlanul, délelőtt kilenc és tíz között, gondosan leengedve az utcafronti redőnyöket, ilyen elhivatottsággal, szakértelemmel, precízen felkutatva mindent az utolsó százasig, távozáskor gondosan visszazárva kulccsal a lakást.

Most nem írok semmit a MaNcsnak, mert kisebb dolgom is nagyobb annál.

Pedig a dolog nem is olyan bonyolult. Egypár éve, az akkoriban még gyerekcipőben járó visszaélések által gerjesztett kritikai realizmus kísérletének időszakában azt találtam mondani egy, a foglalkozást negatív felhanggal érintő kérdésre, hogy a mi szakmánk sem jobb, mint a társadalom egésze, vagyis ha Magyarországon a polgárok x százalékát gyengén korlátozza az önmaga által állított kategorikus imperatívusz, illetve a jogszabályok, akkor a brókeri szakmában is nagyjából x százalék lesz a problémás elemek aránya. A környezetet tekintve itt uralkodó nagyobb társadalmi és anyagi veszélyeztetettség okán pedig a szabályozás és annak betartatása hivatott ezen csúfos arányt leszorítani. Ráadásul miközben a betörő, az autónepper vagy a zsebtolvaj személyes adatai, pénzügyi beszámolója, alapszabálya, üzletszabályzata és működésének egyéb lényeges paraméterei hiányában nem áll módunkban a tevékenységéből származó kockázatokra körültekintően felkészülni, a brókerünket, bankunkat vagy éppen vagyonkezelőnket magunk választjuk. Namármost, ha feltételezzük, hogy az alkotó megpihent, és a gép forog, vagyis az x százaléknyi polgáridegen elem a mi számlánkra a saját javulásán fáradozik, a kérdés az, hogy a megfelelő megelőzés hiányában mik ex post

MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.

"A kormány úgy próbál kommunikálni, hogy a sajtó legyen képes a maga számára egyensúlyt biztosítani. Nincsenek illúzióim. Látni, ki az, aki nem akar partneri viszonyba kerülni ezzel a politikai garnitúrával. A szellemi verőlegények folyamatosan ténykednek." Négy mondat, amely megrengeti a korábbi nyelvi világot. Ugrott az eliteknek szóló elit nyelvezet, röpült a szekértáborok közti üzengetés. Eljött végre a mi generációnk ideje. Yuppie language, let´s say,

Röhögés, gúnykacaj, részvétteli kárörvend tovatűnt, csönd van, beszélhetek én is. Másnap kaptam a telefonokat, grimaszokat, legyintéseket, kérdéseket, mondatokat. Kint voltál? Gondoltam rád. Na, mit szólsz? Jobb, ha semmit.

Most ezt egészen spontánul írom, ahogy kikívánkozik belőlem, őszintén, egyszerűen, sallangmentesen, minden teketória és köntörfalazás nélkül.

Konvertáltam neked a szöveget, mondta, aztán ráugrott a Sopianae lightra, a szeme csillogott, most meg beleülsz a gépembe. Igen, beleülök, gondoltam, legyen egyszer az írás tárgya a valóság, amikor az élet igazi chipkatonái csapnak össze valóságos tétért. Ilyen ez most. Nagy, mócsingos indulatok feszülnek össze, balról a Móricz Zsigmond-féle köpetes tessékelés, jobbról sikamlós Szabó Dezső, a harc, a verejték, a könnyek, a brokkoli, bocs, a fenntevényezés, no elég.

A kéthavonta megjelenő Cigányfúró idei, ötödik évfolyamának június- augusztusi száma összevonva látott napvilágot. Igaz: a két hónapot kibővítették hárommá, de a műveket egy-két mondatra zsugorították, hogy a kiadvány magvassá tömörödve elférjen egy lapon (két oldalon). Ezzel ez a kiváló folyóirat hosszas betegeskedés után átlépett a delírium állapotába. Kórtörténetének aprólékos feldolgozásához hiányosak az ismereteim. A betegség legfőbb oka az, hogy a Horn-kormány kisebbségi ügyekért felelős politikai államtitkára, Tabajdi Csaba megvonta támogatását a laptól, arra hivatkozva, hogy nem tisztára cigányújság, mert állandó munkatársai között nem cigányok is találhatók. A Nemzeti Kulturális Alap viszont azért nem segítette a Cigányfúrót, mert ez cigánylap, így tehát támogatására nem ő hivatott, hanem a nemzeti kisebbségek ügyeivel foglalatoskodó hivatal. A lap főszerkesztője, Balogh Attila költő viszont éppen azt tűzte ki célul, hogy fellazítsa a roma kultúra gettójellegét, tehát azért büntették kétfelől is, mert nagyvonalúan, távlatokban gondolkodik. A lap helyzetét tovább rontotta, hogy Balogh - akiből cigányságának, szegénységének és gyerekkorától hurcolt betegségének hármas megaláztatása gőggel határos érzékenységet fejlesztett ki - teljes mértékben alkalmatlan a taktikázásra, és gerinctörésnek tekintené már azt is, ha valamely hatalmasságról táplált lesújtó véleményét társadalmilag elfogadott nyelven artikulálná. 1996 szeptemberében levelet írt Tabajdi Csabának (és ezt közzé is tette lapja októberi számában): "Mély megvetéssel üdvözlöm Önt, abból az alkalomból, hogy csicskása, vazallusa, marionettfigurája, Farkas Flórián, az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke az Ön feneke alól kilopta a közpénzt." Higgadtan méltóságteljes válaszában Tabajdi kifejtette, hogy Farkas a Horn-kormány hivatalba lépése előtt kapott utoljára pénzügyi támogatást, ami azt jelenti, ha jól értem, hogy közpénzlopás céljából nem az ő fenekéhez kellett közelednie. Az ügy azonban csak a nyilvánosság előtt zárult le ezzel a csörtével, a színfalak mögött tovább folyt a játszma, immár meglehetősen egyoldalúan. Tabajdi egyszerűen nem adott több pénzt, noha ismerte a Nemzeti Kulturális Alap elutasító válaszának indokát. Ezt a szokását átvették a jelenlegi kormány kisebbségi ügyekben illetékes tisztviselői is, nyilván mert ők sem számíthatnak simulékonyabb szellemiségű Cigányfúróra.