Pedig a dolog nem is olyan bonyolult. Egypár éve, az akkoriban még gyerekcipőben járó visszaélések által gerjesztett kritikai realizmus kísérletének időszakában azt találtam mondani egy, a foglalkozást negatív felhanggal érintő kérdésre, hogy a mi szakmánk sem jobb, mint a társadalom egésze, vagyis ha Magyarországon a polgárok x százalékát gyengén korlátozza az önmaga által állított kategorikus imperatívusz, illetve a jogszabályok, akkor a brókeri szakmában is nagyjából x százalék lesz a problémás elemek aránya. A környezetet tekintve itt uralkodó nagyobb társadalmi és anyagi veszélyeztetettség okán pedig a szabályozás és annak betartatása hivatott ezen csúfos arányt leszorítani. Ráadásul miközben a betörő, az autónepper vagy a zsebtolvaj személyes adatai, pénzügyi beszámolója, alapszabálya, üzletszabályzata és működésének egyéb lényeges paraméterei hiányában nem áll módunkban a tevékenységéből származó kockázatokra körültekintően felkészülni, a brókerünket, bankunkat vagy éppen vagyonkezelőnket magunk választjuk. Namármost, ha feltételezzük, hogy az alkotó megpihent, és a gép forog, vagyis az x százaléknyi polgáridegen elem a mi számlánkra a saját javulásán fáradozik, a kérdés az, hogy a megfelelő megelőzés hiányában mik ex post
Az adatlapkitöltés iránt érzett természetes, már-már születési rendellenességnek számító viszolygás okán mondhatni a priori rosszul predesztinált kísérlet kitölteni azt a rubrikát, hogy "foglalkozása", merthogy egy dolog a napi ténykedés, mi több, nem lényegtelen, hogy milyen intézményben vagy szervezetben folyik ez, és más, hogy mi a szakmánk, a végzettségünk. Ily módon kerül a rubrikába esetemben a helyzet által sugallt szükségszerűség, illetve a véletlen elosztás elvei által vezérelten hol a "közgazdász", hol a "befektetési bankár" (leginkább angolszász nyelvterületen, mert ez nemrég még némi tiszteletet váltott ki az amúgy minket magyarokat kelet-európai genetikai hulladéknak tekintő útlevélkezelőkből), elvétve "elemző" vagy valami értékpapír-jelzővel ellátott foglalatosság.
Mindez a paranoiába torkolló problématudat semmi ahhoz képest, hogyan változik a megnevezhetetlen foglalkozás társadalmi respektje. Egy szaktársam kesergett azon, hogy korábban a felesége még úgy mutatta be a barátainak, mint egy brókercég vezetőjét (már amennyiben az adatlapszerű kérdés felmerült), aztán pár hónapja egyre kevésbé tette hozzá, hogy férje mivel foglalkozik, és a legutóbbi hetekben pedig már be sem mutatja a barátainak. Ez az elnéző megsemmisítés is kevés ahhoz képest, amikor a népszerű, közbekiabálással is tarkított, néha szélsőséges hangvételt sem mellőző tematikus vitaműsor előtt a a spontán verbuválódott stúdióközönség egyik tagja rövid, informális (és műsoron kívül rekedt) felvezetőjében az olajszőkítőkénél is becstelenebb mesterségként aposztrofálja szegény, megtépázott szakmánkat. (Foglalkozásként, léha mivoltából következően, már eddig sem mertem magaménak vallani, magam előtt sem.) Szóval tíz év kemény munkája után az ismeretlenségből a foglalkozás becsületét sikerült a felismerhetetlenségig szétverni. teendőink. Tegyük fel, hogy az összes, ilyenkor szalonképesen felsorakoztatható szitok elhangzásán túlvagyunk, így a lehetőségek hosszú listája helyett álljon itt egy kellő általánosítástól sem mentes összefoglaló megállapítás: nincs más dolgunk, mint a biztosító kasszájához fáradni. Kirabolt lakásunk, ellopott autónk vagy éppen megdézsmált hitelkártyaszámlánk romjai felett szomorkodva megnyugtató tudat, hogy a biztosító fizet. Már ha a biztosítás megkötésének preventív lépését egyáltalán megtettük. Egy, csak egy olyan eset van, amikor ezen prevención nem kell sokat gondolkodnunk: ha a mások által finanszírozott biztosítási alap jótáll szerencsétlen brókerválasztásunk okán elszenvedett veszteségeinkért. Visszatérve a jó polgár, rossz polgár hasonlathoz, ez olyan, mintha a városlakók összedobnák a pénzt, hogy mindazokat kárpótolják, akikhez betörnek, vagy autójukat ellopják, és ráadásul még biztosítást sem kötöttek, vagy még az ajtót is nyitva hagyták. Ha pedig az összedobott pénz elfogy, akkor a többi polgárt pótbefizetésre lehet kötelezni, és a gép forog tovább. Kurt Vonnegut szavaival élve: még mondja valaki azt, hogy nincs progresszió a világon.
