Különösen sűrű, zavaros egy nap volt - olyan, amire az ember sokáig emlékszik, noha szokás szerint nem történt semmi érdekes. Már a felkelés is nehezebben ment annál, mint amire számítani lehetett, pedig esküszöm, hogy nem számítottam az ébredéskorsemmi jóra, eleve. A talponálló borozók törzsközönségével szemben, akik, mint azt hosszú évek áldozatos munkájával megfigyeltem, állandó jelenlétük valamiért mindig szükségesnek érzett, holott senki által nem sürgetett mentségéül többnyire azt hozzák fel, hogy nem fogja őket, mármint otthon, a hely, engem valósággal fogott az ágy, pedig álmos, na, az aztán nem voltam egyáltalán. A tudatom éppenséggel szokatlanul tisztának volt mondható, már amennyire, ugye, egy szorongásos pánikbeteg tudata tiszta lehet. Megpróbáltam számbavenni az éjszakai történéseket: a roham még az elalváskor megvolt rendesen, eddig, gondoltam, megvagyunk, de miután a nemrég elsajátított légzéstechnikával - az túlzás, hogy álomba, mondjuk így inkább: - a rosszullét hiányába átkínlódtam magam, mintha valami intenzív történt volna még. Hogy micsoda, be kellett ismernem, az már azonban szervezeti visszajelzés híján örökre homályba vész: ahogy most ugyanis a szívritmuszavaros légszomjra gondolok, azonnal fogy a levegő, s kezd összeállni a gyomorban bent a kő, de ha az éj további részének - vélhetően infernális - eseményszintjére térek gondolati síkon át, nincs semmi szervi változás, amiből az irányukban adott történtek tartalmi részleteire következtethetnék. Azt tehát, hogy valaha is rájövök még, bólogattam a plafonnak, mi volt az a nagyon lényeges, ennek alapján, adtam fel a reményt, sajnos örökre elvethetem. Azt viszont a legkisebb közös többszörösként Dessewffy Tibor szép szavával minden kétely nélkül, nyugodtan leszögezhetem, hogy magasak voltak az éjszaka "pszichológiai költségei".
Aztán valahogy mégiscsak felkeltem, győzött a vasakarat, dolgom volt, fel kellett adnom egy levelet: az ágyba volt készítve, az imént tapogattam ki a paplanomon. A címzés, hogy JÉZUSKA, konstatáltam, a nyitott borítékon hiányos egy kissé, de maga a levél tartalmilag hiánytalan. Ez állt benne összevissza dűlő, álló nagybetűkkel: MARCI. EGYANTILOPDÍNÓT. EGYTÜSKÉSFARKÚDÍNÓT. TICERATOPSZ. SÚMAHER. Ez át volt húzva, a helyére betoldva: HEKINEN. SÁRKÁNYMADARAK. Alatta: BENCE. VÁLTOZTATÓS FEJÛ PÓVERINCSÖRSZ 5 DARABOT ÉS ÖT KOCSIT. Eltöprengtem, mennyi bélyeg kell rá, jó drága lesz, nyilván csak légipostával mehet. Aztán elképzeltem, ahogy fogalmazták ott hajnalban nagy elszántsággal, a cerkát rágva ezt a fontos levelet, hogy mindenképp meglegyen, mielőtt az óvodába indulni kell, és ettől elöntött öltözködés közben egy kicsike meleg. De lefagytam gyorsan, mert ezután azt jutott újra, ismét, már megint az eszembe, amitől már nemhogy feszít, de össze is görnyeszt bent a kő - hogy én ezeket jól felfogott önérdekből, védekezésképpen, menedékként szeretem; éppúgy, ahogy mindent, de mindent ebben az elbaszott életben csupán valami helyett teszek. Ez a gondolat azután annyira megtetszett, hogy ki is terjesztettem gyorsan, s a buszállomás előtti kereszteződésnél már biztos voltam benne, hogy erről, erről a családba, munkába - hogy ne menjünk messzire: ebbe a rovatba -, egyebekbe kapaszkodó pótlék-ügyködésről szól az életem, hogy ez az egész nem más, mint egy gondosan felépített, a részletekig kidolgozott figyelemelterelő hadművelet.
De erről már tényleg gyorsan, abban a szúrásban el kellett erőnek erejével terelnem a figyelmet, ne járjak úgy, mint amikor fiatal koromban borért mentem az albérlettel szemközti házba bizonyos Nagymamához, oszt kétszer kellett útközben leülnöm a járda szélire. Bár a bora igen rossz volt, Nagymamát azért szerettük, mert félvak volt és teljesen süket, így míg a demizsonból töltött az üvegbe, kényelmesen meg lehetett inni két fő esetén legalább két litert. Ereje sem volt sok, a vége felé járt már, de nem hagyta senkinek, pedig ajánlkoztunk, soha, hogy segítsen, annyira gyanakvó, zsugori volt: nem számolva azzal, hogy egy liternyi bevételen ezáltal volt minimum négy liter sara - kettő, amennyit, miközben dolgozott, megivott az ember, a mohó, fiatal szervezet, másik kettő meg amit remegő kezekkel a tölcsér mellé töltött a konyha kövére. Volt, hogy már ott berúgtunk, nála, a voltaképpeni vásárlás alatt; nem kellett már az se, amit kifizettünk, lehetett menni az egyetemre tőle egyenest. Most viszont a másik oldalra szerettem volna átmenni csupán, de ez pillanatnyilag nem volt kivitelezhető: egy habzó szájú, háromlábú kutya zavarta meg a menetet, teljesen megbénítva a közlekedést. Átügetett valahogy a vészfékező kamionok közt boszorkányos módon a piroson, de nem ám, hogy elszaladt, hanem megfordult egyazon lendületből, s kezdte elölről a produkciót. Mivel kitartó volt, olyan káosz támadt, hogy abszolút bedugult e forgalmas csomópont, remény sem volt áthaladni, de nem bántam, nem voltam annyira rosszul már, elterelte szolidáris társam, a tetves eb az életét kockáztatva a figyelmemet. Aztán hirtelen megláttam a kerekek közt a tekintetét, s rádöbbentem, ez az állat éppen hogy nem tétova, riadt, tanácstalan: elege van ebből az egészből, elpattant benne pengve az a húr, feladta a meccset, meghozta a döntést, meg akar itt és most dögleni mindenféleképp. Az adósa voltam, mellette maradtam, kivártam, míg átzökken az elcsigázott, nyiszlett testén egy troli.
Átjutván az úton azon gondolkoztam, min kellene gondolkozni annak érdekében, hogy az ezen való gondolkozást megelőző gondolatokon ne kelljen gondolkozni már megint. A kosárlabdás múltam szokott a felmentő ötlet lenni ilyenkor; rágondolok jó erősen egy-két tisztán megmaradt, konkrét szituációra, oszt avval is beljebb vagyok a napban egy kicsit. Ezúttal is bejött, kitartott, míg odaértem, bent pedig már mindig könnyebb, napi dolgok egész sora dob mentőövet, ameddig eszembe nem jut: elterelek általuk is, bekkelek - de ilyenkor már lehet is indulni általában hazafelé.
Ahogy kiléptem a kapun aznap gyanútlanul, pár méterre a villamos módszeresen épp feltekert egy illetőt. De abban aztán nem volt, miként bennem, semmi cicózás, meggondolás, nyavalygás meg ilyenek: ledarálta nekem azt a testet céltudatos módon, hatékonyan. Amíg törtek ott a csontok, míg bő patakban folyt a vér, miközben repültek a végtagok, s rongyszerű masszává őrölték a pár perce még sejthetően szilárd vázat a kerekek, azon kezdtem gondolkodni, hogy mi jöhet ezek után máma még, mit kell még a mai napon vajon elviselnem. Itt vagyok - mondhatni alapnak - ugye, én, aztán a kutya, most meg ez, s mindehhez még csak negyed kettőt mutat fönt a templomon az óra, édes istenem. Aztán közelről is megszemléltem az illetőt, akinek szintén nem volt valami jó periódusban az élete.
