MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.
Kádár János, pártunk és népünk vezére 1980. november 28-án hosszú beszédet tartott a Belügyminisztérium parancsnoki értekezletén. Nemcsak "szolgálati kötelességből" vett részt a rendezvényen, hanem teljesen érthető személyes motivációi is voltak: mint a hatalom - s hatalmának - honi tartóoszlopait, szerfelett kedvelte "a katonákat, a belügyeseket és a munkásőröket". Ez idő tájt is többször szokta volt mondogatni, hogy "jó gárda ez, tartja magát, pedig mintha most fehérebb vagy ritkább lenne egyikük-másikuk haja, mint volt pár évvel ezelőtt". S ehhez általában hozzátette: "Az ügyszeretetet, ami ezt a gárdát jellemzi, át kell plántálni a fiatalokba." Kádár et. tehát elment a BM gyűlésére, azzal a céllal, hogy "köszöntsük egymást, közvetlenül is lássuk és halljuk egymást, mert néha erre is szükség van".
A magyar pártvezető kimerítően elemezte a rendkívül bonyolult nemzetközi helyzetet, és az emiatt Magyarországra is begyűrűző negatív jelenségeket. Ezek legfontosabbika a lengyel földindulás volt. A lengyel katolikus egyház 1956 után végig megőrizte függetlenségét, és az 1970-es évekre az ellenzék különböző csoportjai hathatós támogatásra leltek a legfőbb egyházi vezetésben. Ehhez jött még Karol Wojtyla krakkói érsek pápává választása 1978 októberében - ő szinte túlbecsülhetetlenül nagy hatással volt a lengyelek önazonosság-tudatának megtalálására -, majd a hatalmas sztrájkok 1980 nyarán, és ennek következtében a Szolidaritás szakszervezet megalakulása. Mind az egyház, mind a Szolidaritás - ráadásul a kettő többszörös kötelékekkel fonódott egymáshoz - potenciális ellensúlyt képezett a lengyel kommunista hatalommal szemben.
Kádár et. a lengyelországi események magyar visszhangja kapcsán kitért a magyar katolikus egyházra és a honi ellenzékre is - ezt idézem mostani Tiszta forrásunkban.
"Egyházpolitikánk nagy eredményeket hozott. Korábban a protestáns egyházakkal rendeztük az állam viszonyát, végül a katolikusokkal is olyan mértékig és módon, hogy ez bizonyos nyugati köröknek egyáltalán nem tetszik. A népfront országos irányító testületében ott vannak az egyházak vezetői, a népfronttanácskozásokon felszólalnak, és támogatják a szocialista építés programját. A nemzetközi színtéren is megfelelően hallatják szavukat. S ha a magyar katolikus egyház vezetője elmegy Nyugatra - most Angliában és Olaszországban járt -, odafigyelnek rá, hogyan és miről nyilatkozik meg. Megmondom: rendes, korrekt beszédeket mond, Lékai néha olyan kijelentéseket tesz például, hogy a Quadragesimo annót, tehát az osztályok kibékítéséről, a társadalmi ellentétek megoldásáról szóló pápai enciklikát a marxisták hajtották végre, nem az egyház.
Magyarországon az egyház helyzete is más, mint Lengyelországban, és ez egyebek között józanságra vall. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a magyar katolikus papság nem független a Vatikántól. De ez a mi oldalunkról nézve már két állam, Magyarország és Vatikán kapcsolatainak a körébe tartozó kérdés. Az egyházi emberekkel nem világnézeti kérdésekben kell megegyezni - ez, tekintettel ideológiáink különbözőségére, lehetetlen lenne -, hanem politikai kérdésekben kell, s mint a gyakorlat mutatja, lehet is szót érteni. A magyar állam polgárai ők is, itt nyugalom, rend és biztonság van, enni is van mit, és nekünk az a kérdésünk, hogy támogatják-e azt a politikát, amely a nép, az ország érdekét, a béke ügyét szolgálja. S a pozitív válaszukat mi megfelelően értékeljük. A harc természetesen folyik a marxista, materialista világnézet és az idealista világnézet között. Ez a dolgok logikája és rendje. A vallásossággal én különben majdnem úgy vagyok, mint a dohányzással. A legokosabb módszer nem rászokni. Mert, elvtársak, mit csináljunk mi azzal a két bottal bicegő öreg nénivel, aki egész életében vetette magára a keresztet? Nekünk arról kell gondoskodni, hogy gyermekeink, ifjúságunk a tudományos világnézetre, tudományos gondolkodásra legyen nevelve, mert ez egyben materialista is, dialektikus is, és ha abba a korba serdül, akkor majd a politikáról is fogunk vele beszélni.
(...)
Sok szó esik manapság arról, van-e ellenség. Természetes, hogy van. A világon osztályharc folyik. Mi a saját viszonyainkról már a XII. kongresszust megelőzően kimondtuk, hogy Magyarországon alapjában a nagy osztály-összeütközések korszaka lezárult. Az eredmény ismeretes, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk a nemzetközi méretekben folyó éles osztályharcot, aminek Magyarországon is van visszahatása.
Szervezett osztályellenség nálunk nincs, de lokálisan adódnak problémák, vannak ellenséges és ellenzéki elemek, kisebb csoportok. Ezek intellektuális körökben találhatók, s az értelmiségnek is inkább a fiatalabb korosztályában mozgolódnak. Munkás- vagy parasztrétegekből nem kapnak támogatást, és kapcsolataik sincsenek velük. Ami a feladatainkat illeti, elsősorban politizálnunk kell. A pártra és a belügyi szervekre egyaránt értem, hogy ébereknek kell lennünk, a folyamatokat követnünk kell, és ahol szükséges, közbe kell lépnünk.
Csupán megemlítem, hogy az ilyen ellenzéki-féle fiatalemberek között olyan is akad, aki úgy gondolja magáról, hogy előkelőbbnek tűnhet, ha nem kormánypárti, ha nem a normális véleményen levő többséggel tart, hanem külön álláspontokat meg fenntartásokat hangoztat, tiltakozó aláírásokat gyűjt vagy aláír, azt se tudja, hogy mit és miért opponál, tiltakozik. Az ilyen ügyekben a tudatos szervezők száma alig tehető többre egy tucatnál. Ezek viszont ismert személyiségekre, közéleti csengésű családnevekre vadásznak, nem véletlenül. Ez taktika. Azt gondolják, hogy e nevek bizonyos védettséget jelenthetnek számukra is, nehezebb hozzányúlni az ilyen nevet viselő fiatalokhoz, illetve a velük kapcsolatot létesítő izgága elemekhez. Az ő nyüzsgésükben - szándékosan nem mondom, hogy melyik közülük ellenzéki és melyik ellenség, hiszen ezek nem olyan idős vagy kialakult, kiforrott gondolkodású emberek, hogy igazi, megátalkodott ellenségei lehetnének rendszerünknek - lehet szereplési viszketegség is, reklámot szeretnének önmaguknak. Mert ha ma valakit behívnának akár csak egy órára kihallgatásra egy őrszobára vagy máshová, akkor a barátja már telefonálna Nyugatra, s akkor már bömbölne a nyugati rádió, sajtó - ami természetesen nem riaszthat el bennünket, hogy szükség esetén intézkedjünk -, hogy erőszak történt, megsértik az emberi jogokat stb. Vannak közöttük olyanok, akik pontosan ezt szeretnék, kétes hírnévre áhítozva. Ez - amelyikre most itt csak utaltam -vegyes társaság. Arra, hogy velük szemben milyen magatartást kell vagy célszerű követni, globális választ nem lehet adni, ide az esetre és a személyre alkalmazott, megfontolt eljárások kellenek.
Egészében véve az ellenzéki tevékenységre is vonatkozik az, ami a közönséges bűncselekményekre: ha lehet, előzzük meg a bűncselekményt, néha elég egy figyelmeztetés vagy más enyhébb eszköz alkalmazása, de ha többre van szükség, a törvény adta joggal élni kell.
Nekünk a szocialista demokráciát kell fejlesztenünk azért, hogy az emberek mind nagyobb számban szólhassanak bele a közügyekbe. A szocialista demokráciát azonban mi magunk fogjuk fejleszteni, és ehhez nekünk külső tanácsadókra semmi szükségünk nincs, és nem is fogjuk a segítségüket igénybe venni. Az ellenséges akciókkal kísérletezőknek meg azt mondjuk: amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten.
Éberségre, politikus gondolkodásra és higgadt magatartásra van szükség a Belügyminisztériumban és szerveinél is. Semmi okunk sincs nyugtalankodni, de ahol cselekedni kell, ott határozottan lépjünk fel, és olyan eszközt alkalmazzunk, amilyet az eset, a helyzet kíván. Nem leszünk szégyenlősek, nem is voltunk soha. Nemegyszer megmondtuk, most megismétlem: mi nem keressük az összeütközést, nem provokálunk, de ha bennünket provokálnak, akkor nem fogunk kitérni, és megfelelő választ adunk."
