Pete Péter: Hozzáadott érték

Megszorítsunk vagy élénkítsünk?

  • Pete Péter
  • 2012. szeptember 23.

Egotrip

Évek óta tart Európában a gazdasági válság. Az államadósság szintje különösen a déli államokban kritikus, de a pénzügyi piacok más, korábban stabilnak tekintett országok helyzetét is bizalmatlanul szemlélik, az adósság leépítése az elmúlt években a kormányzatok egyik legfontosabb gazdaságpolitikai céljává vált.

Könnyen értékesíthető vagyontárgyak híján adósságát csak az tudja csökkenteni, aki bevételeit a kiadásai felett tudja tartani. Gyors gazdasági növekedés - ami Európában ma csak álom - mellett a mérsékelt folyó deficit is tolerálható, hiszen ilyenkor az adósság szintje növekszik ugyan, ám a GDP-hez mért aránya csökken, enyhítvén a törlesztéssel kapcsolatos aggodalmakat. A stabilizáció a válságot megelőző időszakhoz képest esetenként brutálisan nagy költségvetési szigorral, kiadáscsökkentéssel és/vagy adóemeléssel, a nálunk tiltott szóval élve megszorításokkal látszik elérhetőnek.

A megszorító fiskális politika békeidőben is nagyon népszerűtlen, hiszen senki sem szereti a magasabb adókat, és a kiadások csökkentése is jövedelmek elvesztésével jár. A régió gazdasági helyzetét azonban különösen súlyossá teszi, hogy a huzamosabb ideje tartó költségvetési szigor eredménye még mindig nem látszik, az adósságráták nemigen csökkennek, sőt, a válság sok tekintetben súlyosbodik. A megszorítások ugyanis csökkentik a termékek iránti keresletet, így rövid távon visszafogják a kibocsátást. Európában a recesszió ma nem utolsósorban éppen a költségvetési szigor következménye.

A megszorító politikát ellenző hangok erősödése természetes folyománya a tartós vergődésnek. Az ellentábor (a "növekedést ösztönzők") éppen a költségvetési szigor recessziós következményével szokott érvelni. Szerintük a GDP csökkenése nem átmeneti káros mellékhatás csupán. Ha a megszorítás miatt visszaesik a gazdasági teljesítmény, az nemcsak az adósság/GDP arányt rontja, de a GDP-vel szorosan együtt mozgó adóbevételekben is kiesést okoz. Ennek pedig növekvő deficit és adósság a következménye, amit csak újabb megszorításokkal lehetne korrigálni. Rossz körbe kerülünk. A megszorítások további megszorítások végeláthatatlan folyamatához vezetnek, anélkül, hogy az eredeti adósságproblémán enyhíteni tudnának.

A növekedésösztönzők szerint ezért a kormányzatoknak a gazdaság növekedését serkentő programokat kell támogatniuk, hiszen a növekedés a folyó költségvetés egyensúlyára és a relatív adósságmutatóra is pozitív hatással van. A megszorítók viszont erősen kételkednek abban, hogy kormányzati akciókkal érdemben és főleg elég hamar lehet növekedési eredményt elérni. Másrészt okkal kérdezik, hogy ki adna pénzt az ilyesfajta növekedésösztönző programok finanszírozására, hiszen a probléma éppen az, hogy hitelezők már most sem (vagy csak fenntarthatatlanul magas kamatok mellett) hajlandók a meglévő adósság finanszírozására.

A dilemma itthon is valós és húsbavágó. Vajon hogyan reagáljon a kormány a legújabban közzétett, várakozásaitól messze lemaradóan gyászos növekedési adatokra? (A GDP az idei második negyedévben 1,2%-kal csökkent tavalyhoz képest.) Teremtsen forrást az amúgy is lyukas költségvetésben növekedésösztönzésre (lásd munkahelyvédelmi program), vagy a rosszabb konjunktúra miatt várhatóan csökkenő adóbevételekre számítva találjon ki újabb adókat?

Az ösztönzők és megszorítók vitája a laikus polgárt már-már hitvitára emlékeztetheti. Különösen azért, mert a felek - éppen a meggyőző erő fokozása érdekében - hajlamosak saját javaslatukat abszolút érvényességgel bíró, helytől, időtől független igazságként, a másikat pedig a pokol útjaként megjeleníteni - elég csak a "megszorítások még soha sehol nem vezettek eredményre" típusú sarkos megfogalmazásokra gondolnunk. A laikus viszont okkal válik egyre türelmetlenebbé; két, ennyire egymást kizáró álláspont nem lehet egyformán rossz, mire jók a közgazdászok, ha még ebben sem tudnak megegyezni?

Szemben azonban a problémából hitvitát vagy ideológiai platformot gyártókkal, a becsületes válasz az, hogy az ösztönzés/megszorítás relatív sikere meglehetősen sokféle tényezőtől (és ezek kölcsönhatásaitól) függ. Minden gazdaságpolitikai akció sikere vagy kudarca azon múlik, hogyan reagálnak vagy egyáltalán reagálnak-e rá a gazdaság privát szereplői, cégek, beruházók, hitelezők, háztartások. Ne feledjük, a jószágok termelésére és felhasználására, hitelek nyújtására vonatkozó döntések túlnyomó részét a magánszektor szereplői hozzák saját helyzetértékelésük és jövőre vonatkozó várakozásaik alapján. A kormányzati akciók befolyásolják az ő döntéseiket, a jövőre vonatkozó várakozásaikat, a siker kulcsa az, hogy ez a befolyás hogyan működik.

A nemzetközi pénzpiacok által nagyon kockázatosnak ítélt, ezért csak igen magas kockázati felárral hitelezett országoknak - köztük hazánknak is - nagyon ingoványos talajon kell lavírozniuk. Ha kormányaik a magukra erőltetett költségvetési szigorral meg tudják győzni a hitelezőket arról, hogy képesek kezelni az adósságproblémát, akkor a kockázati felárak mérséklődésén át nemcsak az államkötvények, de a beruházási és lakossági hitelek kamatai is csökkenhetnek. Az alacsonyabb kamatkörnyezet és a stabilitás érzete ösztönzőleg hathat a beruházásokra és a háztartási kiadásokra, ami ellensúlyozhatja a megszorító politika negatív keresleti hatását, a recesszió viszonylag enyhe és rövid lesz, ami a jövőbe vetett optimizmust is erősíti.

Ez egy jó kör, nem olyan, mint amitől a megszorítás ellenzői óvtak. Sajnos nincs garancia arra, hogy ez lesz az eredmény, a hitelezők és a többi privát szereplő nem kizárólag az adósság szintje alapján ítéli meg az ország helyzetét, és benne saját lehetőségeit. Számítanak a kormányzati gazdaságpolitika más elemei, a piaci kilátások és még ezer más dolog. Lássuk be, az elmúlt években kormányzatunk külföld- és piacellenes húzásaival sokat ronthatott a hazai piaci szereplők amúgy is pesszimista hangulatán. A saját hatáskörben megkísérelt élénkítés ebben a helyzetben biztosan nem alternatíva. Nekünk már régen csak az IMF maradt. Az is csak addig, amíg még szóba áll velünk.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."