- Tudod, Bill Haley kísérőzenekara. A teremtők. A Rock Around The Clock a kezdet és a vég, de pont neked magyarázom?
- Isteni! De azért jöhettek volna hamarabb is.
Bill, a lángosképű NB II-es countryénekes 1981-ben halt meg. Nem mondanám, hogy sikerei csúcsán, sőt ha akarom, nagy vesztesként. A Rock Around The Clockot (talán a Shake Rattle And Rollt és a See You Later Alligatort) mindenki ismeri, de őt aligha. Mondogatják, Elvis taszította le a trónról. Nem. ´ sohasem ült a trónon, egyszerűen csak félre kellett tolni. Mint egy régi, súlyos szekrényt. Most lenne hetvennyolc éves. És a többiek? A Comets, akinek nevük sincs, nem is volt soha, vajon mennyi idősek? Tényleg ennyire könnyen eljátszadozható az örökkévalóság?
Help the aged, one time they were just like you: drinking, smoking cigs & sniffing glue. Éppen a Pulp dala vinnyogott a diszkmenben (Help The Aged, This is Hardcore, 1998), amikor megláttam a vénembert. Felmatricázott járókeretbe kapaszkodva vonszolta magát a vacak sörbár felé, csak a jobb lába élt, a másikat, a koszos plüsskígyót kötelességből húzta a földön. Megpróbált fiatalosnak látszani, ez maga volt a bánat. Feslett hawaii inget, szűk, világosbarna nadrágot viselt, vékony, szeplős karjáról csüngött a bőr, mint egy félig megtöltött fáradt koton; a meztelen Lollobrigidát ábrázoló kifakult tetoválás föl-le járt. Futtatott aranyláncán három medál fityegett: kereszt, dobókocka és futball-labda, nem biztos, hogy ebben sorrendben. Feje búbján a rongyos csomagot hiába próbálta hollókékre festeni a fodrász.
Volt vele egy kutya is, három lábon ugrált, szőre alig, szürke bőrét sárga hólyagok, lila pörsenések lepték - farka, az elhasznált csillagszóró mélyen behúzva. Valaha pudli lehetett, mókás, kunsztokra képes, mint a gazdája. Amikor rám vicsorgott, fogak helyett csak néhány fekete tüskét láttam a pofájában.
Cseppet sem voltak szánalmasak. A kutya megpróbált mindent letámadni, ami az útjába került, parkolóórát, szemetest, házmestert, döglött galambot - a mutatványhoz borzalmas, sípoló hangot adott. Az öreget leginkább az tette ellenszenvessé, ahogy megbámulta a szembejövő nőket, és eljátszotta, tele van önbizalommal, roppant elégedett a külsejével. Ráadásul folyamatosan morgott szemceruzával rajzolt bajusza alatt, de csak annyit értettem belőle: kurva, baszom, fasz. Elképzeltem, mennyi időbe telik, amíg visszatesz egy Gene Pitney-kislemezt a borítójába, ha már egy élet kevés volt.
Mégis megsajnáltam. Megpróbált belerúgni a kutyába, de kicsúszott a kezéből a járóka fogantyúja és eldőlt. Éppen a buszmegálló tövébe, a csikkek közé. És a kutya nem tágított mellőle, nyalogatta az arcát, szeretgette, mintha csak azt mondta volna, jöjjön már valaki. Arra gondoltam, felsegítem, de inkább elindultam az ellenkező irányba. Buta szöveg zakatolt a fejemben: a hosszú élet titka a rövid élet.
Állítólag Frenreisz Károly tíz évvel ezelőtt azt mondta a gőzben:
- Régebben a jó csajok, most az urológusok telefonszámát cserélgetjük.
***-ba szerelmes kellett lennem, különben nem viseltem volna el, hogy Joan Baez sőt Horgas Eszter (!!!) a kedvence. Hogy az Amorf Ördögökre azt mondja, "kurva jók", Ian Hunterra, "ez úgy néz ki, mint Zámbó Jimmy", Koncz Zsuzsát csak Zsuzsának nevezi. Hogy csárdáskirálynő a pesti közhelyeken. Azt hiszem, mindent elviseltem, csak a legfontosabbat nem. Rangon aluli lett volna magamhoz öregíteni, cselédet faragni belőle, anyát, hábét. Inkább belehaltam, mert a koromnál fogva próbált kirángatni a szokásaimból, azt akarta, legyek hippiführer - az övéi között.
Amikor elhagyott, feltámadtam. Öt perc múlva vissza akart jönni, nem hagytam. Azt mondta, beleőrül. Hazudott persze, negyedórán belül talált másikat, egy korabelit, "akinek cége van", és aki - miután híremet vette - jelenetet rendezett. Felugrott az asztal tetejére, megtépte ingét - Ez egy hetveneurós ing! -, végül rámutatott a vállán az apró feliratra, és hangot adott neki. Azt hitte, valami filmben van, megfeszült a heréje, a hideg futkosott a hátán, elmondhatatlanul élvezte, hogy az égre kiálthatja: "Search and destroy!" Talán a vihar, az igazi, az hiányzott, Henryből viszont szokás szerint csak a fekvőtámasz maradt.
Belőlem pedig a felülés. Ahogy elmegy egy autó a ház előtt, fénygombóc szalad a falra. Teljesen kiszámíthatatlan, lenyűgöző rendszertelenség. Valaki a rádióban a fényemberről beszél meg a klinikai halottakról, akik képtelenek elmagyarázni, valóban látták-e a teremtményt, vagy csak "tudják". Egy teherautó fékez, nagyobbacska tünemény ragad a plafonra. Mintha korona lenne rajta, vállán palást, kezében pajzs. Vezetni kezd, de nem mozdul. Az előbb még végtelenül bölcsnek éreztem magam, de ahogy körbejárom a szobát, elbizonytalanodom. Minden a helyén, a rádió, a könyvek, a hamutál, de úgy tűnik, akaratom ellenére. Várom a csattanót.
Amikor előveszem a szekrényből *** Extazy (sic!) márkájú farmernadrágját, az egyetlen emléket, összeszorul a szívem. Tudom, azt gondoljátok, egy farmer, egy blue jeans csak dögös lehet, pompás állat, ami a seggről szól: egy denimnek feneket kell keríteni. Most nem. Ahogy széthajtogatom, látszik, milyen fáradt, roggyant darab. Térdhajlatában csíkok, szára piszkos, elkeserítő használtruha-szaga van, mégis meghatódom. Mert olyan elesett, szeretnivaló. Könnyes lesz a szemem. És azt hiszem, mindent odaadnék, ha most Mefisztó bekopogna.
A szomszéd áll az ajtóban. Kezében egy szatyor üveg, szakállán sörhab, mellette sárga szemű, fekete kutya. - Itt találtam a kukák között, nem ismer valakit, aki befogadná?
A kutya persze néz. Néz, mert az ilyen semmi másra nem képes.
- Nem - mondom határozottan, és eszembe jut, hogy hamarosan Budapestre jön a Comets. Soha ne tudjam meg, mi jár a fejükben, amikor rákezdik: "1-2-3 o´clock, 4 o´clock rock..."
