Legát Tibor: Pop

publikálva
2002/25. (06. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

propaganda jól működött, nevetve ásunk ki minden dögöt, senki sem mondhat csütörtököt, mindenütt ördögök, ördögök, ördögök. világ második legnagyobb magyar városában, a kosárlabdapalánk alatt felépített, színpadnak nevezett szemétdombon szól a dal. Sárga bőrnadrágot, lila tollboát viselek, barna ingem hátán ezüstflitterekkel kivarrt nyerítő ló, piros karszalagomon fehér körben fekete békejel, a félig lelógó műszempillákat, a szétkenődött rúzst és a tengerkék szemfestéket ráadásnak mondanám, ha.

világítás hitvány, mint maga a helyzet: ilyen helyen, ilyenek előtt.

Már korábban beletörődtem, hogy az idei Hogyan öltözzünk a halálunk napján? turné sem számít. Igaz, induláskor még arra gondoltam, kedvemre való lesz, végre kimozdulok, világot látok. Gyorsan kiderült azonban, hogy mégsem, itt pedig, a negyedik állomáson már csak a beletörődés marad: ugyanazok a lányok kelletik magukat, akik legutóbb, két évvel ezelőtt. De ha nem ugyanazok, akkor is - hatalmas seggek, kínai piacról beszerzett hamis holmik, pattanások, ócska sminkek, ápolatlanság. Hogy aztán elmondhassanak és kiszínezhessenek.

szervező két évvel ezelőtt is ugyanilyen kockás inget viselt. Szemüveges törpe, tele gyűlölettel és önsajnálattal. Öt évvel fiatalabb, mint én, és tíz évvel idősebb. mikor megérkeztem, kinyalta a seggem, és folyamatosan mentegetőzött. hülyéje még a gyér érdeklődést is a saját hibájának érezte, "nem plakátoztunk rendesen, pedig", és amikor megérkezésem után nyomatékosan közöltem vele, ki nem állhatom a házipálinkát és a szódát, ilyet szólt:

- Tudod, ahogy a Dusánnál van, nem adom fel, míg egy darabban látsz! Hehe.

Mostanában eléggé képregényfigurának képzelem magam, fejem fölött a buborékban láncfűrész jelent meg, szamurájkard, de nem szóltam semmit. Megveregettem a vállát, és bezárkóztam az öltözőbe. míg a vegyszerek nem kezdtek el dolgozni, és nem éreztem, hogy a pupillám ráfolyik a szembogaramra, és hogy a kék a feketébe fordul, hagytam, hogy a helyi előzenekar, mindennek az alja, a lakodalmas punkot játszó Sex Pista kitombolja magát. mikor pedig meghallottam, hogy Száz forintnak ötven a fele - oj-oj-oj, fejhallgatót húztam magamra, és a Rolling Stones We Love You (The Rolling Stones Singles Collection - The London Years, 1989) című dalát hallgattam repeatben - megszámlálhatatlanul sokszor. Nem akartam színpadra lépni, aztán mégis.

Páran szokás szerint beszóltak: "Menj vissza Pestre, geci!", de a többség mégsem. Ha úgy alakult, tomboltak, ha pedig visszavettem, gyertyát, öngyújtót ragadtak. Sokáig úgy tűnt, mintha senki nem lenne ott, az első sor masszává, a második felhővé zsugorodott, a többinek csak hangja volt, rémes.

"Magyar vagyok, nem turista" feliratot mégis észrevettem. Kamaszfiú volt benne, azt mondanám, szakmunkástanuló, de korántsem inas. z összes dalt velem énekelte, de hiszen tudjátok jól, minden koncerten, minden osztályban akad egy-két ilyen. z a típus, akinek dalszöveges füzete van, és úgy csicsázza ki a kazettaborítókat, mint a dédapja a pásztorbotot. ki úgy tesz, mintha értené. De vajon én értek-e belőle valamit?

gitárszóló alatt leszaladok a színpadról és szólok a testőröknek, Micknek és Keithnek, a koncert végén a fiú kell.

- Ha ügyesek vagytok, kaptok kokaint! - búgom sejtelmesen, ők pedig megnyalják az arcom. z egyikük még pacsit is ad, én pedig megsimogatom szép, nagy, kopasz fejét.

Visszamegyek, hogy a végére járjak: Ígéret földje, isten veled, nem én mondtam ki az ítéletet. Nem mondtam semmit, ejtve minden. Jaj istenem, nincs isten. Páran visszáznak, de nem adok ráadást. nnyira unom.

fiú az öltözőben vár. Ragyog a szeme, és arról beszél, utoljára tavasszal, Pesten, egy politikai rendezvényen érezte magát ilyen jól.

- Tetszik a pólód! - mondom mosolyogva, és a kezébe nyomok egy cédét. szemébe nézek, nem állja a tekintetem.

- Mondd utánam: This is not merica.

- Disz iz nát amerikö.

- És most: sha-la-la-la-la.

- Salalala.

- Sha-la-la-la-la.

Suttogóra fogom, és átölelem. Remegni kezd, kibújik a karjaim közül, kiáltani próbál, de csak rekedt károgásra futja.

- Nem vagyok én buzeráns!

Felemelem a hangom.

- nnak nézel? Pedig csak szeretni akarlak, úgy, ahogy mindent ezen a világon.

Mentegetőzik, "nem, csak, de", és persze hagyja, hogy megcsókoljam. Először a vörösboros kóla és a vacak cigaretta ízét érzem, a dalokat, amiket az imént énekeltem. De érzem a kelkáposzta-főzeléket, a silány feltétet, a szaftot, a kalóriát és a gyomrot is, a beleket, a vizet. Vért azonban nem. Végül suta mondatokba akadok a nyelvén - hétköznapi kifakadásokat, olcsó álmokat nyalhatok le róla büntetlenül. Sajnálnom kéne, de nem megy.

És most már tudom, engem utánoz a lakótelepi félszoba padlószőnyeg színpadán, és legszívesebben szétverné az anyját, amikor parizervégeket tesz az asztalra vacsora helyett, de nem csak azért, mert ott van az a csúnya, odaadó lány, aki úgy tesz, mintha szeretné. Érzem, szétverné az egész világot, miközben csak ahhoz van mersze, hogy részegen a szövegeimet ordítsa a játszótéren. Érzem, húszéves korára vénemberré válik.

ztán egy álomba akadok: a focipályán megbaszta az ott heverő kipufogódobot, ami a bátyja Ladájából pottyant a salakra. Sosem élvezett még ekkorát.

Enyém. Bennem van, és biztosra veszem, reggelig bennem maradna, mégis hagyom. mikor elengedem, látom rajta, sem a szégyennel, sem a szabadsággal nem tud mit kezdeni. ztán rövid időre úgy tűnik, mintha sejtené, a kettő között nincs különbség.

Mielőtt kihátrál, arra kér, írjak valamit a cédére. Valamit mutatni kell a haveroknak.

publikálva
2002/25. (06. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk