A számtalan 19. századi párizsi lázadás egyikében egy csendőrparancsnokot arra utasítottak, hogy tisztítson meg egy teret a csőcseléktől. Ha kell, lövessen közéjük. A parancsnok felsorakoztatta embereit, és tüzelőállást vezényelt. A csendőrök a tömegre szegezték puskáikat. A hirtelen beállt halálos csöndben a parancsnok kivonta kardját, és így szólt: "Azt a parancsot kaptam, hogy lövessek a csőcselékre. De én itt sok becsületes embert, tisztességes családapát is látok. Arra kérem őket, hogy távozzanak a térről, hogy biztosan a csőcseléket lövethessem." Néhány percen belül kiürült a tér.
Lehet, hogy ez a tündérmese igaz, de Franciaországban sem tipikus az ilyen csendőrtiszt. Épp a múlt héten, a tavalyi lázongások évfordulóján emlékeztek meg arról a két külvárosi fiatalról, akik a rendőrök elől fejvesztve menekülve nekifutottak egy transzformátorháznak és meghaltak. A világnak azon a táján sem az előbb említett mesebeli megoldások megtalálására irányul a fegyveres testületek kiképzése.
Nem egyedül vagyok, aki az előző rendszerben arra szocializálódott, hogy ne rokonszenvezzen a rendőrökkel. Nagyon meglepődtem, amikor azon kaptam magam, hogy az utóbbi hetek rendőrök-tüntetők meccsein egyértelműen a rendőröknek drukkolok. Korábban is láttam már ilyen összecsapásokat egy-egy futballmeccs után, de olyankor mindig úgy éreztem, hogy fölösleges a rendőrök keménykedése. Miért ne verjék össze egymást a két csapat huligánjai, legalább jól levezetik az indulataikat egymás közt. Minek ebbe beleszólni a zsaruknak?
Sokan most értettük meg, hogy minek. Egy Fradi-Újpest szurkolói verekedés nagyon könnyen az egész városra kiterjedő közös randalírozásba fordulhat. A szociálpszichológusok régóta tudják, hogy a kooperáció gyakran egy véres összecsapás után alakul ki. Sőt, még az intimitás is legtöbbször egy nagy veszekedés után jön létre vagy mélyül el igazán. Ezért veszélyesek a maffiaháborúk - ott sem helyes úgy gondolkodni, hogy nem baj, majd jól kiirtja egymást a két maffia. A maffiaháborúk igazi veszélye az, hogy ezek eredményeként könnyen kialakulhat a kooperáció a két maffia között, és akkor aztán nézhetünk. Mint ahogy csak nézhettük, milyen olajozottan kooperált egymással a két szurkolótábor a Szabadság téren.
Ha átengedjük az utcáinkat a csőcseléknek, ugyanaz lesz a sorsuk, mint a focinknak. Ezért meg kell barátkoznunk azzal, hogy erős rendőrségre márpedig szükség van. De mitől lett két nap alatt ilyen erős a rendőrség? A Szabadság téren még a sérültek számában 4:1 volt az arány a rendőrök "javára", de két nap alatt az arány már megfordult, és egy hónap múlva 10:1 lett a másik irányban.
A Szabadság téren a rendőrök még nem igazán érezték, hogy - nagy szavak következnek, de nem tudom megúszni - a társadalom mögöttük áll. Két nap alatt azonban annyi pozitív visszajelzést és szeretetteljes szidást kaptak, hogy nem maradt kétségük efelől. Nem a pártokra gondolok most, nem ők az ország. Amúgy a pártok reakciói megérdemelnének egy külön litániát, csak épp a pártok nem érdemlik meg. Hanem például a lányok mosolyára gondolok: szinte minden rendőrnek volt olyan élménye, hogy egy lány rámosolyog. Még én is éreztem, pedig én aztán távolról sem vagyok széplány, mennyire örült az a rendőr, akit az egyik zűrzavaros éjszakán megkérdeztem, merre tudok átjutni Budára, és korrekt válasza után rámosolyogtam, sok szerencsét kívánva neki. Rendesen be volt tojva, halálosan feszült volt, mégis tellett tőle egy visszamosolygásra.
Hálásak lehetünk a mi kis csőcselékünknek, hogy befejezték a rendőrség szakmai kiképzését. Néhány hét alatt egy tehetetlen, béna rendőrségből kemény, határozott akciókra képes rendőrségünk lett. A mostani tüntetők, ha forradalmároknak nem is sikerült lenniük, ennyit legalább elértek. Utódaiknak már ennyi pozitív szerepük sem lesz: ők egyszerűen csőcselék maradnak, mi pedig bízhatunk a rendőrségünkben.
De mi a helyzet a rendőri túlkapásokkal? Kétségtelenül voltak, nem is kicsik. Igen: háborodjunk fel rajtuk, csak közben lássuk, hogy mi az, ami tényleg felháborító és kemény szavakat vagy akár még erősebb szankciókat érdemel, és mi az, ami megértést és legfeljebb csak egy enyhe fejmosást.
A rendőr egy ilyen helyzetben a bőrét viszi a vásárra. Roham közben a saját anyját sem ismeri meg - ez a dolog természetéhez tartozik, másképp nem megy. Adrenalinszintje az egekben, támaszt csupán a társai jelentenek. Egy rendőrlánytól hallottam, aki civil ruhában, de szolgálatban volt jelen az eseményeken, hogy fejvesztetten futott a kollégái elől. Meg sem fordult a fejében, hogy igazolja magát. Õ tudta, amit a véletlenül vagy bámészkodni jelen levő becsületes emberek, tisztességes családapák nem tudtak: azt, hogy ilyenkor még az is önveszélyes kekeckedés, ha felmutatja a rendőrigazolványát, és elmondja, milyen parancsra van ott.
Gergényi rendőrfőnök kemény állásfoglalása október 24-én azonban már nem erről szólt. Egyrészt megnyugtató volt látni, milyen határozottan kiáll a rendőrei mellett, másrészt viszont az is világos volt, hogy egy olyan húzás, mint a párizsi csendőrtiszté, nem telne ki tőle. Most talán kifejezetten jó, hogy egy ilyen tökös legény a rendőrfőnök, de hosszabb távon nem ilyet szeretnék látni. Jobban esett volna, ha ki tud jönni a száján legalább annyi, hogy bocsánatot kérjen a túlkapásokért. De és ha nélkül, őszintén.
Civileket könnyű militarizálni, de katonákat civilizálni szinte lehetetlen. Most rajtunk, civileken a sor: igenis háborodjunk fel a rendőrség túlkapásain akkor is, ha az akció közben nekik drukkolunk. A szakmai kiképzésüket a jelek szerint rendben elvégezték a rendőriskolában, és hála a csőcseléknek, immár túlestek az éles tűzkeresztségen is. Most középen van a labda, és hogy merre gurul, a civileken múlik. Láttuk, hogy a rendőrség tudja tenni a dolgát, és amikor épp teszi, lehetőleg ne menjünk oda, vagy gyorsan húzzunk el. Ahogyan már focimeccsre sem igen járunk, pedig azért sokkal nagyobb kár. De a túlkapásokat és az utána történő "tökös" parancsnoki kiállásokat ne hagyjuk szó nélkül.
