A bumfordiság dicsérete
Szinte elképzelni sem tudom már, hogyan találtuk meg egymást azokban a történelem előtti ősidőkben, amikor nem volt mobiltelefon. Emlékszem olyan randira, amikor az Oktogon átellenes oldalain vártuk egymást repesve, majd egyre elkeseredettebben, mígnem mindketten elindultunk, hogy körbejárjuk a teret, és így sikerült egymást végleg elkerülnünk.
A mobiltelefont sokáig bunkofonnak hívta a népnyelv, nem teljesen ok nélkül. Aztán valahogy ráéreztünk az ízére, megszerettük, és ma már szinte mindnyájunk zsebében ott lapul. Harminc éve még jó vicc volt, amikor a villamoson egy barátom táskájában megcsörrent egy vekkeróra, és pókerarccal elővett egy telefonkagylót, hogy "téged keresnek". Csinált poén volt persze, de bejött: mindenki meghökkenten nézett, majd idétlen arckifejezésemet látva röhögni kezdett.
Az 1990-es évek elején az elsők között volt bunkofonom, mert amerikai üzleti partnereim egyszerűen nem hitték el, hogy otthon nincs telefonom (akkoriban nem volt egyszerű dolog vonalas telefont szerezni), és azt hitték, bujkálok előlük. Eleinte kicsit szégyelltem, de egy idő után emelt fővel vállaltam, hogy igenis, a bunkofonosok közé tartozom.
Egyetemi előadásaim elején mindig kikapcsoltam a jókora készüléket, aminek kapcsán a legvadabb városi legendák kezdtek terjengeni, hogy miféle szerkentyűvel matatok én az óráim előtt. Később legtöbb kollégám az óra elején szólt, hogy kapcsolják ki a mobilokat - nekem sose kellett: látványosan kikapcsoltam a magamét, és néhányan mindig követtek. Akkor már mindenki tudta, mit matatok, bár a többségnek még nem volt mobilja. Egy idő után azonban már azt éreztem, hogy gáz, amit csinálok, mivel addigra mindenki számára természetes lett, hogy egy előadásra eleve kikapcsolt (vagy legalábbis elnémított) mobillal megy be az ember. Hamar kialakultak a mobiltelefonnal kapcsolatos viselkedési szabályok.
A mobiltelefon távlatai szinte határtalanok. Elvileg nyugodtan lehetne a mobilunk egyben a fényképezőgépünk, zenehallgató ketyerénk, unalmas perceink játékszere, állandó internet-elérésünk, a lakáskulcsunk, a személyi igazolványunk, a jogosítványunk, a pénztárcánk, a hitelkártyánk, a szótárunk, az oltási bizonyítványunk - a technikai lehetőségek mindezt lehetővé teszik. Már a kezdeteknél az sms viharos sikere is arra utalt, hogy ez a jövő útja.
Az sms-ről eleinte senki sem gondolta, hogy ennyire el fog terjedni, és a mobiltársaságok bevételének távolról sem elhanyagolható részét jelenti majd. Az sms nem egy előre tervezett funkció volt a mobiltelefonban. Létét annak köszönheti, hogy a mobiltelefonra szánt sávszélességből egy részt el kellett különíteni a különféle szervizfunkciókra, például arra, hogy megtalálják, hol van épp a hívott mobil. Ez az átviendő emberi hanghoz képest elenyészően csekély mennyiségű információ, mégis igényelt egy külön csatornát. Mármost nemcsak a természet, de a mérnökök is irtóznak az űrtől, ezért kitalálták, hogy ezen a csatornán lehessen rövid szöveges üzeneteket is küldeni - gondolták, valakiknek, például a mentőknek vagy a rendőröknek néha jól jöhet egy ilyen lehetőség.
Az sms jött, látott és győzött, de az sms különféle javításai sorra megbuktak. Pedig ha belegondolunk, teljesen abszurd, hogy a 21. században négyszer kell megütni egy billentyűt ahhoz, hogy egy S betűt varázsoljunk a képernyőre. Miért ragaszkodunk ennyire egy ilyen bumfordi eszközhöz, miért nem csobbantunk boldogan rá azokra a telefonokra, amelyek egy teljes kis billentyűzetet is tartalmaznak, vagy miért használják az úgynevezett prediktív szövegbevitelt olyan kevesen? Aligha pusztán az ijesztő neve miatt, az esemes szó se sokkal csábítóbb.
Könnyen lehet, hogy jórészt épp a bumfordisága miatt szeretjük az sms-t. A partner is tudja, hogy vacakoltunk a beírással, akkor is, ha netán azok közé tartozunk, akik boszorkányos sebességgel verik a tizenkét gombot. Nem kell törődni a formával, nem is igen lehet. Ha valamit elütünk, nyugodtan hagyhatjuk úgy, úgyis érti a másik. Igazi intim eszköz, akárcsak maga a telefon. Sőt, az sms még inkább, mert kevesebb a hivatalos sms, mint a hivatalos telefonálás. Maradjon csak meg az sms annak, ami, ezért állunk ellen a csillogó-villogó fejlesztéseinek. Inkább bepötyögjük a hivatalos sms-eket is így, ha néha olyat kell küldenünk.
Sms-ben sokkal alacsonyabb a szégyellősségi küszöbünk, mint bárhol másutt, mondjuk egy e-mailben vagy akár egy telefonbeszélgetésben. Sms-ben sokszor leírunk olyat, amit egy kicsit is "hivatalosabb" formában már szégyellnénk. Gátlástalanul használjuk a szmájlikat (hivatalos nevükön, például a magyar érettségin: emotikumokat) akkor is, ha esetleg az ízlésünkhöz képest zavaróan negédesnek tartjuk őket. Itt végre igazán helyénvalóak. Kell, hogy legyen a világnak egy ilyen szelete, és ezt tökéletesen eltalálta az sms, akaratlanul és tervezetlenül is.
Ezért nem hiszek abban, hogy a mobiltelefon idővel azzá az univerzális eszközzé válik, ami technikai lehetőségei folytán lehetne. Ki adná oda szívesen egy hivatalnoknak, egy pincérnek vagy egy rendőrnek a mobilját, benne pár tucat kedvenc intim sms-ével, csak neki szóló csengőhangjával és háttérképével, s esetleg egy-két intim fényképpel? Az "igazi" fényképezőgépet, zenehallgatót vagy játékgépet úgy tűnik, inkább megtartjuk egy-egy külön ketyerének, csak ne kelljen a mobilnak ezt az intimitását feladni.
Mindez nem kell, hogy a mobiltelefonok fejlesztőit korlátozza. A bumfordiság iránti igényt is ki lehet profi módon szolgálni - így születtek meg például az internetes világban a csetszájtok. Jó, ha van egy kis fényképezőgép a mobilban, csak ne legyen túl jó, ne uralják el a kezelőszervei a készüléket. Jó, ha zenét is hallgathatunk vele, és nagyritkán egy-egy mms-t is van kedvünk küldeni, de ezek már ritkán igazán intim, csak kiválasztottakkal megosztandó dolgok. Amikor pedig nem azok, akkor már inkább egy másik, kifejezetten arra tervezett készüléket használunk ezekre a célokra. A mobiltelefon, mint minden intim dolog, akkor jó, ha a csillogó-villogó felszín alatt megtart magában egy kis kedves bumfordiságot is.
