A körülbelül városligetnyi pálya természetvédelmi területen épült, évtizedekkel ezelőtt még gazdag volt az élővilága. A biológusok úgy vélik, a várhatóan feltűnő kajmánok mégsem az egykori helybéliek lehetnek, inkább a város távolabbi területeiről érkezhetnek, ahonnan más építkezésekkel üldözték el őket. A környezetvédők tavaly tiltakozásokat szerveztek Golf, de kinek? címmel, kifogásolták, hogy előzetesen nem készültek megvalósíthatósági tanulmányok, a projektről nem tájékoztatták a nyilvánosságot, a civil szakértőkkel az építők nem egyeztettek, de hiába, a bíróság a pálya létrehozásával kapcsolatban mindent jogosnak és korrupciómentesnek talált. Sőt, a városi Igazságügyi Hivatal az év elején egy tanulmányt is közreadott, amelyben kutatóik kimutatták, hogy a golfpálya építése nyomán nemcsak a zöld felület nő (67 százalékkal), de a biodiverzitás is (118 helyett 263 faj) – a környéken a kajmánok mellett különböző színes madarak és vízidisznók is megjelennek. Az olimpia után a pályát a tervek szerint húsz éven át a nép használhatja majd, bár a jövő nemcsak az állatok miatt bizonytalan: a hírek szerint a terület építtetője jogot nyert arra, hogy a golflétesítmény környékén a szabályozásban eddig előírt hatemeletes épületek helyett huszonkét emeletes, luxuslakásokat magába foglaló házakat emelhessen.
De miért is gondolnánk most a jövőre (mondhatnák más helyi szakemberek), hiszen a jelen szép és zöld: a golf 112 évvel St. Louis után szerepel ismét az olimpiai játékok műsorán. A női golf még régebb óta várt a visszatérésre. A távlatok érzékeltetéséhez legyen elég annyi, hogy a földön összesen már csak három olyan ember él (mindhárman nők), akik bizonyíthatóan az 1900-as párizsi olimpia golfversenyei előtt születtek, a világ állítólag legidősebb krokodilja, az Ausztráliában élő Cassius jelenleg pedig még csak 113 éves. Így talán tényleg a múlt homályába vész, hogy 1900-ban, amikor a távoli Brazíliában a kormányzat éppen a legerősebb oligarchák pozíciójának megerősítésével és az ellenzék ellehetetlenítésével volt elfoglalva, Párizsban pedig a világkiállításon dioráma-környezetbe helyezett eleven emberekre csodálkozva tudhatta meg a nagyközönség, hogyan is élnek az idegenek, a közszemlére kitett „vademberektől” pár kilométerre, a compiègne-i erdő mellett néhány előkelő francia és amerikai hölgy az olimpiai aranyéremért küzdött. Pontosabban nem küzdöttek, hiszen a golf számukra csupán a szórakozás egy formája volt; nem kaptak aranyérmet, mert a győztesnek csak egy porcelántál járt; és tulajdonképpen azt sem tudták, hogy milyen versenyen vesznek részt. A győztes, Margaret Abbott úgy halt meg ötvenöt évvel később, hogy nem sejtette, első helyezését az olimpiai játékokon érte el.
A későbbi bajnoknő 1878-ban született Calcuttában. Apja jómódú kereskedő volt, aki azonban lánya születése után egy évvel meghalt; Margaret és édesanyja, Mary ekkor visszatértek az Egyesült Államokba, és Chicagóban telepedtek le. Mary író lett, a helyi újságokban rendszeresen publikált, s a kilencvenes években két regénye is megjelent. Sikerét jelzi, hogy irodalmi szalonját a helyi értelmiség tagjai közül sokan látogatták, köztük az amerikai golf atyjának tartott Charles MacDonald, aki anyát és lányát együtt hívta meg a frissen alakult chicagói golfklubba. A két hölgy közül különösen a 180 centiméter magas Margaret mutatkozott tehetségesnek, s nemsokára már a férfiakkal együtt gyakorolt. 1899-ben, a chicagói felső tízezer köreiben szinte bevett módon Mary és lánya Európába utaztak, Margaret Párizsban festészetet tanult Degas-tól, szobrászatot Rodintől, édesanyja pedig Egy nő Párizsban címmel tervezett regényt írni. A világkiállítás idején komoly társasági életet éltek, s ennek szinte elengedhetetlen eleme volt a golf.
A Compiègne-ben rendezett olimpiai versenyen – további három amerikai és öt francia hölgy mellett – mindketten rajthoz álltak. Margaret Abbott 47 ütésből érte el a kilenclyukas pálya végét, Mary pedig – aki végül nem írta meg párizsi regényét – holtversenyben hetedik lett. A második helyen a világkiállításra Svájcból Párizsba érkezett Pauline Whittier végzett, aki a híres költő, John Greenleaf Whittier leszármazottjaként ugyancsak nem állt távol az irodalomtól. A képzeletbeli bronzérmet a szintén amerikai Myra Abigail Pratt szerezte meg, aki valószínűleg a leggazdagabbnak mondhatta magát a rajthoz állt hölgyek között; apja egy hatalmas acélgyár alelnöke volt – és első két férje sem volt szegény. Életének későbbi harmadik társa azonban mindannyiukon túltett: az özvegy Mrs. Pratt – aki felvette a Daria keresztnevet – 54 éves korában, 1913-ban házasságot kötött Karagyorgyevics Sándor szerb herceggel, akivel a világháború idején, Niš eleste után együtt menekült az albán hegyeken át Rómába.
Vagyon tekintetében a versenyben végül ötödik helyen végzett, francia színekben induló Ellen Ridgway sem maradhatott el sokkal az amerikaiak mögött, hiszen apja ekkoriban az egyik legtehetősebb párizsi bankár volt. A golfimádó hölgy egyben rendkívüli emberbarátként vált ismertté: a világháború alatt és után a tuberkulózis elleni küzdelem egyik élharcosa lett, kórházakat alapított, s ezért elnyerte többek között a Becsületrendet. A francia hölgyek közül – akik Margaret Abbott szerint talán félreértették a játék természetét, mivel magas sarkú cipőben és szűk szoknyában jelentek meg a versenyen – említésre méltó még a Froment-Meurice család két tagja, akik a negyedik, illetve a kilencedik helyet szerezték meg. A hölgyek nevezetes ötvös felmenőkkel rendelkeztek, az állatszobrokra – elsősorban majmokra és lovakra – szakosodott családtag, Jacques Froment-Meurice pedig épp 1900 körül jutott el művészi pályája csúcsára. A világkiállításon egy kútszobrát mutatta be; közepén egy szárnyas női bronzfigura áll, mellette kőből faragott vízinövények és állatok, valamint egy mitológiai férfialak. A nő jellegében talán az olimpiai érmek hátoldalán megjelenő Nikére hasonlít, de a szárny kialakításán kívül van még egy fontos különbség: a francia szobrász alkotásán a nő a feje fölött előremászó krokodilba kapaszkodik. Szakemberek szerint ez is előfordulhat.
