Ha a pozitív és negatív érzelmek aránya valakiben e fölött van, akkor az illető boldogan virágzik, ha viszont ez alatt, akkor csüggedten hervadozik. Ahhoz tehát, hogy boldogok legyünk, nagyjából háromszor annyi pozitív érzelmünk kell, hogy legyen, mint amennyi negatív van; illetve ennél már egy picivel kevesebb is elég.
A pszichológia tudományában az utóbbi másfél évtizedben kialakult, pozitív pszichológiának nevezett irányzat követői úgy érezték, ezzel fontos lépés történt afelé, hogy beteljesítsék vállalásukat. Ez az irányzat élesen szembeszállt azzal, hogy a pszichológia tudománya hagyományosan a problémás, beteg lelkekkel foglalkozik, amire persze a 20. század két nagy világháborúja után jó oka volt. De ma már legalább ennyire fontos minél többet megtudni arról is, hogy mitől érezzük jól magunkat, mitől lehetünk boldogok. Ennek szigorúan tudományos vizsgálatára szánták el magukat azok, akik megalapították ezt az iskolát.
Ezzel élesen elhatárolták magukat azoktól a sarlatánoktól is, akik fennhangon hirdették, hogy "gondolkozz pozitívan, és akkor minden szép lesz körülötted, és boldog leszel". A pozitív pszichológia alapító atyái, például Martin Seligman, aki a tanult tehetetlenség felfedezéséről lett világhírű, vagy Csíkszentmihályi Mihály, a flow felfedezője pontosan tudták, hogy a negatív érzelmeknek is fontos szerepük van, azok is szükségesek ahhoz, hogy valaki jól érezze magát a bőrében. A pozitív pszichológia távolról sem csak annyi, hogy "gondolkozz pozitívan". Ezért tartották nagyon fontosnak a Fredrickson és Losada által felfedezett konstanst, ami megmondja, mennyi a pozitív és a negatív érzelmek boldogsághoz vezető aránya. Meg azért is, mert úgy érezték, a pszichológia tudománya ezzel nagy lépést tett afelé, hogy felsorakozzon a hagyományos, tekintélyes, mélyen matematizált természettudományok mellé.
Volt néhány kritikus, akit nem igazán győzött meg a Fredrickson és Losada cikkében alkalmazott matematika, de bírálatuk óvatos volt, mert, mint bevallották, nem igazán értették azt a matematikai apparátust, amin a cikk alapult. Inkább csak általános rossz érzéseiket fejezték ki: a dolog aligha lehet ilyen egyszerű. A pszichológusok közül nagyon kevesen értenek annyira a matematikához, hogy a cikkben alkalmazott módszert szakszerűen ízekre szedjék, és a kétkedő hangok hamar elhaltak az általános ünneplésben.
A botrányt - mint annyiszor - egy outsider robbantotta ki. Nick Brown egy nagy informatikai cég felső vezetőjeként 53 éves korában nyugdíjba ment, és elkezdett pszichológiát tanulni a Kelet-londoni Egyetemen. Ott hallott egy pozitív pszichológia kurzuson a Fredrickson-Losada-konstansról. Matematikai háttere ahhoz nem volt elegendő, hogy tényleges hibát tudjon kimutatni a cikkben, de ahhoz igen, hogy az egészet gyanúsnak találja, mivel nem voltak megadva a peremfeltételek, amelyek mellett az ilyen modelleket alkalmazni szokták. Outsiderként veszítenivalója nem volt, így nyíltan rákérdezett néhány részletre a szerzőknek, illetve a lapnak írt e-mailjeiben. Választ nem kapott. Ekkor a tudományos csalások leleplezésének nagyágyújához, Alan Sokalhoz fordult.
Alan Sokal fizikus 1996-ban írt egy cikket a kvantumfizika fogalomrendszerének alkalmazásáról a társadalomtudományokban, amelyet azonnal nagy örömmel publikált a nagy tekintélyű posztmodern társadalomtudományokkal foglalkozó szaklap, a Social Text. Nem sokkal a cikk megjelenése után Sokal egy másik cikket is benyújtott, amelyben kifejtette, hogy az előző cikke szándékosan egyetlen értelmes mondatot sem tartalmazott, színtiszta blöff volt, a Social Textben megjelenő cikkek paródiája. Természetesen ezt a cikket nem akarta publikálni a lap, de a botrány így is kitört, és lényegében elsodorta ezt a fajta áltudományt. Azóta Sokal a tudományos blöffök leleplezésének rettegett guruja lett. Magyarul is megjelent Intellektuális imposztorok című könyvében maró gúnnyal leplezi le többek között a neves francia pszichoanalitikust, Jacques Lacant, aki szerint az "erekciós szerv" teljes mértékben azonosítható a matematikusok által használt i számmal (ami a -1 elképzelt négyzetgyöke).
Sokal nagyjából hetente kap egy Brownéhoz hasonló levelet, de többnyire nem szokott foglalkozni velük, mert túl nagy munka lenne számára beletanulni a bonyolult matematikai apparátusokba, és kimutatni, hogy valójában blöffök. Ez esetben azonban nagyon kézre állt neki a matek, és percek alatt átlátta, hogy a konstans valóban értelmetlen peremfeltételek nélkül. Nick Brown és Alan Sokal írt egy cikket az American Psychologistnak, amelyben ezt kifejtik. A lap persze nem akarta közölni a cikket, mert "érdektelennek találta". De egy ilyen nagyágyú ellen, mint Sokal, ez már nem megy. A botrány elkerülhetetlenül kitört, és a cikk mégiscsak megjelent.
Losada (a cikk matematikus szerzője) azonnal visszavonta az eredeti cikket, de a pszichológus Fredrickson, aki bevallotta, hogy ő bizony sohasem értette a cikkben alkalmazott matematikát, továbbra is kitartott amellett, hogy pszichológiailag igenis teljesen releváns az eredmény. Lehet, hogy a matek valahol hibás, mondta, de maga a kutatás akkor is érvényes. Brown és Sokal ezután már ragaszkodott ahhoz, hogy a lap közölje az ő viszontválaszukat Fredrickson válaszára, és hosszas vita után ezt sikerült is kialkudniuk. Válaszuk most készül, de a Losada-Fredrickson-konstans mára már kétséget kizáróan megbukott.
Ezzel nem a pozitív pszichológia irányzata bukott el, annak sok érdekes és fontos felfedezése, például a flow vagy a tanult optimizmus visszavonhatatlanul pszichológiai tudományos ismereteink részévé vált; és e diszciplína keretei között máig is fontos új eredmények születnek. Ismét elbukott viszont az a gondolkodás, amelyben a kritika fékjei és ellensúlyai nem kapnak kellő figyelmet.
